A magyarok történetét elég csak felütni szinte bárhol, hogy gyászos dátumokat találjunk – főleg, ha a XX. századról van szó. Néhány még ezek közül is kiemelkedik, mint például a mai, Magyarország német megszállásának napja: 1944. március 19.
A magyar kormány “hintapolitikája” okán nem volt váratlan fordulat, hiszen hosszú távon nem lehetett következmények nélkül egyszerre a németek barátjának mutatkozni, és békekötésről tárgyalni a szövetségesekkel. Az 1943-as év nyara sorsfordító volt a keleti fronton, a nyugat felé hátráló németeknek egyre fontosabbá vált Magyarország “megbízhatóságának” kérdése.
Nem voltunk ellenfél
A náci vezetőknek tűpontos információi voltak a magyarok kiugrási terveiről, béketárgyalásairól, Hitler bizalma Horthyban végleg megingott, még 1943 szeptemberében utasítást adott Margarethe-terv, azaz Magyarország megszállásának kidolgozására.
A nácik első perctől fogva katonai akcióban gondolkodtak de ennek zökkenőmentessé tétele és a későbbi nyugalom érdekében Horthyt a helyén akarták tartani úgy, hogy a Kállay-kormány helyett egy németbarát kabinetet nevez ki. Amikor pedig a megszállás ténye Berlinben eldőlt, 1944 márciusának közepén a kormányzót az ausztriai Klessheimbe hívták egy személyes találkozóra Hitlerrel.
Végül a vonatban hagyta a pisztolyt
Horthy hosszasan tépelődött, emlékirataiban azt állítja tudta, miért kell a Führerhez mennie, hiszen itthon is érzékelték a német csapatmozgásokat. Azzal is tisztában volt, hogy a katonai ellenállás értelmetlen, és erre a tisztikar többsége nem is lett volna hajlandó. Azért bízott benne, hogy újabb gazdasági elköteleződésekkel megóvhatja az ország függetlenségét, és személyének súlya talán előmozdítja a magyar csapatok hazavezénylésének ügyét.
Ha hihetünk vallomásának, komolyan elgondolkodhatott a náci vezér meggyilkolásán:
Így hát Ghyczy külügy- és Csatay honvédelmi miniszter, valamint Szombathelyi vezérkari főnök kíséretében 1944. március 17-én útra keltem. […] Sok mindenféle részlet elhomályosodott emlékezetemben, arra azonban egészen pontosan emlékszem, hogy kiszállásom előtt kétszer is magamhoz vettem pisztolyomat és megint kétszer vissza is tettem. Tudtam, hogy – eltérően Hitler tábornokaitól – nem motoznak meg fegyver után, azonban a bíráskodás joga magasabb Lényt illetett meg. Pisztolyom a vonatban maradt.
Hitler már március 18-án, az első tárgyaláson tényként közölte Magyarország megszállását. Horthy mérhetetlenül felháborodott:
Ha mindenben végleges elhatározott dologgal állok szemben, akkor semmi célja sincs további megbeszélésünknek. Elutazom.
Kiviharzott a helyiségből egyenesen lakosztályába, és parancsot adott az utazás előkészítésére. Ki tudja, ha a76 éves kormányzó zsebében ott a pisztoly, dühében talán tényleg megteszi?
Beadta a derekát
A magyar delegáció nem tudta elhagyni a klessheimi kastélyt, sőt még a külvilágtól is hermetikusan el volt zárva – a németek folyamatos légiriadóra és a kommunikációs rendszerek meghibásodására hivatkoztak. Szombathelyi ösztönzésére Horthy visszaült a tárgyalóasztalhoz, és látva reménytelen helyzetét, végül beadta a derekát.
Sokat nyomott a latba Hitler végső érve is, miszerint eldöntött tényekről van szó, és ha Horthy makacskodik, bevonja a megszállásba Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is. Ez pedig nyilvánvalóan az addigi revíziós eredmények elvesztésével járt volna.
A kormányzó tehát elfogadta a megszállást, a Kállay-kormány menesztését, de nem volt hajlandó aláírni a proklamációt, miszerint a német csapatok az ő hozzájárulásával vonulnak be. Vállalta azt is, hogy a helyén marad. Eközben pedig – a tárgyalások menetétől teljesen függetlenül – német csapatok megkezdték a felvonulást, és 1944. március 19-én megszállták Magyarországot.
A következmények
Magyarországon új korszak kezdődött, a Sztójay-kormány minden olyan német kérésnek eleget tett, amit addig a magyar elit megakadályozott. Feloszlatták a baloldali és ellenzéki pártokat, többezer embert letartóztattak, még Bethlen István és Kállay Miklós is menekülni kényszerült. Tisztogatás kezdődött az államapparátusban és a honvédségnél, betiltottak több száz egyesületet, folyóiratot és lapot, megtiltották a külföldi rádióadók hallgatását. Megkezdődött a magyar erőforrások kizsákmányolása, újabb katonákat küldtek a frontra és beindultak a szövetséges bombázások.
Azonnal életbe léptek a zsidók jogait korlátozó intézkedések, valamint az összegyűjtésükre és deportálásukra irányuló első lépések.
Azt gondolta, így mentheti a menthetőt
Hogy a kormányzó a helyén maradt, azzal gyakorlatilag legalizálta a megszállást és mindazt, ami ezzel járt, és jelentősen rontotta az ország megítélését a későbbi győztesek szemében. Még akkor is, ha 1944. március 19-étől tudatosan távol tartotta magát a közügyektől, államfőként megtagadta a törvények ellenjegyzését, a kormány rendeletekkel kormányzott.
Miért maradt akkor a helyén? Ennek objektív megítélése a történészek feladata, de talán valóban azt hitte, ha a helyén marad, szükség esetén beavatkozhat az eseményekbe. Talán ezzel a struccpolitikával akart feddhetetlen tárgyalópartner maradni a nyugat, és tiszta kezű vezető a magyar nép szemében.
Ő maga így írt:
Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat is ad Hitlernek arra, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen nyeregbe. […] Úgy gondoltam, hogy amíg helyemen maradok […] nem vonhatják el parancsnokságom alól a honvédhadsereget és nem olvaszthatják be egyszerűen a német véderőbe. […] a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800 000 zsidó és több tízezer menekültpusztulását is jelentené.
Tény, hogy – bár nem pusztán emberbaráti szeretetből -, de megakadályozta a budapesti zsidóság deportálását, és akármilyen szerencsétlenül sült is el, csak belevágott a háborúból való kiugrásba. Mi lett volna, ha a megszállás napján lemond? Vagy ha marad, de sokkal hamarabb és határozottabban lép? Soha nem fogjuk megtudni.
