Szabó Tímea kórházi segédápolónak állt. A PM társelnöke, országgyűlési képviselője blogján osztotta meg tapasztalatait. Írását változtatás nélkül közöljük.
Fizetés nap, mindenki nézi a telefonján a banki értesítéseket. Az ápolók zaklatottak, értik, de azért mégsem, hogy megint miért ilyen kevés. Nézd meg! – mutatják a telefonjukat nekem is. Átlag heti öt nap, napi 10-11 óra betegágy mellett, fertőzésnek kitéve, felelősséggel, gyakran eszközök nélkül. Nem itt, mindenhol. Innen is, onnan is, röpködnek a számok, 110 ezer, 115 ezer, 196 óra, 216 óra, ebből nem lehet megélni. Ápolók, betegszállítók. Talán Balog Zoltán lelkész csúcsminiszter tudja, hogyan lehet ebből megélni, bár ő januárban még azt is furcsállta, hogy az orvosoknak nem jó a hálapénz.
A nővérek nem kis hányada neveli egyedül a gyerekét, az ápolói munka szétdúlja a kapcsolatokat. – mondja az egyikük. A nappali műszak reggel fél 7-kor kezdődik, este fél 7-kor vége. Aki egyedül van óvodás, iskolás gyerekkel, nagyszülő nélkül, mit csinál? Kérdezem, hallgatnak.
A fiatal nővér, aki első nap a fekélyes sebet kötözte, már nem dolgozik itt. Felmondott. Vidékre költözött, közelebb a szüleihez, kórházból szociális intézménybe. Ő az, aki 8 éves kora óta ápoló akart lenni. „Anyukám mutatta a blogodat az első nap” – mondta nekem két hete. „Amikor elolvastam, sírtam. Minden nap átélem, amit leírtál, de szörnyű volt ezzel az egésszel szembesülni. Pedig ez az igazság.” Biztatott, hogy írjam le a teljes nevét nyugodtan, mindent vállal.
Műszak közben több munkatárs a másik munkahelyről hív telefonon, nem tudom felvenni. Sms, facebook, légyszi válaszolj, sürgős. Ez is, meg az is, de „legalább erre írj vissza”. Nem tudok visszaírni, nem tudok válaszolni. A pár perces szünetekben, amikor lázlap még nincs a nővérszobában, inkább pillanatnyi mély levegővételek és röpke beszélgetések vannak. Most éppen arról, hogy kinek milyen bénán tereget a párja. „Jaj, az enyém se rázza ki, megőrülök, csinálhatom újra az egészet”. Nevetünk, ez mindenkinek ismerős. Mindegy min nevetünk, jó, ha nem kórházi téma van, csak nevessünk.
Reggeli osztás, már egész rutinos vagyok. Nézem a papírt, ide normál, ablakhoz diabéteszes, hármasnak zsírszegény. Első nap tanultam, az ágyak számozása ajtónál balról indul, óramutató járásával megegyezik. Vittem szalvétát, osztjuk. Így azért kicsit jobb. Megint 25 beteg, idősek, elkeseredettek, néhányukat alig látogatják. Reggeli olyan, amilyen, a szokásos felvágott, a színe mindig ugyanaz a rózsaszín. Hol kerek, hol szögletes. Aki nem tud rágni, annak az egész margarinostul pépesítve. Megkenem, körbe levágom a héját, odaadom. „Mindjárt jövök vissza, segítek enni” – adom a néninek. Nem tud válaszolni, szemével int.
Értem, miért mondták az első nap, hogy a legrosszabb az, hogy nincs idő beszélgetni, megállni, kicsit megsimogatni őket. Nekem van, én segédápolóként nem végezhetek vizsgálatot. „Mit tetszik inni a reggelihez?” – kérdezem minden szobában. Csönd van, nincs vidámság. „Van szilvapálinka, rum meg pult alól hozhatok egy kis konyakot” – mondom. Végre nevetnek, értik, kérnek a „pálinkából”. Töltöm így a teát, van keserű, édes, meg tej. A kancsó nem érhet a bögréhez, vigyázni kell az esetleges fertőzésre, ezt is első nap tanultam.
Reggeli osztás vége, megyek vissza az elejére. Ahol kell, indul az etetés, itatás. Jó esetben pohárból, inkább szívószállal, de volt már fecskendő is. Az MRSA** után már ezt is megtanultam, az elkülönített bácsi esete után, akiről Kálmán Olgánál meséltem, és akihez beszaladtam, hogy levegyem a fejéről a vas infúziótartót, amit véletlenül magára rántott. Azt gumikesztyű nélkül, akkor nem volt, most van. Kesztyű fel, kortyonként, egyesével iszunk. „Lassan, nehogy félre menjen” – mondom. „Megisszuk szépen, én ráérek, tetszik tudni.” Tíz perc, fél pohár lassan elfogy. Nézem a néni száját, jó, már nincs annyira kiszáradva, a nyelve sem annyira lepedékes. Megsimogatom, megyek tovább, kesztyű le, kézmosás. „Csókolom, eszünk egy pár falatot, jó?” Nem kér, muszáj, mondom. Sír, őt is megsimogatom, minden rendben lesz, ne tessék félni. Válaszol valamit, nem értem. Apró kenyérdarabok a joghurtba, összekeverem, 3-4 falat lemegy, már jó. A nővérektől tanultam ezt is az előző héten.
Újabb kör, ez vidámabb, ez az „újságos”. Nézem, ki az, aki úgy érzi magát, hogy olvasna valamit, de üres az éjjeliszekrény. „Jöhet a szaklap?” Viccelődünk, Blikk, Bors megy a legjobban, nevetnek, ők csak a legfontosabb híreket olvassák. Szaladok le az újságoshoz, már tudja, miért megyek. Néha hozzácsapok pár rejtvényt. Aztán cserebere. „El tetszett olvasni? Akkor viszem az úrnak a négyesbe, és hozok valami mást.” A hármasban a bácsi kedvence a kávés cukorka és a barackos joghurt, nem felejtem el. „De magának is vegyen abból a joghurtból!”. Megígérem. Adják az aprót, majd máskor, mondom. Két hete toljuk.
Megállok, elmesélik, hogy mióta vannak bent, mi lesz velük. Tudom, hogy mióta vannak bent, már én is látom. Azt nem, hogy meddig maradnak. Közben a többiek megállás nélkül végzik a napi munkát. Vérhígító, gyógyszer, vérvétel, pelenkázás. Már én is tolom azt a kis gurulós EKG gépet, egészen „ápolósnak” érzem a dolgot. Nézem a nővért, piros, sárga, zöld, fekete csipeszelektróda. „Látod? Ezt ide, azt oda. Legközelebb te csinálod” – mosolyog rám viccelődve. A gép nyomtat, ó nagyon szép ez, mondja. Idős bácsit tolják ki az egyik szobából, nem tudom, hova viszik, nem kérdezem. Sovány, alig lélegzik. Fiatal nővér megsimogatja: „úgy sajnálom!” Csak magának mondja, hozzátartozó nincs.
Megyek be újra kézmosás, sokadik. Főnővér képkiállítást szervez éppen. Hova? Tényleg sivárak a falak, és ez is nekik jut eszükbe, ők csinálják. Minden munkán felül.
Át a nővérszobába, az egyik betegszállító fiú a saját vérnyomását méri. Nézek rá, „kicsit szédülök” – mondja. Ők azok, akik mindig ott vannak, és akikről túl gyakran feledkezünk meg, pedig betegszállítóként nem keresnek jobban, mint a nővérek. A betegszállító az, aki hiába húz gumikesztyűt, ha a beteg az ölében ráköhög, ráfolyik valami, jön a fertőzés. Félnek, egy ilyennél több hét munka is kimaradhat, azt nem engedhetik meg maguknak. Ők azok, akik reggel leszámolják az ágyneműt, viszik a laborba papírokat, hozzák az eredményt, a gyógyszert, a munkaügyi papírokat osztályok között. Aztán segítenek a nővéreknek. Pelenkázni, ágyban felültetni a betegeket, bármi, amihez több erő kell.
Lassan itt a „műszakom” vége, még benézek az egyik hajléktalan beteg szobájába. Pizsama már rajta, jobban érzi így magát. Nem a sajátja. Van, hogy a betegek ott hagyják, amikor elmennek, vagy vissza is küldik a kórházba otthonról. Látták bent, hogy kell. Volt betegként tudják, mire van ott szükség. Nővérek örülnek, megköszönik, mosás, fertőtlenítés, így nem az utcai ruhában kell feküdni. „Nővérke, hozzon még egy kis kenyeret meg egy műanyag kanalat.” Sok kenyér maradt, viszek négy nagy szeletet. Felírom megint, mi kellene. Műanyag kanál, pohár, szalvéta fogyóban. Eszembe jut, annyi régi „konferenciás” bögrém van otthon, nem használjuk, holnap beviszem. Folytatom.
