Putyin megoldaná háború nélkül is. Százötvenezer magyar. Két szék között az EU. Olajárak, ha nem köszönnek. Felettébb pragmatikus barátok. Nekünk mindenképp rossz. Schiele jó. A rezsicsökkentés hagyján!
Budapest bő két hét alatt letudja Merkelt és Putyint. Még egy Obama kéne a lista végére, s festői lenne a kép.
Obama ugyan nem jelezte érkezését, de még ebben a hónapban fogadjuk a török miniszterelnököt, a grúz kormányfőt, valamint a szerb, a lengyel és a montenegrói külügyminisztert. Tekintélyt parancsoló lista.
Egyesek szerint történelmi időket élünk, ezekben a hónapokban dőlhet el Európa következő száz-százötven éve. Egyrészt az orosz-ukrán konfliktuson és az arra adandó uniós reakción, másrészt az USA és az EU között készülő szabadkereskedelmi egyezményen.
Melyikkel kezdjük?
A szomszédunkban zajlóval. Mire számít, a háború végén hol húzódik majd a határ Oroszország és Ukrajna között?
Ahol azt a nemzetközi jog elismeri. Ukrajna területi integritása nem lehet vita kérdése. Ami Ukrajnában zajlik, ellentétes mind Európa, mind Ukrajna, mind Oroszország érdekével.
Hát akkor miért csinálja Putyin?
Nem mernék vállalkozni annak megválaszolására, hogy vajon tényleg egyetlen személy szítja-e a konfliktust.
Putyin elfoglalta a Krímet, és biztosra vehető, hogy általa pénzelt, elszakadáspárti egyenruhások harcolnak ukrán földön.
Mi a béke pártján állunk. Magyarországnak elemi érdeke, hogy a konfliktus tárgyalásos úton és mielőbb rendeződjön. Elsősorban azért, mert Ukrajnában százötvenezer magyar él egyre romló körülmények között, valamint azért, mert a gazdasági kapcsolataink mindkét országgal megszenvedték a fegyveres vitát, és azért is, mert az orosz gáz Ukrajnán keresztül érkezik Magyarországra.
A kárpátaljai magyarok közül sok ezren kaptak katonai behívót. Ezzel van dolga a magyar külügynek?
A kárpátaljai magyarok szervezetének vezetőivel összhangban Magyarország azt várja el, hogy a behívott magyarok aránya ne haladja meg a magyarság összlakosságban mért arányát.
Olvasni azt az elemzői gondolatmenetet, miszerint az USA tolja bele Putyint az ukrajnai háborúba. Mégpedig azzal, hogy növeli az olajkitermelést, ezzel lenyomja az árat, amivel padlóra küldi a bevételei zömét épp az olajból szerző orosz állami költségvetést. A pénztelenség aztán társadalmi feszültséget gerjeszt Oroszországban, amitől Obamáék a tán birodalmi álmokat dédelgető Putyin hatalmának megrendülését remélik. Csakhogy visszafelé is elsülhet a kiéheztetős taktika, hiszen nemcsak Putyinban, hanem az orosz népben is él nagyhatalmi nosztalgia, így a társadalmi feszültség akár egy győztes háborúval és az ország területének növelésével is csillapítható.
Nem hiszem, hogy Vlagyimir Putyinnak szüksége volna bármilyen fegyveres konfliktusra ahhoz, hogy odahaza stabilan tartsa hatalmát, támogatottságát. Az viszont tény, hogy az orosz költségvetés tervezésekor használt és a mostani olajár köszönőviszonyban sincs egymással, ami nehéz helyzetbe hozza őt.
Megint csak oda lyukadunk ki: kinek jó ez a háború?
Nekünk biztosan rossz.
Külügyesek komolyan számolnak azzal, hogy az oroszok rövidesen elfoglalják Kelet-Ukrajnát. Ez esetben az EU nem úszhatja meg, hogy az eddiginél is keményebben szankcionálja Moszkvát. Csakhogy kontinensünk ezzel egyrészt hatalmas piacot veszítene, másrészt elesne legfőbb energiaforrásától. A hétfői Merkel-Orbán-találkozó után mindkét fél kijelentette, nem ad fegyvert Ukrajnának, a magyar miniszterelnök pedig külön hangsúlyozta: Magyarország nem teheti meg, hogy rosszba legyen az oroszokkal. Mit jelent ez?
Azt, hogy nem akarunk háborút a közvetlen szomszédságukban. És azt is, hogy ha kiszélesedik az orosz-ukrán konfliktus, az szükségképpen európai reakciókat fog kiváltani, és közel kerülünk ahhoz a ponthoz, ahol Ukrajna, Oroszország és az EU is visszafordíthatatlan károkat fog elszenvedni.
Ha Putyin lerohanja Ukrajnát, lesz olyan megoldás, ami után a civilizáltságára oly büszke európai egyszerre tud fűteni és a tükörbe nézni?
Az elmúlt évtizedek legégetőbb politikai, gazdaságpolitikai és energiabiztonsági problémájáról beszélünk. Az uniós külügyminiszterek hónapok óta ezt a kérdést járják körül, ám amióta ezzel foglalkozunk, a helyzet nem javult.
Mi a megoldás?
Fokozni kell a diplomáciai erőfeszítéseket.
Végül is azt csak nem mondhatják előre, hogy oké, lakjon csak jól Putyin, végül is Ukrajna nem NATO-tag, nem kötelességünk megvédeni, majd szigorú tekintettel elítéljük az agressziót, nagy hangon bejelentünk egy bojkottocskát, amit pár hónap alatt szétfúj a szél, és mehet tovább minden a régiben: gáz, olaj be, ipari és mezőgazdasági termékek ki, a baráti elemzők meg majd előállnak az olyan dolgozatokkal, hogy „végül is az átvett terület mindig is oroszajkú volt, olyan, hogy ukrán identitás, nincs is, és Putyin tulajdonképpen csupán fejet hajtott a történelmi érvekkel megalapozott szeparatista követeléseknek”.
Az az unió álláspontja, és ebből tilos engedni, hogy mindenkinek tiszteletben kell tartania Ukrajna területi integritását, szuverenitását. Az unió részéről addig nincs előrelépés, míg nem tartja magát mindenki az egyebek mellett fegyverszünetet előíró minszki megállapodáshoz.
Ha Putyin beküldi a tankokat, mire mi bojkottáljuk az oroszokat, akkor nem lesz mivel fűtenünk. Az amerikai palagázt szokás emlegetni alternatívaként, de azt a szállítás megdrágítja, ráadásul másfél évtized, mire Horvátországban megépül a cseppfolyósgáz fogadásra képes terminál. Hát mi lesz a mi jó kis rezsicsökkentésünkkel?
Az hagyján, de mi lesz úgy általában az ország energiaellátásával!
Vicceltem.
Én nem.
Rontja Európa pozícióját, hogy van más jelentkező is az EU által vásárolt orosz nyersanyagra: Kína. Állítólag tíz éven belül elkészül a vezetékrendszer a két ország között, ám Peking addig is hajlandó előre fizetni, ezzel finanszírozva az orosz költségvetési hiányt.
Bizony, nagyon komoly a verseny.
Merkel alig két hete, Davosban, a világgazdasági fórumon egy Putyintól átvett kifejezéssel élve „Lisszabontól Vlagyivosztokig” terjedő szabadkereskedelmi övezetről elmélkedett.
Az Európai Unió és az Eurázsiai Gazdasági Unió közötti kapcsolatfelvétel úgy kell Európa versenyképessége visszanyeréséhez, mint egy falat kenyér. Mert, ahogy ön is említette, ha nem eszmélünk időben, akkor déli, délkeleti irányba tájékozódik majd az eurázsiai régió. Megjegyzem, további versenytársak is mozognak arrafelé: az Egyesült Államok és Kína gazdasági-kereskedelmi együttműködése irigylésre méltó, valamint a csendes-óceáni szabadkereskedelmi övezet is építi kapcsolatait. Könnyen előállhat az a szituáció – ne történjen így! -, melyben az EU két szék között a pad alá esik.
Ha finnyáskodik holmi ukrajnai határmódosulásokkal.
Ha rosszul politizál.
Orbán Viktor fogalmazott úgy nemrég: „Értékek helyett érdekeket kell követnie a magyar diplomáciának.”
Kétségtelenül pragmatikus külpolitikát folytatunk. Ahogy más országok is pragmatikus külpolitikát folytatnak. Képviseljük szövetségeink – az EU és a NATO – értékeit, ám nem tudjuk nem észrevenni, hogy a barátaink felettébb pragmatikusan, az egyéni érdekeiket szem előtt tartva, a mi szövetségünkön kívüli erőkkel is szoros kapcsolatokat alakítottak ki. Ebből mi sem maradhatunk ki. Nem viselkedhetünk ostobán. Elfogadhatatlan lenne, hogy míg a németek, az amerikaiak, a franciák egyre növelik erőfeszítéseiket a távol-keleti pozícióerősítésben, mi karba tett kézzel üljünk.
„Csalódni fog, aki abban reménykedik, hogy pár hónap kemény alkudozás után béke és nyugalom vár mindannyiunkra. A világ nem ebbe az irányba megy.” (…) „Orbán Viktornak nincs szüksége más kottájára.”
Ebben a globális kapitaliban Európa és Magyarország szempontjából hol az USA helye?
Az Egyesült Államok az egyik legfontosabb szövetségesünk.
Ez a bullshit.
Ez igaz állítás mind védelmi, mind gazdasági szempontból.
És politikailag?
Kétségtelen, hogy ezen a téren akadtak az együttműködést terhelő kérdések. Most azon dolgozunk, hogy a politikai együttműködést újra a gazdasági és védelmi együttműködés szintjére emeljük.
A „Lisszabontól Vlagyivosztokig” képletben nem szerepel Washington. Pedig Obama nyilván jobban örülne, ha az EU inkább az Egyesült Államokkal kötendő szabadkereskedelmi egyezményben látná a jövőjét. Tán ennek tudható be, hogy az amerikai törekvést fenntartással kezelő néhány EU-tagállamra, köztük hazánkra, különutas demokráciánkra koncentrált washingtoni figyelem jut, amit az Orbán-kormány elég hepciásan fogad. A képet tovább árnyalja, hogy az EU legfőbb politikusa, Angela Merkel – aki eleinte nagy várakozással tekintett Obama elnökségére, remélve, hogy ismét az amerikai külpolitika fókuszába kerül Európa – már a tavalyi lehallgatási botrány előtt is utalt rá: csalódott Obamában.
Vagyis?
Vagyis akár azt is gondolhatja az ember, hogy az aprócska Magyarország kormánya nem azért szórakozik a világ egyetlen szuperhatalmával, mert elgurult a gyógyszere, hanem mert az unió, konkrétan Merkel asszony kottájából játszik. A közös cél pedig nem más, mint megúszni-megvétózni az USA és az EU közötti szabadkereskedelmi egyezményt.
Miért kellene megúszni?
Tájékozott jobboldaliak szerint a megállapodás amerikai verziója másfél évszázadra az USA „gyarmatává” züllesztené kontinensünket, mondván, iparunk, mezőgazdaságunk nem versenyképes a tengerentúllal.
Én is hallom ezt a véleményt, de megalapozatlannak tartom. Nézzük a számokat, azok nem hazudnak. Exportunk az Egyesült Államok felé 2013-ban 34,2 százalékkal nőtt 2012-höz képest, ráadásul 2014 első tizenegy hónapjában már a 2013-as szintet is meghaladtuk, tehát elmondható, hogy tavalyelőtt és tavaly is rekordmennyiségben exportáltunk az Egyesült Államokba. Mindez azt mutatja, hogy a magyar áruk fair körülmények között versenyképesek a tengerentúlon.
Onnan kanyarodtunk el, hogy vajon Merkel-kotta szerint kóstolgatja-e Orbán Amerikát.
Orbán Viktornak nincs szüksége más kottájára. Merkel asszonnyal és hazájával kiváló a kapcsolat, Magyarországon hatezer német vállalat háromszázezer magyarnak ad munkát, a hazánkban lévő külföldi működő tőke egynegyede német, a magyar külkereskedelmi forgalom egynegyede Németországgal bonyolódik.
Hogyan passzol össze azzal az úgymond kiváló kapcsolattal, hogy Angela Merkel már korábban is olyanokat nyilatkozott, „mindent megteszünk, hogy Magyarországot a helyes útra tereljük”? És a most hétfői gesztusok? Belefér a barátságba, hogy a sajttájon fintorgott egy aprót Orbán illiberálisozására, majd az Andrássy Egyetemről címzett néhány csípős megjegyzést a magyar kormányfőnek? Belefér, hogy a hivatalos forgatókönyvet felrúgva a tervezettnél közel fél órával tovább maradt a zsidó szervezeteknél, elemzők szerint ezzel is jelezve a Szabadság téri emlékmű miatti elégedetlenségét? Belefér, hogy az utolsó helyszínen arról beszélt, az ittenihez hasonló egyházügyi törvény Németországban elképzelhetetlen lenne?
A tárgyalás kiváló, baráti hangulatban zajlott. Ahogy szövetségesek között szokás. Az pedig magától értetődő, hogy különböző országokban különböző demokráciamegközelítések vannak.
Varrjuk el az eggyel korábbi szálat. Érdekünk az USA-EU szabadkereskedelmi egyezmény?
Ha a tárgyalások úgy végződnek, hogy a végeredmény kedvező Magyarország számára, akkor támogatni fogjuk a hatályba léptetését.
Fúrjuk az egyezményt?
Nem. Magyarország az átlátható, transzparens tárgyalásokban érdekelt.
Ahogy beszéltük is, Merkel csalódott az Európától elforduló Obamában. Orbán is csalódott benne?
A Fidesz még ellenzékben is határozottan támogatta az akkor kormányzó szocialista pártot, hogy szoros együttműködést alakítson ki a Közép-Európát akkor még stratégiai fontosságú térségnek tartó Amerikával. Utóbb sajnálattal vettük tudomásul, hogy komoly fordulat következett be Washington külpolitikájában, és ez természetesen átrajzolta az itteni országok viszonyát, stratégiáját az unió többi országához, sőt Oroszországhoz és a Távol-Kelethez is. Ezen nincs mit csodálkozni.
A szabadkereskedelmi egyezmény amerikai verziója az Orbán-kormány szerint is százötven évre gyarmati sorba kényszerítené kontinensünket?
Nagyon a folyamat elején tartunk. Ha a tárgyalások úgy végződnek, ahogy azt az Európai Bizottság szeretné, akkor Magyarország akár a GDP 0,2-0,3 százalékát kitevő bővülési pluszhoz juthatna általa. Persze két fél ül az asztalnál, versenyző érdekekkel.
Mi van, ha nem íródik alá az egyezmény?
Az is egy helyzet lesz. Szerintem csalódni fog, aki abban reménykedik, hogy pár hónap kemény alkudozás után béke és nyugalom vár mindannyiunkra. A világ nem ebbe az irányba megy, elképesztő geopolitikai érdekek ütköznek, versenyeznek egymással, gyorsulnak a változások, egyre élesebbek a kihívások. Vége a ráérős külpolitizálásnak, eljött a gyors reagálás ideje.
Látta az új amerikai nagykövet bemutatkozó videóját?
Persze.
Collen Bell az Egyesült Államok és Magyarország legfontosabb közös törekvései között említette az energiafüggetlenséget.
Maximálisan egyetértek vele.
Miközben erről beszélt, a képen napelemeket mutattak.
A megújuló energia része az energiafüggetlenségnek.
Alighanem fricska volt ez az azokban a napokban épp a napelemekre extraadót kivető, az amerikaiakkal kötözködő magyar kormánynak.
Erről a nagykövet asszonyt kellene megkérdezni. Akiről egyébként rendkívül pozitív személyes benyomást szereztem. Nagyon-nagyon jól jött, hogy egy ilyen nyitott, közvetlen személyiségű diplomata érkezett hazánkba.
Kemény ütésváltásokon vagyunk túl, melyek közül tán az fájt a leginkább, hogy az USA, korrupcióra hivatkozva, magyar kormánytisztviselőket tiltott ki Amerikából.
Ma sem látni világosan az ügyben. Az Egyesül Államoktól, mint szövetségesünktől elvártuk volna, mutassa be a vádjai alapjául szolgáló állítólagos dokumentumokat. Ez nem történt meg, és mivel mi minden rendelkezésünkre álló lehetőséget kimerítettünk, lezártuk az ügyet.
Azért mielőtt lezártuk volna, még megtáncoltattuk az amerikai ügyvivőt azzal a „mit mászkálsz te ellenzéki tüntikre, mit keres a zsebedben fényképezőgép, miket twitterezel, kitiltunk, ja, nem is tiltunk ki” mókázással, tiszta óvoda.
Szó nem volt Goodfriend úr kitiltásáról, azt csak a sajtó találta ki.
Leginkább a jobbos sajtó, ami információi, motivációi jelentős részét a kormány közeléből nyeri. Idézzek nemzetes, hírlapos publicisztikákból, hogy hová takarodjék az ügyvivő a bagázsával meg az országával együtt?
Nem szükséges. Én sokszor találkoztam Andréval, jókat beszélgettünk, sosem volt köztünk feszültség, sőt. Azon, hogy ki akarjuk tiltani őt, jókat mosolyogtam, illetve mosolyogtam volna, ha vicces lett volna.
„Harmincnál is több külügyminiszterrel találkoztam, sosem éreztem, hogy bajuk lenne azzal, hogy nincs se bajszom, se pocakom, se levendulaillatom.” (…) „Mi a baj azzal, hogy valaki focizik a szabadidejében?”
Amerikában nem kedvelik az Orbán-kormányt. Obama nem fogadta a magyar miniszterelnököt, miközben elődje, Bush, annak idején Medgyessy Pétert és Gyurcsány Ferencet is vendégül látta Washingtonban. Minden korábbi külügyminiszterünket az amerikai külügyminiszter fogadta a bemutatkozó látogatáson, önnek viszont meg kellett elégednie egy államtitkárral. Fáj?
Én még miniszterhelyettesként terveztem egy utat az Egyesült Államokba, mely során eleve az államtitkárral, Nuland asszonnyal találkoztam voltam. Időközben miniszter lettem, a program maradt, és Nuland asszony is maradt benne. Egyébként a térségből odautazó külügyminiszterek esetében egyáltalán nem kivèteles, hogy vele találkoznak.
De önnek ez volt a bemutatkozója. Még az orbánista Martonyi János is Hillary Clintonnal fotózkodhatott annak idején.
Most sem történt semmi rendkívüli. Ami pedig Orbán Viktort illeti: a magyar miniszterelnök és az amerikai elnök többször is találkozott, legutóbb a NATO-csúcson.
A protokollszentély, az ovális kimaradt.
Nincs jelentősége a helyszínnek, nem is szorgalmaztuk.
Nem mentünk házhoz a pofonért, ez is valami.
Úgy ítéltük meg, hogy a külügyi szintek elégségesek az együttműködésre, egymás álláspontjának kellő megismerésére.
Ezt jól kibírta mosolygás nélkül. De azért csak van feszkó. Megint csak oda lyukadunk ki: miért?
Mert 2010 óta az amerikai kormány nyíltan komoly kritikával illeti a magyar kormányzatnak a jelenlegi alkotmányos berendezkedéshez vezető intézkedéseit. Mi pedig következetesen azt válaszoltuk: az Európai Uniónak vagyunk tagjai, így nem Washingtonnal, hanem az Európai Bizottsággal konzultáltunk a döntéseink során.
Kaptunk Brüsszelből is hideget, meleget.
Kaptunk, de végül meggyőztük tárgyalópartnereinket, hogy a magyar szabályozás megfelel az európai gyakorlatnak, ahol meg nem, ott módosítottunk akár az alaptörvényünkön is, amiben pedig még így sem tudtunk megállapodni, azt az Európai Bíróság elé vittük.
Ön harminchat évesen lett külügyminiszter – egy eleve néhány hetesre szánt Navracsics-intermezzótól eltekintve –, rögtön a nagybajszú, korpulens, legendásan izmos kapcsolatrendszerrel bíró Martonyi János után. Mit üzent ezzel a váltással Orbán a külvilágnak? Azt, hogy „mostantól a külpolitikát is én csinálom”?
A mi régiónk – Ausztria, Bulgária, Románia, Montenegró, Macedónia – külügyminiszterei a kortársaim. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna, és a gyors reagálásra képes külpolitika elméletét igazolja.
Komolyan veszik önt azok a meglett külügyesek, akik levendula after shave-et használnak, és gyanakodva méregetik a slim fit inget, nadrágot?
Szeptember óta vagyok hivatalban, azóta harmincnál is több külügyminiszterrel találkoztam, köztük többször a némettel, a kínaival, az orosszal, és sosem éreztem, hogy bajuk lenne azzal, hogy nincs se bajszom, se pocakom, se levendulaillatom.
Mondjuk ön is idomul az elvárásokhoz. A haja oldalt szépen megnőtt, és a focistatarajra is láthatóan kevesebb zselé jut, mint ősszel.
Elismerem, ez kétségtelenül a pozícióhoz való igazodás jele. Amúgy, bár még csak harminchat éves vagyok, tizenhat éve a politikában dolgozom, tizenharmadik éve vagyok parlamenti képviselő, és kilencedik éve a miniszterelnök mellett dolgozom, személyes munkatársaként. Nagyon sok tapasztalatot volt módom szerezni.
Van akkora mozgástere, mint Martonyinak volt?
Nem tudom, neki mekkora volt.
Azzal kezdtük, hogy háborús helyzetben élünk. Ilyenkor a fővezér dönt mindenben, nem?
Van, amiben a miniszterelnök dönt, van, amiben konzultálunk, és van, amiben én döntök.
Miben?
Például én állítottam össze az Orbán-Merkel-találkozó tárgyalási tematikáját, amit persze utóbb a kormányfő jóváhagyott.
Haragszanak önre a régi magyar diplomaták, mert sokukat, rutinos játékosokat küldött nyugdíjba, még olyan jobboldalról érkező kádereket is, akik megfeleltek Martonyinak és Navracsicsnak is.
Az itt dolgozók pártkötődése a legkevésbé sem érdekel. Például a volt SZDSZ-es Szentiványi Istvánról jó véleménnyel vagyok, remek munkát végzett ljubljanai nagykövetként.
Haza is rendelte.
Lejárt a megbízatása, szeretném, ha most a házban vállalna szerepet. De sorolom tovább. A szintén szabad demokrata Kóka János volt gazdasági miniszterrel is szoktam konzultálni, és Martonyi János mellett a szocialista Kovács László véleményét is volt már, hogy kikértem. Rendszeresen egyeztetek a parlamenti pártokkal, bizalmas információkat is elmondok, és úgy látom, kezdjük érteni egymást, ami hozzájárulhat a közös eredményességhez. Kell is ez az új szemléletű külpolitikához.
Egy az egyben Orbán Viktor fejéből pattant ki ez az új külpolitika?
2012-ben lettem külügyi államtitkár a miniszterelnökségen, azóta minden egyes külföldi úton sokat beszélgettünk Orbán Viktorral a magyar külpolitikai jövőképről, melyet természetesen ő festett fel, beépítve számos kezdeményezésemet. Az új külpolitika első pillére, hogy egységként kezelendő a külgazdaság, a külpolitika és a kultúrdiplomácia. A második pillér: a klasszikus diplomáciai feladatok elvégzése csupán eszköz, a cél pedig az ország érdekének érvényesítése, a magyar gazdaság teljesítményének aládúcolása. A harmadik: mivel az uniós ügyek zöme belpolitika, ezért azokkal nem terheljük a külpolitikai és külgazdasági minisztériumot, hanem a kormányzati belső koordináció részévé tesszük.
Ehhez kellenek az új emberek, köztük az ön teremlabdarúgó barátai?
A minisztériumban nem foglalkozunk azzal, hogy ki mit csinál a szabadidejében. Ha valaki elvégzi a munkáját maradhat, ha nem, akkor mennie kell. De talán említsük meg, hogy nálunk dolgozik például Szabó László is, aki pár hónapja még a világ egyik legnagyobb gyógyszercége, a Teva magyarországi vállalatát vezette, tízszer annyit keresett, mint itt, és olyan nemzetközi tapasztalata van, mint kevesünknek. Amúgy meg mi a baj azzal, hogy valaki focizik a szabadidejében?
Csak furcsa, hogy olyanokkal teremfocizott, akikről utóbb kiderült, kompatibilisek a most különösen speciális felkészültséget igénylő külügyes szolgálattal.
Aki itt van, teljesítenie kell. És engem nem érdekel, hogy miután kilépett a házból, futni megy, lovagolni, nekiáll festeni vagy focicipőt húz.
Mi is volt a baj az öregekkel?
Maradtak régi motorosok, mindazok, akiket alkalmasnak ítéltem, hogy képviseljék az újfajta gondolkodásmódot. Annak kellett mennie, akiről úgy ítéltem meg, nem tudja vagy nem akarja az elvárt teljesítményt nyújtani.
Sokat kell itt dolgozni a mezei diplomatáknak?
Sokat. Ha nem is annyit, mint nekem, ne legyenek az embernek irreális elvárásai: az elsők között jövök és nagyon az utolsók között megyek, hacsak nem külföldön vagyok éppen. A csúcsom egy nap alatt tizenhat program lebonyolítása, ez Washingtonban volt, Peking a második egy tizennégyes történéssel. Én soha sehol sem maradok nettó kettő napnál tovább, mert annyi idő alatt mindent el lehet intézni. Nettó…
…három nap alatt lejártam Buenos Airest, Montevideót és Rio de Janeirót, mert azt gondolom, dolgozni megyünk, és ha majd meg akarom nézni a helyet, kiutazunk a családdal. Ezt a mentalitást sokan nehezen emésztik…
…a házban. Épp most szervezünk egy latin-amerikai utat, Ecuador, Peru, Mexikó, és az egyik kollégám az értekezleten így szólt: „Ez egy hét.” Mire én: „Neked, barátom!”
Említette az imént, hogy Orbán Viktor fest – ő éppen külpolitikai jövőképet. De van itt más is ebben a „szakmában”: drMáriás. A képzőművésznek az A38-on nyílt tárlata a múlt héten, klasszikus festményeket gondolt újra, megtartva az eredeti alkotó stílusát. Az egyik képen ön szerepel. Látta?
A helyszínen nem, a képet is csak futólag mutatták a kollégák. Komoly!
Tudja, kinek a stílusában vitte vászonra önt drMáriás?
Nem.
Egon Schiele a minta.
Tényleg?
Klimt tanítványa, az osztrák szecesszió vége. Szangvinikus fickó, korán érő, befelé figyelő, önarcképben volt igazán jó.
Megtisztelő.
Ismeri?
Schiele művészetét? Felszínesen. Most, hogy mondja, tényleg az ő stílusa a drMáriás-festmény.
Jó befektetés lenne. Licitál a képre?
Nem. Nem hiszem.
Pedig a Fideszben most sikk saját arcképbe ruházni. Tereskova Orbán-portréi is jó pénzért keltek el, az egyiket maga Lévai Anikó, a kormányfő felesége vásárolta meg, sikert aratva, ugyanis utóbb az amúgy alternatív Tereskova igen melegen nyilatkozott a konzervatív Orbán Viktorról.
Hm.
Biztos nem veszi meg ezt a drMáriásos Schielét?
Mennyiért is adják?
