Egy győri társasházban, zsúfolt dolgozószobájában fogad minket a Világ Mikulása legaktívabb napjai után. A nyugdíjas Farkas Imre körül minden legfőbb hobbijára emlékeztet. A könyvespolcok, a falak, minden teli Mikulás-díszekkel, emlékekkel és Szent Miklós-ereklyékkel.
Hamar kiderül, hogy nem nagy barátja a finn Mikulásnak.
„Ő állítólag attól az igazi, hogy saját szakálla van. Na, mutatom, mennyire igazi az” – mondja mosolyogva és számítógépén kinagyítja a leleplező képet. Imrének sincs igazi arcszőrzete, de nem is abban látja december 5. lényegét.
A 63 éves férfi azt vallja: „Aki nem hisz a Mikulásban, az a szeretetben nem hisz, az egy lelketlen robot. Mi emberek vagyunk, egymás Mikulásai.”
A kekszgyárban töltette meg a puttonyát
Ő maga egyébként négyéves koráig félt a Mikulástól, míg rá nem ébredt, hogy édesanyja van a szakáll mögött. Selypítve idézi fel a leleplező mondatot:
„Édes, felismertem a kezedet.”
Aztán nem volt többé rettegés december 5. éjszakája.
Adódik a kérdés, miért nem édesapja volt otthon a Mikulás. Azt mondja, ő talán nem volt igazán alkalmas a szerepre:
„Apu vadászpilóta volt, aki súlyos lelki terheket cipelt, ritkán láttam nevetni, zárkózott ember volt.”
Imre Mikulás-karrierje akkor kezdődött, amikor kisebbik lánya, Timi kétéves volt. A nagyobbik, Kati 11 éves és már asszisztált, ő volt a manó. Azért az, mert Imre sosem krampuszokkal jár, és virgácsot sem visz, ez alapelv nála. Az a beöltözés olyan jól sikerült, hogy megállíthatatlannak tűnt.
„Utána minden gyerekhez oda akartam menni, hogy azt a csodát lássam a szemükben, amit az én kétévesemében.”
Felesége erre azt mondta, akkor menjenek ki a karácsonyi vásárra. Imre a helyi rádióban meghirdette, hogy jön a Mikulás és másnap félezer gyerek várta a téren. Ez volt 1988-ban. Egy év múlva először a megboldogult győri kekszgyárat kereste fel Mikulás-ruhában, amelyet ő maga varrt. Egyenesen az igazgatóságra ment, olyan határozottan, hogy senki nem állta útját. Az éppen értekező vezetők meglepődtek, de barátságosan fogadták a hívatlan vendéget.
„Mondtam nekik, hogy ti itt gyűléseztek, az én puttonyom meg üres. Aztán egy telefon a raktárba és az 1500-as Ladámat megtöltötték csokival, cukorral, amivel aztán a kórházi gyerekekhez siettem.”
A következő évben már Fehér Mihály fogathajtó világbajnok vitte a Mikulást 1500 gyerek elé.
„Csodás bevonulás volt. És volt ott egy felejthetetlen élmény. Egy kislány azt mondta, Mikulás bácsi ne menj vissza, gyere hozzánk lakni, a nagyapa szobájában elférsz. Meggyőztem, hogy nekem vissza kell menni a birodalomba, de ő ekkor a címem kérte. És én megígértem, hogy a helyi lapban közzétetetem majd.”
„Annyire félek, hogy majdnem bepisilek”
Imre és felesége megalapította a Mikulásbirodalom Alapítványt és kértek egy postafiókot. Ekkortól hárult igazán sok feladat a Mikulásra és segédeire. Már az első évben 350 gyerek írt nekik. A válaszokat szigorúan kézzel írta a Mikulás és 10-15 segítő manója. A levélírókat egy iskolába hívták. Kint hatalmas gyereksereg várakozott, Imre nem értette, mert ő nem szabadtéri eseményt tervezett, de kiderült, bent már telt ház volt, sokan kinnrekedtek.
„Ahogy vonultam be 1200 gyerek előtt, egy riadt tekintetű három év körüli kislány azt mondta nekem: én annyira félek, majdnem bepisilek. Erre én azt válaszoltam: ne aggódj kicsim, amennyien vagytok, én is.”
Ahogy az évek teltek, Imre megszokta a nagy közönség előtti szereplést. 94-ben a győri színházban fogadott 2 ezer gyereket, és azóta is ennyien vannak ott minden évben. Mutatja is videón a legutóbbi rendezvényt. Élvezettel éli újra a megmosolyogtató pillanatokat, ahogy például egy kisfiú azért furulyázik kicsit hamisan, mert egyik kezében szaloncukrot szorongat.
A legmeghatóbb emléke, amikor egy 5 éves kisfiút hívott színpadra, de elfelejtette, hogy ő nem tud beszélni.
„Az ölembe ültettem és kérdeztem, te mivel készültél? Nagy csend lett, 8 éves öccse pedig a fülembe súgta, hogy ő néma. Kivágtam magunkat a kellemetlen helyzetből azzal, hogy őt igazából a bátorságáért hívtam színpadra. Közben a kisfiú ujjai elfehéredtek, úgy szorította a kezemet és a végén kissé dadogva azt mondta: pehes fehér hó. A visszajelzés szerint azóta behozta az 5 év lemaradást.”
Levelet kapott a Mikulás a Mikulástól
Imre nagyobbik lánya, Kati munkába igyekszik, de futtában ő is sztorizgat egy kicsit a Mikulás-családról.
„Én voltam a Télapó legfőbb postása” – mondja kihúzva magát, megerősítést várva apjától. Dőlnek belőle az emlékek. Huszonévesen például azzal lepte meg apját, hogy amikor a nagy napra készült, a tükörre tett neki egy levelet, amelyet ő írt a Mikulás nevében, megköszönve, hogy annyi gyereknek okoz boldogságot. A kis unoka érkezését sem szokványosan jelentette be.
„Almamagot ragasztottam egy papírra és azt írtam mellé, hogy én még olyan kicsi vagyok, hogy az anyukám ír helyettem, de jövőre már veletek leszek.”
Az unoka ma már 11 éves és ezt az érzékenységet ő is magába szívta. Kati előkotorja lánya egy fogalmazását, amit saját magáról írt. Ebben szép és olykor kusza gyermeki gondolatok között visszatérően azt írja: „Én egy ilyen jószívű, barátságos vagyok.”
Kati elrohan, apja közben a Mikulás-ruháját kutatja és pár perc múlva beöltözve tér vissza unokájával, kis manójával. A 11 éves Anna nevetve mutatja, hogy ruháját kinőtte, pedig pár éve még majdnem elbotlott benne. Ő kétéves kora óta kísérgeti a Mikulást. Ma már ő a manók főnöke, ő öltözteti, terelgeti a többi kis segítőt és a leveleket is intézi.
„Nagyon jó látni, mennyi gyereknek okozunk örömet” – magyarázza, miért élvezi ezt a szerepet. Felnőttként is olyan jövőt képzel el, amiben segíthet, mentős szeretne lenni.
Imre jártában-keltében újabb és újabb Szent Miklós-ereklyékkel büszkélkedik és hosszú mesélésbe kezd, hogyan kezdte kutatni az egykori püspök életét. Aligha van ember Magyarországon, aki többet tud a Mikulás névadójáról.
A birodalom lelke
Imre szeretné bemutatni legfőbb segítőjét, ahogy ő mondja, a Mikulás birodalom lelkét, és hívja Mariannt.
„Ő a Télanyó. Igyekszik a háttérben maradni, de nélküle én sem csinálnám ezt. Ő adja az ötleteket, én meg megvalósítom. Együtt hozzuk az eredményeket.”
A közös munka sikerei mögött 40 év házasság áll. Szívesen idézik nem szokványos megismerkedésüket.
„Én épp kenyeres sofőr voltam, Mariann meg a vasúti szakközép után bakterként dolgozott és két sorompó közé zárt. Piszkosul dühös lettem, berohantam hozzá, leteremtettem, ő meg úgy kitessékelt, hogy csak na.”
Hirtelen megáll a sztoriban és előkapja felesége fiatalkori fotóját.„Nagyon szép lány, karakteres csaj volt! Úgyhogy a szeme bűvöletében másnapra el is múlt a mérgem, hajnalban friss kiflivel, tejjel mentem bocsánatot kérni. A következő nap pedig közöltem, hogy karácsonykor elveszem feleségül.”
Ez aztán két hónap csúszással meg is történt és azóta is jól kiegészítik egymást.
“Azt szoktam mondani, hogy gyermekeink is Maugli-lányok lennének, ha ő nem adta volna azt a lelket” – dicséri feleségét Imre.
A viccelődésből komolyra váltanak, amikor kiderül, hogy a házaspár nem csak Mikulás környékén foglalkozik a gyermeklélekkel.
„A Télapónak írt levelekben felmerültek komoly problémák is és tanácstalanok voltunk, megkerestünk egy győri pszichiátert, azt mondta, ilyen esetekben azonnali segítség kell és az ő tanácsára indítottunk telefonos lelkisegély-szolgálatot, ő is képzett ki minket.”
Amíg az előkészületek tartottak, három fiatal is öngyilkos lett a környezetükben, és ez még inkább erősítette bennük, hogy szükség van egy olyan vonalra, ahol név nélkül beszélhetnek gondjaikról a tizen- és huszonévesek.
A számok igazolták, hogy egy nagyon fontos szolgálatot vállaltak. A telefonos lelkisegély 95-ös elindulása előtt évente 12-14 fiatal lett öngyilkos Győrben, ez a szám aztán három év alatt 1-2-re csökkent.
„A második szolgálati napomon egy háromgyerekes anya hívott azzal, hogy ő már nem főzi meg az esti kakaót, három óra beszélgetés után viszont úgy búcsúzott, mégis megfőzi azt a kakaót” – idézi legnehezebb pillanatai egyikét Mariann, aki ma már elsősorban képzi, koordinálja az önkéntes segítőiket.
Tapasztalataik szerint decemberben csúcsosodnak ki a hívások. Szenteste hat-nyolc nehéz telefonjuk van az önkénteseiknek.
„Bizony bárki lehet a szeretet ünnepén is bánatos, a mi célunk az, hogy aki telefonál, másnap derűsebben, könnyebb lélekkel ébredjen” – összegez Imre.
“Vendégségben a Mikulásnál” fotógalériához kattintson a képre.
