A jazzben az a legjobb, hogy nem lehet playbackről játszani. Minden azon a pillanaton múlik, amikor megszületik az improvizáció a zenész agyában, és azt miként tudja továbbítani a hangszerén keresztül a hallgatósághoz. A jazz ezért egy hatalmas univerzum, amely szinte minden irányban tágítható. A playback pedig egy börtön, amelyből a tehetségtelen, fantáziátlan zenészek soha nem tudnak kitörni.
A szegedi jazzrajongók szombaton este a gyakorlatban is megtapasztalhatták ezeket a törvényszerűségeket. Minden együttesnek másfél órája volt arra, hogy megmutassa, milyen irányban képzeli a jazz univerzumának tágítását.
Először Szakcsi Lakatos Béla fia, Lakatos Róbert mutatkozott be együttesével. Triójuk klasszikus swing jazzt játszott profin, ám kissé unalmasan, de amikor vendégművészük, Bolla Gábor is a színpadra lépett, már újabb műfajokban is megmutatták, hogy a fiatal magyar jazz generáció legtehetségesebb művészei közé tartoznak.
Egy generációval idősebb zenészek alkotják a Trio Midnight gárdáját, akikhez csatlakozott az egyik legkiválóbb hazai szaxofonos, Dresch Mihály is. Sportnyelven szólva: hozták a kötelezőt. Őket valóban szívesen elhallgatja az ember egy ködös novemberi éjszakán, amikor ők az utolsó fellépők. Ám ezen az estén nem így volt. Mindenki tudta ugyanis, hogy az este, valamint az egész fesztivál legkülönlegesebb produkciója utánuk következik.
És valóban, már külsőségeiben is egy teljesen más produkció jelent meg a pódiumon este 11 óra körül. Hat amerikai srác perdült a színpadra, akik hihetetlen dinamikával estek neki a Jihad című számnak, amely vezetőjük, Christian Scott egyik legnagyobb slágere. A New Orleans környékén élő fekete indiánok egyik legismertebb képviselője – aki ezért nemrégiben felvette az aTunde Adjuah nevet – olyan csapatot hozott össze Baltimore-ból, St. Louis-ból, Washington DC-ből, amely valóban egyedülálló.
A színpadon egymással folyamatosan kommunikáló 30 év körüli zenészek egy egészen új felfogást képviselnek a jazzben, mint akár a tavaly ugyanitt fellépő, szintén new orleans-i Terence Blanchard és együttese. A harsányságot finoman ötvözik a visszafogottsággal, a virtuozitást a pontossággal.
Scott trombitajátéka érett, sokoldalú, nem tolakodó, mégis domináns. Jól felépített programjukban mindent meg akartak mutatni a műfaj szépségeiből. Ám hiába a világ egyik legjobb jazzmuzsikusa, Christian Scottnak is van egy gyenge pontja: a felesége. Mendez kisasszony ugyanis férje jóvoltából lehetőséget kapott egy szám erejéig, hogy megvillantsa tudását a szegedi közönség előtt, ám ez a néhány perc egyáltalán nem hiányzott abból a másfél órából, amelyet az együttes játszott.
A hölgy ugyanis elnyekergett egy dal kis nyári ruhácskájában, ám sem a hajlításai, sem a központozásai nem jöttek össze, így múló kalandnak bizonyult az ifjú ara tündöklése az IH színpadán. Ha nem lenne ilyen híres férje, bizonyára az X-faktorban próbálkozna, de Szikora Robi valószínűleg az első körben eltanácsolná.
De mi csak a szépre emlékezzünk, így meg kell állapítanunk, hogy az idén is megérte jazz napokat szervezni Szegeden. Ha minden jól alakul, jövőre újabb világsztárok öregbítik ennek az amúgy is nagy hagyományú fesztiválnak a jó hírét.
