A Bánk Bán a magyar drámairodalom kétségtelenül magas piedesztálra cövekelt műve. Joggal. Előadása minden korban ünnepi, sőt mozgósító alkalom, amikor is átszellemült csodálat a helyénvaló mind a nézőtériek, mind a társulat tagjai részéről. Hegedűs Géza szerint a mű” forradalmasító hatású, mert elkeseredést ébreszt minden zsarnokság ellen, és részvétet a megalázottság mellett.”
Ám mindez nem enyhíti a rendezők gondjait: miként tegyék elfogadhatóvá a darabban feszülő logikai és dramaturgiai zavarokat? Különösen manapság, amikor a vizuális médiából tonnaszám zuhog krimi, és thriller, – telve szériagyilkosságok jól kiagyalt lélektani és szituációs motivációival.
Kötelező olvasmány, vagy élő színházi darab a Bánk Bán?
E dilemma már jó régen előkerült. Olyformán, hogy a drámaköltő írott víziójának vajon meg tud-e felelni a szerző színpadi technikája?
E kérdésre a dramaturgok rendszerint tagadó választ adnak
Nem vélekedett másként már a kortárs Vörösmarty sem. Ő a Bánk Bánt „sok tekintetben hiányos, s némileg vad, de erővel teljes színműnek” ítélte. A főhős jelleméről úgy vélekedett, hogy „Bánk karaktere a leggyengébb a műben” s vele együtt a „komplikált jellemű Gertrúd sem egészen érthető”.
Nyilván ez rejtezkedik a háttérben, hogy nincs rendező, társulat, amelyik aktuális ünnepi elvárások hiányában is színre kívánná állítani a művet. Úgymond önszántából.
Ezért voltak sikertelenek Katona tragédiájának külföldi bemutatói is. Igaz, ennek okát a hazai kritikusok azzal magyarázták, hogy idegen földön nem értik a színpadon kifejeződő mély magyar lelkület megnyilvánulásait.
A Bánk prózai múltjához több jobbítási kísérlet is hozzá tartozik. Előbb a kitűnő színházrendező, Hevesi Sándor, majd maga Illyés Gyula is nekirugaszkodott a Katona féle szöveg „színpadosításának”. Nem igazán sikerrel. Legutóbb pedig két éve, Kecskeméten született hasonló indíttatású előadás. A rendező, Bagó Bertalan „a rárakódott kultúrtörténeti rétegektől megszabadítva, a historikus nemes penészt lepucolva, nyitottan, előítélet-mentesen olvassa a darabot… írta róla a kritika. A veretes drámai szöveget Szabó Borbála „magyarította”.
Mindennek előre bocsátására azért volt szükség, mert a Szegedi Nemzeti Színház március ünnepi Bánk Bán produkciója ezek ismeretében értelmezhető. Bodolay Géza olyan előadást rendezett, amely egyaránt kerüli a 13. századi történelmünk rekvizitumait, mind pedig a reformkori romantika szabadság érzeménye iránti lelkesedését.
Ehelyett egy bonyolultabb drámai szertartást kívánt létrehozni a kisszínház színpadán. Valami sajátos, a közelmúlt magyar történelembe és honi lélekfelfogásba ágyazott utalás rendszert. A mulatozó és ármánykodó udvaroncok s a kancsók és kupák emelgetése között békétlenkedő forradalmár pártütők köré a drámai cselekményt oldó, magyarázó történetfilozófiai köntöst kerít.
A Nemzeti Múzeum timpanonjára hajazó díszlettérben magyarok és merániak, főrendiek és köznemesek közös súlytalansággal cserélnek eszmét hangzatos ideákról, hazáról, erkölcsről stb. A dráma hőseinek konfliktusai gyakorta nem is tűnnek annyira tragikusnak. A szerelem, féltékenység, csábítás, gyűlölet, erőszak, ármány, vagy épp a rendszer elleni lázadni-akarás feszültségét átszövik a körítések.
A „báli közönség” folyton folyvást ismerős nép- és műdal motívumokból szőtt fülbemászó dalokat dalolva érkezik és távozik hegedű-brácsa kíséretében. Magyaros tánclépések, pátoszos szavalatok, meg, megújuló vigasság és hangos tivornya fűz át jelenetet jelenetbe.
A színi váltások mondandóit a háttérre vetített dokumentumfilmek is sajátos értelmezési keretbe helyezik. A fekete fehér „filmbejátszások” spontán, vagy épp az aktuális hatalom által szervezett, ám lelkes 20. századi hazai tömegmegmozdulásokat elevenítenek föl.
Mondhatni, a produkció nonverbális súlya jelentős mértékben uralja az előadást.
Ezért is érthető, s jogos is még a szünet előtt a Székely László által tervezett, fehér palotafalra felmázolt graffiti: ÉL MÉG BÁNK? A költőinek tűnő kérdésre a választ az a háttérszereplő /díszletmunkás adja meg, aki a szünet után, spongyával, gondos munkával el is tünteti a feliratot.
A Bán itt is volt, meg nem is.
No, kedves nézők, tessék értelmezni a feladványt.
Mintegy folytatólagos performansz mindaz, ami Bánk bánunk történelmi tragédiája mentén történik a szegedi kisszínházban. Erre utalhat az a rendezői szándék is, amelynek eredményeként az oly kedvelt magyar mente, csizma, kacagány, rozsdálló kard, kackiás huszár bajusz, sarkantyú sem viseltetik e tragédiai arcképcsarnokban. Nem idéztetnek történelmünk romantikus külsőségei. A szereplők rendre civil ruhát viselnek, egyéniségük színeihez illően tervezve Benedek Mari által.
Kérdezhetjük ezután, miként ítéljünk meg a Melindát (Gidró Katalin), Ottót (Barnák László), Biberachot (Sorbán Csaba), vagy Peturt (Pataki Ferenc) alakító színészi teljesítményt? A jegyzetíró, – a nézőkkel együtt, – hogyan vélekedjen Bánk (Nagy Csongor Zsolt), vagy Tiborc (Jakab Tamás), Gertrudis (Szabó Gabi), vagy Mikhál (Kárász Zénó) szerepfelfogásáról?
Mindnyájan jók. A szegedi kisszínházi Bánk előadás lényege nem a királynő gyilkosság szereplőinek beteljesedő végzete. A darab drámai feszültsége, a figurák lélektani hitele, cselekedeteik indokai kisebb hangsúlyt kapnak, mondhatni elmosódottabbak a nagy egészben. Jó együttes társulati játékot láthatunk, sok gondos munkával. A szereplők mindegyike jól s jó kedvvel illeszkedik a közös játékba, amelynek mondandóját a produkció nonverbális keretei színezik át: ilyenek vagyunk mi, a magunk történelmének formálásában.
V.ö. Ady maró és könyörtelenül kritikus, s ma is aktuális magyarságszemléletét.
