Tudták, hogy Szeged lakói azzal büszkélkedhetnek: a budapesti Lánchíd után Szegeden épült meg az ország második állandó, folyón átívelő fémhídja? Ez nem a Belvárosi híd volt, hanem az azóta már feledésbe merült vasúti híd.
Ma azonban szenteljünk minden sort a Belvárosi hídnak, ami nem csupán országszerte ismert ívével, de hasznosságával is kiérdemelte, hogy Szeged kincseként emlegessük. De mielőtt elmesélnénk történetét, idézzük fel, miként keltek át őseink a várost éltető, néha romboló folyón. A gazdagabbak, netán a Tiszából élők ladikokon, dereglyéken juthattak csak át a túlpartra hosszú évszázadokon át. Majd épültek kisebb fahidak a városban és a környékén, mint például az a három fahíd is, amit a Szegedet 1543-ban elfoglaló törökök építettek.
1686-tól hajóhíd kötötte össze a Tisza két oldalát. Ez 1786 és 1792 között három ártéri fahíddal (amit „százlábú híd”-nak neveztek el a szegedi polgárok) egészült ki, így biztosítva, hogy a város polgárai és az átutazók a vizes-mocsaras terület felett tehessék meg az utat Szőreg felé. Ezt a szerkezetet Vedres István, Szeged akkori főmérnöke tervezte.
A XIX. század közepén (1842) Szeged egyik leggazdagabb polgára, a hajóhidat is bérlő Zsótér János felajánlotta: amennyiben megkapja a híd elkészülte után hídvámot – vagyis az átkeléskor kötelezően kifizetett díjat – húsz éven át, megépíti Szeged első állandó hídját. Ebből nem lett semmi, ugyanis fahídra gondolt Zsótér úr, ám akkor már ezt kevesek támogatták. Mint ahogy Fest Vilmos mérnök álmából is csak látványterv maradt, aki díszes, a pestihez nagyon hasonló lánchídat tervezett volna Szegedre.
Amikor Szegedet elérte a vasútépítési láz, megszületett a döntés egy olyan híd építéséről, ami biztosítja a fővárosból induló vonatok útját a Tiszán túlra, Temesvár irányába. Ezt a hidat 1858-ban át. A várost elpusztító árvíz után egy évvel, 1880-ban pedig kiírták a tervpályázatot egy közúti híd építésére, amit a francia Eiffel cég ajánlata nyert meg, a terveket pedig Feketeházy János mérnök készítette.
Feketeházy úgynevezett négynyílású, felsőpályás ívhidat álmodott a Tisza fölé. Az építkezés méreteire jellemző, hogy a resicai gépgyárban készült vaselemekből 1535 tonnányit építettek be a 691 méter hosszú hídba. A régi belvárosi híd átadása 1883. szeptember 16-án zajlott. Kreminger Antal prépost áldotta meg a hidat, Pálfy Ferenc polgármester és sok más méltóság jelenlétében. Szeged nagyon örült a hídjának, pedig az átkelésért 1930-ig hídpénzt kellett fizetni. És Szeged nagyon siratta hídját, ami 1944 őszén vált a háború áldozatává.
A közúti átkelő újjáépítése 1947 tavaszán kezdődött és 1948 novemberére fejeződött be. Indokolt volt a rohamtempó, ugyanis Szegednél akkor csak komppal, illetve az épülő híd mellett kialakított gyalogos pontonhídon lehetett átkelni a Tiszán. Az új belvárosi híd átadására 1948. november 21-én került sor. Több mint 50 ezer ember gyűlt össze a hídavatóra, ahol Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter mondott beszédet.
A régi hidat egy ívhíd váltotta fel, rajta villamossínekkel, amiken 1969-ig közlekedtek a jellegzetes sárga szegedi „tuják”. Az öregebb szögedi polgárok persze siratták azokat a híddíszeket, amik nem épültek újjá, de az átszabott híd íve éppen olyan nélkülözhetetlen eleme lett a városképnek, mint mondjuk a Fogadalmi templom tornyai. A szegediek csak azért szomorkodhatnak, mert bár van még egy, a nagykörutat és a Temesvári körutat összekötő Bertalan-híd, sőt épült már sztrádahíd is Algyő határában, ám ez is kevés ahhoz, hogy gond nélkül lehessen átkelni Szegednél a Tiszán.
Vagyis nagyon várja a város a harmadik szegedi Tisza-hidat, amit már annyiszor megígértek, hogy ha az ígéretek szavait vasba öntenék, és a hídra hordanák, akár le is rendezhetnék majd az új híd terhelési próbáját.
