Belföld
Závada Pál (Závada Pál)

Závada: Csak előjelet váltottak a Horthy-korról

Balla István

2013. 01. 29. 08:56

A kormány csődök tömegét hazudja sikernek, újra visszatért a párttitkárosodás, a hatalom akarja megszabni, kinek a művét játszhatják a színházak – véli Závada Pál, aki úgy él, hogy az MMA-nak eszébe se jusson fölkérni tagnak. Szerinte ugyan egy írónak nem munkaköri kötelessége a politizálás, de ő nem akar hallgatni.

Az utóbbi időben felemelte a szavát többek közt a gyermekszegénység, az oktatási reform, a kultúra és a média átszabása vagy éppen a Horthy-kor egyoldalú értelmezése ellen, videoüzenetben invitált a Milla-tüntetésre. Dolga egy írónak, hogy politizáljon?

Nincs olyan írói munkaköri leírás, amiben ez benne volna. Nem is írói feladat ez, hanem állampolgári jog. Nem keresem az ilyen alkalmakat, de ha megkérdeznek, elmondom a véleményem. Nem tudom és nem is akarom azt sugallni magamról, hogy engem csak a munkám meg a magánéletem érdekel, és nincs közöm a világhoz, amelyben élek. Ha közvetlenül nem érint, akkor is szégyenletesnek tartom, hogy milyen sokan fogják be azért a szájukat, mert rettegnek az állásukért, fölháborít az egyre növekedő gyermekszegénység és az, hogy Ferge Zsuzsáék ezzel kapcsolatos törekvéseit és kísérletét megfojtották. De szülő is vagyok (és igencsak aggaszt, mit művelnek minden fokon az oktatással), kultúrafogyasztó is, néznék tévét (ha bírnék), szeretnék közszolgálati rádiót hallgatni (képtelenség), szeretnék új magyar filmeket látni (a filmgyártás megszűnt), kiakaszt, hogy a színházainkkal úgy bánnak a politikusok, mintha a hetvenes években élnénk. Szeretnék biztonságosan szavazni, szeretném, ha a kollégáimat, barátaimat nem aláznák meg lépten-nyomon azért, mert esetleg elmondják véleményüket külföldön, és szeretném, ha nem tipornák lábbal a kultúrát. Ha egy föltett kérdésre mégse válaszolnék őszintén, úgy érezném, hogy hallgatásom beleegyezést is jelentene.

Závada Pál (Závada Pál)
Hallgatásom beleegyezést is jelentene – Fotók: Neményi Márton

Pedig sokan választják mostanában – felsőbb ráhatásra vagy akár önmaguktól – a hallgatás stratégiáját.

Nekem éppen ez a legnagyobb bajom: lassan természetesnek kezdünk tekinteni egészen abszurd helyzeteket. Hogy a kormányunk a csődök tömegét sikernek hazudja, hogy henceg és erőt fitogtat a nemzetközi porondon, és mindnyájunk szégyenére kiröhögik. Hogy jogfosztott adósrabszolgaként bánik a közmunkásokkal, és ezt nevezi munkahelyteremtésnek, hogy kriminalizálja a hajléktalanságot – és hosszan folytathatnám. Már nem tiltakozunk nap mint nap a médiatörvény meg a médiahatóság ellen, pedig nemcsak törvénysértő, hanem pimasz is az, amit a Klubrádióval művelnek. Pedig a közszolgálatiságot fölszámolták, a hozzáértés, a szakmai igényesség kiveszett, akik még értettek műsorkészítéshez, azokat kirúgták a közrádióból és -tévéből. A műsorokból dől a kormánypropaganda, de legalábbis süt belőlük az ijedt igazodás, hogy ott áll a cenzor. Botrány botrány hátán. Tiltakozunk, de másnap jön a következő ügy, és maga alá temeti az előzőt. És mintha napirendre térnénk efölött, hogy ennek ez a rendje, mi pedig nem tehetünk mást, mint hogy hallatjuk ebben a szűk körben a hangunkat – viszont a karaván halad.

A hoffmanni oktatáspolitika véres torka

“Hazám, hazám, te mindenem, a jövődet rontod el végérvényesen”- mondta tavaly júniusban az oktatási államtitkárság épülete előtti „bizonyítványosztáson”. Korábban is fel-feltűnt az oktatás átalakítása elleni tiltakozásokon. Hogy került ezekre?

Odahívtak, mentem. Mert egyetértettem azzal, hogy elégtelen bizonyítványt állítsunk ki az oktatási reformért az államtitkár asszonynak meg az ő főnökének – ezt megindokoltuk, és átnyújtottuk egyik hivatalnokuknak. Mert döbbenetesnek tartom, hogy mekkora összegeket vonnak ki az oktatásból, a tudományos kutatásból és a kultúra, a művészetek területéről. Holott itt a jövőnk, ezeken a területeken kerülhetnénk a nemzetközi élvonalba, itt lehetnének exportcikkeink – de nem, átszervezés címén kidobnak rengeteg mindent az ablakon, ami működött. Valaki a fejébe vette, hogy most állami kézbe kell venni az összes oktatási intézményt, de miért?

Orbán Viktor vette a fejébe, mondván, így minden iskola ugyanúgy hozzáfér majd a forrásokhoz, és minden tanuló ugyanolyan színvonalú oktatást fog kapni…

Ebből annyit látni, hogy egy központból akarják vezérelni a közoktatást, hogy könnyebben kényszeríthessék rá az akaratukat az igazgatókra, a tantestületekre. Nem hinném, hogy a pedagógusok többségének tetszene ez, hiszen sem az ő javukat nem szolgálja ez, sem a gyerekekét, viszont látom, hogy egyelőre ijedten menekülnek a véleménynyilvánítástól, úgyhogy el is fog maradni a sztrájk. Sajnálom, hogy a kormánynak sikerült megosztania a pedagógusokat és a tiltakozó diákokat is. A téli rózsás tüntetéssorozatban az egyetemistáktól a középiskolásokig, a rektoroktól az általános iskolai tanárokig és a szülőkig meg a szolidáris társadalomig kezdett kibontakozni az a széles összefogás, amely sok nézőpontból mutatta be az egész szisztéma tarthatatlanságát, azt, hogy mitől véres a torka a hoffmanni oktatáspolitikának. Most kisebb engedményekért (amelyek egyébként is csak ígéretek) megbomlott ez az összefogás, kár érte.

Závada Pál (Závada Pál)
Alföldi nevéhez a Nemzeti Színház történetének páratlanul sikeres periódusa fűződik

A kultúra területén is kialakulóban van egy új rendszer, amely elképesztő jogosítványokat, forrásokat, döntési jogköröket ad a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA). Ez önt, íróként hogyan érinti?

Vannak, akik úgy gondolják, hogy minden rendszerben, minden helyzetből ki kell hozni a lehető legtöbb előnyt és támogatást – például nem szabad hagyni, hogy a kontraszelekció és a politikai klientúra ölébe hulljanak a kultúra közpénzei és kitüntetései. És ennek fejében féket tesznek a nyelvükre, méltatlan helyzetben is kilincselnek, kérnek, várnak – mondván, hogy ők az intézményükért, az ügyükért, az embereikért is felelősséget viselnek. Én azt mondom – persze könnyebb nekem, szervezeten kívüli függetlenként beszélni –, hogy az ilyen kompromisszumkészségnek legyenek világos határai. Mert nemcsak tisztességesebb, hanem olykor célravezetőbb is olyan világos értékkövetéssel, karakánul és bátran viselkedni intézményvezetőként is, mint ahogy Alföldi Róbert tette, s ahogy ő szegült szembe a színházát, művészi koncepcióját és személyét érő nemtelen támadásokkal. És végül kitölthette a mandátumát – a színház nagysikerű korszakát teremtve meg.

Mondjuk az újrázásra esélye sem volt.

Egy normális országban nem lenne kérdés, hogy meghosszabbítják egy ilyen igazgató mandátumát. Alföldi nevéhez a Nemzeti Színház történetének páratlanul sikeres periódusa fűződik, egyetlen szakmai okot sem lehet mondani, ami ellene szólna. De akkor is kitöltötte az öt évét, noha sokszor rezgett a léc, vagyis nem mindig a retirálás, a bátortalan visszahúzódás vezet eredményhez. Van még egy maradék nyilvánosság, ami olykor visszatarthatja a döntéshozókat a durva lépésektől. Az Új Színház esetében nem tartotta vissza – most meg lehet nézni, hova vezetett ez, itt az eredmény.

A nemzetből kitagadni fasiszta szokás

Térjünk vissza az MMA-ra! Fekete György megkérdőjelezte Konrád György magyarságát, ehhez nemsokára csatlakozott Medveczky Ádám is, aki nemcsak megerősítette elnöke véleményét, de hozzátette, hogy szerinte Kertész Imre és Esterházy Péter sem tekinthető minden esetben magyarnak. Önről még nem mondtak ilyet. Ha felkérnék, hogy csatlakozzon az MMA-hoz, mit szólna?

Na, például ezért is beszélek ilyenkor – az ember éljen úgy, hogy eszükbe se jusson fölkérni. Hogy oda lépjek be, ahonnan kilépni kell éppen. Az elég kevés kilépő között – és ezt fontosnak tartom – ott van Korniss Péter fotóművész is, aki az Egy sor cigány című kötetünk készítésekor volt a szerzőtársam. Amikor ennek a köztestületnek a vezetője ilyen szalonképtelenül beszél és viselkedik, becsületbeli ügy kilépni. És kiállni a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia nevében is, írótársunk és honfitársunk védelmében is Konrádért és bárkiért, akit ilyen gyalázatosan kirekesztenek. Igaza van Konrádnak, amikor azt mondja, hogy a nemzetből kitagadni, ez fasiszta szokás, és ennek most megint behódolni, gusztustalan dolog. Magyarságától megfosztani akarni azt, akinek ellenvéleménye van? Ez elképesztő a XXI. században, és szégyenletes dolog Európában. Elég nehéz megérteni, hogyan képesek komoly művészek elnökként tartani egy ilyen figurát.

Závada Pál (Závada Pál)
Az ember éljen úgy, hogy eszükbe se jusson fölkérni

Néha azért felmerül egy új elnök szükségessége.

Nem tudom, ez az MMÁ-sok belső ügye, számoljanak el ők a lelkiismeretükkel. Az ilyen botrányos szereplőket és ügyeket mintha csak azért szabadítanák a nyakunkba, hogy föllélegezzünk, ha éppen egy kevésbé botrányosat kapunk. Például olyat, aki hajlandó pártolni derék ügyeket is. Szakmailag nem fölháborító módon osztották el a folyóirat-támogatásokat a NKA-ban – amelyeknek lapunk, a Holmi folyóirat is a kedvezményezettje –, de közben kompromisszumokat kellett kötnie az elnöknek. L. Simon Lászlóról beszélek, és értem én, mit mond, és megvan a véleményem arról a hatalmi huzavonáról, amit feltehetőleg Feketével és az ő pártolóival folytat – vagy mindkettejüket tologatja valaki egy hatalmi sakktáblán –, de attól még nem tetszik nekem jobban az általa kitalált funkcióhalmozás az ő NKA-vezérlésével meg a hozzá lojális kurátorok rendszerével. Nem tetszik sem az, hogy föl akarja számolni a pályáztatást az intézményvezetői posztokra, sem pedig az, hogy a kitüntetésre előterjesztő kurátorjelöltek közül maga akarja kiszemelgetni a tagokat ebbe vagy abba a javaslattevő testületbe. Az ilyestől is elszoktunk már, ezért a Szépírók Társasága, amelynek tagja vagyok, testületileg tiltakozott is ez ellen, és nem küldött kurátorokat. A döntések korábbi rendszeréhez képest tehát az ő rendszere akkor is deficites – akár a demokrácia, akár a szakmai autonómia vagy a legitimitás szempontjából –, ha éppen helyeselhető döntések is akadnak köztük. Arról nem beszélve, mennyire törékeny az egész – hiszen egyetlen mozdulattal el lehet távolítani őt magát is –, így hát nem is valami biztonságos erre a szisztémára vagy a hozzá lojális igazodásra alapozni.

Röhejes párttitkárkodás

A Holmi szerkesztése közben felmerül, hogy esetleg ne jelenjen meg olyan esszé, írás, amit lehet a rendszer kritikájaként is értelmezni? Van öncenzúra?

Kizárt – már csak azért is, mert a Holmiban nem szokott megjelenni aktuálpolitikai, pláne pártpolitikai tartalmú írás. Ez egy irodalmi, kulturális, műkritikákat is közlő folyóirat. Nehéz volna a szövegeiben olyasmit kimutatni, hogy direkt formában fordulnánk szembe a politikai kurzussal. Akik szerkesztjük, adott esetben megírjuk vagy elmondjuk a véleményünket másutt – ki-ki a magáét.

Ma az irodalom is sokszor politikai kategória. Az ön művei is állandóan előkerülnek ilyen kontextusban. Hallottuk a parlamentben, hogy gyakorlatilag színházi jeleneteket akarnak átrendeztetni, írók műveiről vitáznak politikusok.

Azt hiszik, hogy beleszólhatnak a művekbe vagy az előadásokba, holott végső soron képtelenek erre. Mert ha sikerrel megtennék, akkor az a mű nem jönne létre, vagy legalábbis én nem tekintem autonóm műalkotásnak. Azt hittük, az elmúlt két-három évtizedben elszokhattunk már az ilyesmitől – egyszerre lehangoló, fölháborító és röhejes ilyen párttitkárkodásba mégis beleütközni.

Závada Pál (Závada Pál)
Amikor ezeket írtam, még nem gondoltam, hogy ennek ekkora divatja lesz

Ön például egy „balhés” író.

Miért lennék én balhés író?

A kormányzó oldal és a szélsőjobb nemigen szereti, hogy ön a műveiben erősen árnyalja a két világháború közötti Magyarországról, Horthy-rendszerről egyre erősödő nosztalgikus, mézeskalácsszerű képet. A Magyar ünnep volt az egyik dráma, ami parlamentben is téma volt.

Megpróbálok az általam helyesnek tartott értékrendhez, illetve magamhoz hű maradni a műveimben is. Hogy ezekkel van-e valamely köröknek bajuk vagy nincs, azt nem tudom. Inkább a nyilatkozataim miatt szoktak elővenni – az előadás elleni támadásnak pedig elsősorban Alföldi Róbert, a rendező volt a célpontja. A regényeim és a színdarabjaim nem parabolák, nem a jelen viszonyokról szólnak történelmi jelmezben…

A Fényképész utókorában vagy az Idegen testünkben, illetve a belőle írt Magyar ünnepben azért elég sok minden tűnhet nagyon ismerősnek a mai közéletből, nem? Mondjuk, az erősödő antiszemitizmus.

Lehet, de amikor ezeket írtam, még nem gondoltam, hogy ennek ekkora divatja lesz, ráadásul ebben a durva formában, hogy parlamentbe kerül egy fasiszta szellemiségű párt. Nem számítottam rá, hogy ilyen erős áthallása lesz annak a jelenetnek, amikor az egyik szereplő lelkesen mesél a többieknek a második zsidótörvényről. A parlamentben a Magyar ünnep ellen egyébként nem is a Jobbik, hanem a Fidesszel társutas KDNP képviselője, Pálffy István szólalt fel. És miként aztán bevallotta, úgy, hogy nem is látta az előadást. Szégyenletes tett volt. Most pedig azzal akarják megalázni a Nemzeti Színház művészeit, hogy ezt az embert készülnek odatenni valami propagandistának. Vidnyánszky Attila valószínűleg „csomagban” kapta meg a Nemzetit Pálffyval és Eperjessel. És csak remélem, hogy ennek nem nagyon örült.

Demagógia az előjelváltás a Horthy-korról

Januárban, a Don-kanyar 70 éves évfordulóján rendezett kiállítás megnyitásán közvetlenül üzent a politikusoknak és a közvéleménynek, hogy ideje volna feldolgozni alaposan és ideológiamentesen a múltunkat, a Horthy-kort, Trianont. Mint mondta, árnyaltan kellene megvizsgálni, mi is volt a Don-kanyar előzménye, ott mi történt, egyáltalán, mi volt Magyarország szerepe a II. világháborúban. Lát erre esélyt?

Azt mondtam, hogy ebben a háborúban az országot újabbkori történelmének leghatalmasabb katasztrófájába vezették sorsának kormányzói, és nem a vak végzet intézte így. És hogy ez nemcsak hatalmas veszteséget jelent, hanem jelenti a magyarságot terhelő bűnök és a tettestársi bűnrészességek, felelősségek iszonyatos tömegét is. A háborúba való belépésünket a trianoni veszteség sokkja és a szövetségesekhez való kényszeres igazodás motiválta – és végül többet veszítettünk, mint Trianonban. Nemcsak országrészeket újra, hanem nemzettesteket is, katonákat is, munkaszolgálatosokat is, civileket is, meg csaknem a teljes vidéki zsidóságot. Elszomorító, hogy manapság ennek a Horthy-rendszernek reneszánsza lehet, hogy nosztalgikus bódulattal kezdenek nézni rá.

Závada Pál (Závada Pál)
Ennek a kurzusnak nem marad arra ideje, hogy minden tervét megvalósítsa

A Horthy-korszakról szóló diskurzust a kommunista rezsim irányította jó ideig. Ez erős torzításokhoz vezetett, amin – mondják sokan – máig nem léptünk túl. Nem gondolja, hogy ezért van igény az újabb történelemmagyarázatokra?

A Horthy-kor bűneit és csődjét a kommunisták valóban a saját ideológiájuk szerint, elfogultan, egy másik önkényuralom nézeteivel és uralmi helyzetével befolyásolva írták le, kevéssé tekintettek a történelmi tényekre, és a felelősségre vonásokat a törvényesség megsértésével hajtották végre, valamint átírták a történelemkönyveket. Ez tény. De csak azért, mert mindezt a Rákosi- és Kádár-kori hatalom a maga torz politikai ízlése szerint ítélte el, ettől még azokból a bűnösökből a rendszerváltás után és mostanra nem feltétlenül lesznek ártatlan áldozatok, hősök és nemzeti büszkeségek. Átszínezni a komcsik idején sötétre festett Horthy-kort most világosra – ez demagógia. És sajnos (a Kádár-rendszeren kívül) a Horthy-korszak is visszaköszön a hatalomgyakorlás módjaiban, a társadalmi berendezkedésben, a kisemmizettek és az uralkodó osztály viszonylatában, vagy akár a politikai retorikában, a szimbólumokban, az antiszemita megnyilvánulásokban és a rasszista beszéd feltámadásában, amely manapság a zsidóságon kívül elsősorban a cigányság ellen irányul. De abban is van hasonlóság, hogy kormányunk folyton konfrontálódik a szomszédainkkal, uniós szövetségeseinkkel. Azért fontosak az ilyen kiállítások, mint a Don-kanyarról szóló tárlat, mert a tudományos kutatásokra alapozó történészek, akik ezt készítették, nem hagynak kétséget az árnyalt kép jelentését illetően sem.

Mit tud tenni egy ilyen kiállítás vagy akár egy színdarab azzal az egész pályás letámadással szemben, amit most tapasztalunk a kultúrában, oktatásban? Épp most írják át a történelemkönyveket, még nem tudjuk, milyen módon…

Folyamatosan jelen kell lennie az ideológiai befolyástól mentes nézőpontnak, a kritikai helyzetleírásnak, dokumentálásnak. Ki-ki írja le, tegye közzé, ossza meg, mit tapasztal, mi történik vele és az övéivel, közösségeivel. Segítenünk kell egymást abban, hogy kinyíljon a szemünk, ne veszítsük el a tisztánlátásunkat, és ne hagyjuk félrevezetni egymást. Aki teheti (és sokan tehetik), őrizze meg józan eszét, végezze a dolgát a szakmája tisztességes normái szerint. Próbáljunk meg függetlenek maradni – szerintem többre juthatunk így, mint azt sokan hiszik. Ennek a kurzusnak nem marad arra ideje, hogy minden tervét megvalósítsa. A legnagyobb veszélynek azt tartom, ha eluralkodik az apátia, a beletörődés. Én optimista vagyok, meg fognak bukni.

Mikor?

2014-ben.

Nem úgy tűnik, hogy van alternatíva. Teljesen szétforgácsolódott az ellenzék.

Lennie kell összefogásnak, amikorra kelleni fog. Jelentős megmozdulások, tiltakozások, demonstrációk zajlottak le az utóbbi időben, szakmai műhelyek dolgoznak a szakpolitikákon. Egyelőre külön-külön, de ezek mind erősítik az ellenzék megszerveződését. Előbb-utóbb beállnak a közös szerveződésbe a különböző szervezetek. Minthogy egyfordulós lesz a választási szisztéma, nem lehet kérdés, hogy meg kell egyezniük.

Závada Pál (Závada Pál)
Pedig milyen jó cím

A készülő regényről lehet még egyebet tudni, mint hogy érinti a 2. világháborút?

A háborúról is, a békéről is szól.

A Háború és béke cím már foglalt.

Igen, pedig milyen jó cím. Annyit elárulhatok még, hogy van köze a kedvenc helyszínemhez, amit a szülőfalumról, Tótkomlósról mintáztam. Most úgy fogom hívni, hogy T., és lesznek benne archív fotók, amelyek részben tematikusan, időben, térben kapcsolódnak a történethez, részben asszociatív módon. A fotó és a szöveg viszonya, úgy néz ki, amíg dolgozom a regényen, az utolsó pillanatig változni fog. Van ennek egy kétségtelen feszültsége, jó volna, ha ez jótékonyan hatna a könyvre.

Legutóbb három drámáját foglalta kötetbe Janka estéi címmel. Ebből kettőt- a Jadviga párnáját és a Magyar ünnepet – most is játsszák. Mi a helyzet a címadó drámával?

A Janka estéinek színpadra állításáról is szó van, Hegedűs D. Géza szeretné megrendezni, remélem, lesz rá lehetősége.

Drámakötetét Aegon-díjra jelölték, amely versenyben van fia, Péter verseskötetével is. Melyiknek örülne jobban: ha ön vagy ha a fia nyerne?

Bármelyiknek örülnék – az utóbbinak jobban -, de már a jelölés is öröm.

Névjegy

Závada Pál (1954. december 14., Tótkomlós)

József Attila-díjas (1998) és Kossuth-díjas (2005) magyar író, szerkesztő, szociológus

Középiskolai tanulmányait a szegedi Radnóti Miklós Gimnáziumban végezte 1969-1973 között. A Pécsi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát 1978-ban. Ezután elvégezte még az Eötvös Loránd Tudományegyetem szociológia szakát 1982-ben.

A Pécsi Tudományegyetem gyakornoka, majd tanársegéde volt 1978-1982 között. 1982-1993 között a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetének szociológusa volt. 1990-1994 között a Hiány szerkesztője volt. A Holmi című folyóirat szerkesztője 1990 óta. 2009-től a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

Művei:
Kulákprés. Család- és falutörténeti szociográfia. Tótkomlós 1945-1956 (1986)
Statárium (szociográfia, Sipos Andrással, Szociológiai Kutatóintézet, 1989)
Mielőtt elsötétül (novellák, 1996)
Jadviga párnája (regény, 1997)
Milota (regény, 2002)
A fényképész utókora (regény, 2004)
Idegen testünk (2008)
Egy sor cigány-Huszonnégy mai magyar, Korniss Péter fotográfussal, (irodalmi portrék, Corvina, 2011)
Janka estéi (három dráma, 2012)

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.