Na, ide figyelj, ifjú graffiti harcos! Leírok ide néhány szót, abban a reményben, hogy a te fejed nem olyan, amelyben egy nap alatt éhen pusztulna az agyevő bogár. És IQ-d sem csupán kettő darab, amiből egyet arra használsz fel, hogy megvedd a festékes flakont, a másikkal meg ráirányítsd a spray-t előre megfontolt lefújási szándékkal Szeged épületeire.
Kezdjük talán azzal, hogy 200 civil csoport szövetségeként létrejött Europa Nostra szervezet 1978 óta díjazta a legkiválóbb, példamutató műemlék-helyreállításokat. 2002 óta a díj az Európai Unió hivatalos kitüntetésévé vált. Évente legfeljebb hat érmet és harminc oklevelet ítélnek oda. A díjnyertes épületekre bronz plakett kerül.
És folytassuk azzal: Az Európai Unió Kulturális Örökség-díját Münchenben, az Europa Nostra kongresszusán, majd tíz éve, Magyarországon elsőként Szeged városának ítélték oda. Úgy bizony. A díjat egyébként a rekonstrukciót kezdeményező, irányító és koordináló Novák István, Szeged akkoriban nyugdíjba vonult városi főépítésze vette át, aki egyébként éppen a napokban ünnepelte 75. születésnapját.
Hogy te nem hallottál még erről a díjról, nem hallottál Novák Istvánról, de talán még Európáról sem tudsz többet, mint az olyan, akinek a fejében ott alussza örök álmát az éhen halt agyevő bogár? Hát ez bizony meglehet. De nagy szerencsétlenségünkre megtaláltad azt a bronz domborművet a Kárász utca sarkán, ami Szeged dicsőségét hirdeti, és voltál olyan bátor (már ha kell efféle cselekedethez a pusztítási hajlamon kívül más is, netán bátorság kell…) hogy miközben a falra festetted kézjegyedet, a domborművet is elcsúfítsd.
Mondhatnám azt: soha ne legyen részed ennél kéjesebb örömben. De hát miért bántsalak? Inkább szólnék pár szót azokról, akik az előbb említett Novák építész úr álmai és tervei mellé álltak, és a közösség pénzéből száz- és százmilliókat áldoztak a megvalósításra. Vagy azokról, akik a tervek alapján, éveken át dolgoztak azért, hogy a korábban annyira leharcolt Kárász utca, Klauzál tér az egész ország – vagy mint a díj is bizonyítja -, egy egész kontinens díszévé váljon.
És beszélnék neked terveket rajzoló mérnökökről, a talicskát nyári forróságban toló munkás kérges tenyeréről, netán arról a kőművesről, akinek kezében ezerszer és ezerszer mozdult a vakolókanál azért, hogy begyógyítsa az épületek sebeit. De szólhatok az utca lakóiról, akik olyan nagy szeretettel nézik megszépült házaikat, mint azok, akik csak egy sétára térnek be Szeged díszköves-palotás sétálóutcájába.
Felismerted a betűket? Összeálltak a fejedben a szavakból a mondatok? Na, akkor folytatnám tovább. Nos, ők üzenik neked – velem együtt -, hogy bár nagy barátai vagyunk az alkotói tehetség kibontakoztatásának, megkérünk: lakásotok nagyobbik szobájának főfalát részesítsd abban az örömben, hogy alkotásaiddal feldíszíted. Tudod mit: mi azt sem bánjuk, ha a buditok ajtajára is fröccsentesz örökbecsű graffitit. Olyat, amivel beírod magad – ha nem is a művészettörténetbe -, de legalább a családi krónikának abba a rovatába, ahol a „Rájuk nem vagyunk nagyon büszkék!” fejezet kezdődik. De leginkább azt köszönnénk meg, ha egyszer vállalnád a neved, az arcod, és elmondanád, miért is pusztítasz szépet, és miért nem küldesz pénzt, amiből megtisztíthassuk a te és hozzád hasonlók mázolmányaitól Szegedet.
Mert ezt a pénzt neked, és előbb említett cimboráidnak kellene előteremteni.
És ezt még az is tudja, akinek a fejében csak egy pici morzsát találna az agyevő bogár.
