Micsoda egy kérdés? – vághatná rá bárki bosszúsan, hiszen a Kárász a mi felújított, szép ruhába öltöztetett, karácsony előtt még ünnepi cicomákkal is díszített központja. Az utca, aminek hangulatával messze földön járva is dicsekszünk, ahol a cukrászdából friss sütemények illata száll, és hallani a könyvesboltokban lapozók mosolygós szusszanását is.
Vagy éppen mást. Tegnap délután például olyan üvöltözést a Kárász utca közepén, hogy még az ünnepre érkező, a házak díszei között megbújó angyalkák is riadtan húzták össze szárnyaikat. Mint ahogy mi, hétköznapi emberek a hideg ellen magunkra gombolt kabátunkat. És csak álltunk dermedten, figyelve egy csoportosulást, amiről fogalmunk sem volt, hány emberből állt össze, de mindenki érezte: szikrázik az indulat, és szikrázik már a levegő is. Mindenki érezte: nagyobb baj is lehet, bár gyanítom, a legtöbb embernek fogalma sem volt arról, milyen okból robbant ki a szinte őrjöngéssé fajuló veszekedés.
És akkor elcsattant egy pofon.
Tizenéves kamasz adta, csöndes fiatalember kapta, aki szerencsére nem verekedésben látta a vita megoldását. De az igazi szerencse mégiscsak az volt, hogy néhány pillanaton belül egy kisgyerekét sétáltató apukáról kiderült, nyomozótiszt, és – ahogy mondani szokták – szolgálatba helyezte magát. Azonnal a vitázó csoport közepén termett, és rendet teremtett, segítséget kérve: gyorsan hívja valaki a 107-et, vagyis a rendőrséget.
És úgy tíz perc múlva meg is jöttek az egyenruhás legények.
Nem tudom, végül milyen intézkedéssel zárult a pofozkodós mini csata. A nagy baj az, hogy az incidens megtörtént. Mondjam úgy: már várható volt? Mondjam azt: a szegedi Kárász utcát ünnep előtt ellepő kéregetők – hol elhiteltelenítve az igazi aktivistákat, segélyszervezet munkatársának magát kiadó, hol ingyen szerzett kártya naptárat, hol kártyajóslást pénzért kínálgató, hol „Gyógyszerre kell, higgyen mán nekem!” mondatot suttogó „szereplői” – miatt egyre többen érzik úgy: a Kárász minden már, csak éppen nem a békesség szigete.
Az ünnepi forgatagban még inkább haragra ingerlő az erőszakosság, a ki tudja honnan jött, de egyenruha látványára gyorsan elsiető figurák látványa. Nem csoda hát, hogy a tegnapi csetepaté idején a közelben megdermedők, rémületük elmúltával egymástól egyre csak azt kérdezték: miért nem lehet ünnepi időszakban, de akár máskor is rendőrjárőrt vezényelni egész napra a Kárász utcára. Nem marcona kommandóst, jaj dehogy! Csak békésen sétálgató, vidám arcú fiatal rendőröket, akik nem csupán a rendre ügyelnének, de segítséget nyújthatnának az eltévedő idegennek, vagy éppen egy anyukájától elcsatangolt, szipogó kisgyereknek. Úgy ahogy az más nagyvárosok központjában történik a Lajtától nyugatra.
Hogy soha többé ne verje fel hangos ordítozás a Kárász utca sétálós csöndjét. Hogy soha többet ne csattanhasson itt el pofon. Hogy érezzük mi, szegediek, miénk itt az utca, mint ahogy a Klauzálon miénk itt a tér.
És hogy az ünnepre érkező angyalkáknak se kelljen riadtan elbújniuk a házdíszek réseiben…
