„A fenti hajó a Magyar Tudományos Akadémia intézethálózatának a „zászlóshajója” (az MTA elnöke maga hívja így), a tavaly év végi központosítási láz révén létrejött Természettudományos Kutatóközpont (MTA TTK), közkeletű nevén a Q2. A központosítás, amely tíz kutatási centrumot hozott létre (az addig önálló 35 intézetből), alapvetően rendezte át az intézethálózatot. Mindezt semmiféle koncepcionális egyeztetés, vita, hatástanulmány nem előzte meg, az intézeteket nem „világították át”, a kutatómunka minőségét nem értékelték. Az MTA elnöke első hároméves ciklusában a törvény és a különféle belső akadémiai szabályok átszabásával megteremtette az erősen központosított, a tudományos szervezetektől meglehetősen idegen centralizált vezetés feltételeit, majd tavaly májusi újraválasztása után nem sokkal kihirdette a központosítás menetrendjét. Gyakorlatilag senki, akinek legalább elvi lehetősége lett volna, nem emelte fel a szavát.”
„Ahogy az Akadémia nem volt kíváncsi arra, hogy jól működő intézetei miért, milyen modellt követve működtek jól, a centrumok létrehozása után kétharmad évvel arra sem volt kíváncsi, hogy azok hogyan boldogulnak. Ez nem is csoda, hiszen koncepció hiányában nincs koordináta-rendszer sem, azaz nincs kialakított értékrend” – írja Váradi. Az igazi gond az, hogy „az MTA keveset ad, de keveset is vár el az intézeteitől”.
Ez abban is megmutatkozik, hogy „csak a cél van kitűzve, annak elérése, megközelítése sohasem érdekelte az MTA-t. Súlyos, de sajnos igaz állítás. Ugyanis az MTA nem méri folyamatosan, rendszeresen intézetei teljesítményét, nem működtet rendszeres, hozzáértő módon felépített evaluációs (értékelő) rendszert. Ilyen rendszereket a világ nagy egyetemei évtizedek óta használnak, ahogy a nagy nemzeti tudományos intézethálózatok is. Természetesen ez felkészültséget, komoly munkát, tiszta viszonyokat igényel” – véli a szerző.
Egyáltalán nem triviális a tudományos tevékenység sikerességét értékelni. „Kialakult egy külön tudományág, amely az ilyen teljesítmények statisztikai, matematikai módszerekkel való „mérését” célozza meg, és – óriási szerencsénkre – ennek a friss (két-három évtizedes) diszciplínának a legismertebb művelői magyar tudósok. Rajtunk múlik, hogy mennyit használunk fel az ő tudásukból. Gyakorlatilag semennyit. Kell-e mondanom, ez a kiemelkedő szellemi műhely az MTA berkein belül tevékenykedik, jelenleg az MTA könyvtárának részlegeként.” Ennek legfontosabb folyóiratát (Scientometrics) ezek a magyar kutatók alapították, Budapesten szerkesztik. „Sajnos őket egyáltalán nem kérdezi meg az MTA. Hanem mit tesz helyette? Időnként ad hoc bizottságokat küld ki, neves, jó szándékú, kiváló akadémikusok töltenek el pár órát egy intézet „felmérésével”, amelyet gyakran egy másik, neves akadémikus pályatársuk vezet, az eredmény komolysága a ráfordított erőfeszítéssel arányos, általában vállon veregető, egyrészt-másrészt mélységű. (Tudok nagyon ritka, pozitív kivételről is. Mint a fehér holló.)”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
