A szegedi Nobel-díjasok konferenciájának egyik vendége volt a jelenleg Princeton biológiai intézetében és New Jersey egyetemén dolgozó Eric Wieshaus, aki 1995-ben kapott Nobel-díjat az egyedfejlődés genetikai szabályozásának megértéséért. Kiderült, a muslicától az emberig a testszerveződés általános jelenség, és hasonlóan alakul az élőlényekben.
Gyerekkorában mi akart lenni?
Minden érdekelt, de leginkább művész szerettem volna lenni. A művészetnek és a genetikának a kapcsolódását végül a gondolkodásban találtam meg. A művészet és a genetika egyébként nagyon hasonlít egymásra, hiszen mindkettő egyéni látásmód függvénye, és az a kérdés, az ember ebből az egyéni látásmódból mit tud kihozni.
Ön többek közt azért kapta meg a Nobel-díjat, mert bebizonyította, hogy az embrióknak olyan génjeik vannak, amelyek értelmezik az anyai üzeneteket. Mit értsünk ez alatt?
Ezek a sejteknek a különböző üzenetei, például az agynak vagy az izmoknak. Az a célom, hogy megtudjam, mi a feladatuk, miért teszik azt, amit.
Manapság a genetikára sokan úgy tekintenek, mint a gyógyítás „csodájára.” Valóban az, gyógyír mindenre?
Nekem és a munkatáraimnak az a feladatunk, hogy megértsük a rendellenességek eredetét. Ha ezeket meg tudjuk fejteni, akkor könnyebben lehet gyógyítani ezeket a bajokat. Pillanatnyilag a megértés a fontos, a nagyon távoli jövőben pedig azt szeretnénk elérni: hogy tudjuk módosítani a genetikai állományt, képesek legyünk kiszűrni a rendellenességeket, és gyógyítani tudjuk ezeket.
A genetikát társadalmi vita is kíséri. Sokan attól félnek, hogy a genetikai beavatkozás a tehetősek kiváltsága lesz. Ön mit gondol erről?
Elsősorban az a cél, hogy a tudást megszerezzük, megértsük, aztán megtaláljuk a módot, hogy a gyógyítás mindenkinek elérhető legyen.
A Nobel-díj változtatott-e valamit a hétköznapi életén?
Gyakorlatilag nem. Oktatok, kutatok. Tudatosan törekszem arra, hogy a mindennapjaim ne változzanak meg.
