A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után bekövetkező sorozatos oszmán támadások és a Magyar Királyság kettős végvárvonalának teljes felszámolása és elfoglalása következtében a hódítók berendezkedtek az országban. Kialakították a hódoltság területét, annak katonai- és polgári berendezését, s a lakosságot nemcsak adófizetésre kényszerítették, hanem az oszmán közigazgatás és bíráskodás elfogadására is.
Hazaárulásért karóba húzás
Ennek azonban a lakosság szívósan ellenállt; továbbra is tartotta a magyar hatóságokkal a kapcsolatot, peres ügyeiben nem járult az iszlám jog szerint ítélkező kádi elé, nem tekintette véglegesnek a megszállást, s nem adta fel sem hitét, sem szokásait, sőt azokat, akik átvették a megszállók valamely szokását, előírását, vagy iszlám hitre tértek, kiközösítették. A lakosság túlnyomó többsége nem kollaborált az ellenséggel: félve, de gyűlölettel tekintettek rájuk.
A magyar hatóságok a kollaboránsokat a „törökösség” vádjával illették, s azokkal együtt, akik tettleg is segítették az ellenség előrenyomulását, például kalauzként utat mutattak az elrejtőzött lakosság vagy a magyar végvár titkos bejárata felé, vagy akárcsak levelet vittek az ellenség számára vagy azoktól, hazaárulóként elítélték, és karóba húzták.
Mohács után nem tudtunk talpra állni
Az a falusi bíró sem kerülte el e szörnyű véget, aki önként behódolt, vagyis adózott a törököknek. Persze békeidőben az oszmánoknak is tilos volt végvárat ostromolni, megszállni vagy falvakat hódoltatni, megrabolni. Béke volt 1639-ben is, amolyan háborús béke. (1606 óta jogi értelemben béke volt a magyar király és az oszmán uralkodó között.)
Akik nem hódoltak
Karácsony éjjelén azonban egy Vas megyei ikerfalu (Fölső- és Alsó-Sünyeg, ma Burgenlandban található) lakói éppen a „Szentegyházban” (a templomban) gyűltek össze, és dicsérték az urat, amikor a Kanizsa végvárában állomásozó török katonák – egyébként békeidőben – rájuk törtek: négyet – feltehetőleg azokat, akik ellenálltak – „levágtak”, 102 főt pedig elhurcoltak.
Elgondolni is rettenetes: a falu lakói békésen készülnek Krisztus születése misztériumának átélésére. Szépen felöltik ünneplő ruháikat, s kilépnek a csikorgó hidegbe. A templomba érve egymást üdvözlik, a haragosok megbékélnek egymással, s elkezdődik az ünnep: ájtatosan éneklik a szent énekeket, hallgatják Isten igéjét… Egyszer csak vad üvöltéssel rájuk törnek az ellenséges katonák. A férfiaknál – ha volnának is nekik – nincsenek velük a fegyvereik. Menekülnének, de az ajtóban útjukat állja az ellenség. Aki ott van, asszonyostul, gyerekestül – kivéve a négy lemészárolt embert –, mind rabsorsra jut…
Nem volt véletlen a támadás időzítése, a törökök nagyon is jól tudták, hogy szenteste a település apraját nagyját a templomban találják. Jézus születését ugyanis a keresztények már a III-IV. században megünnepelték, igaz, hogy inkább január 6-án, a kelő Nap ünnepén. Később kialakult a december 25-e, a születés ünnepe. A hívők, évszázadok óta összejönnek karácsony éjszakáján, s a templomban a közösség együtt imádkozik; áldja az Urat, a Béke Fejedelemét.
A bosszú
Fölső- és Alsó-Sünyeg nem engedett a rá nehezedő nyomásnak: nem hódolt meg „önként” a törököknek a kapott fenyegető levelek hatására sem. Pedig már 1639 előtt, a magyarországi oszmán sereg alakulataiban harcoló rácok (szerb katonák), akik a „martalóc” csapatnembe voltak besorolva, többször is megrabolták az ikerközséget: egyszer is, másszor elvittek 50 főt, s közülük csak két ember tudott elmenekülni.
A török kezében
De mivel ezek a pusztítások, úgynevezett „kapdosások” nem „térítették jobb belátásra” a falu lakóit, ezért a szerencsétlen közösséget meg kellett büntetni: karácsony éjjelén, amikor a falu nagy része együtt volt a templomban – amely nyilván nem volt fallal körülvéve, nem volt erődített templom – rájuk rontottak, és rabszíjra fűzték a lakosság nagyobbik részét. Ekkor az ikerfaluban 34 adózó háztartás volt, s ha tekintetbe vesszük a korabeli demográfiai viszonyokat, az összlakosság 150-160 fő lehetett.
Tehát a törökök azon a karácsony éjszakáján a lakosság kétharmadát elvitték. A tíz évvel később készült jelentésben az áll, hogy csak három fő szabadult ki a rabságból, azok is sarcon, a többiek – feltehetőleg – Kanizsa és más török végvárba kerültek, ahol a felnőttek rabként dolgoztak, a fiúgyermekeket vagy tovább adták pénzért rabszolgának, vagy törökké téve, iszlám katonát vagy szolgát neveltek belőlük.
A családokat gyakran szétszakították. Ha az egész családot elvitték, s nem volt remény arra, hogy akad még olyan élő személy, aki kiváltja őket a rabságból, a rabszerzők annak adták el az egyéneket, aki többet adott értük. Másrészt a család szétszakításával annak összetartó ereje szűnt meg, s ez által a rabok sokkal inkább kiszolgáltatottabbakká, úgymond, „kezelhetőbbekké” váltak. Ilyen nagy rabláskor pedig nemcsak házanként egy-két embert, hanem egész családokat vittek el, miként történt a Vas megyei faluban.
Az ellenséget nyilván a hódolásra kiszemelt községnek a hosszabb ideje tartó ellenállása bosszantotta fel olyannyira, hogy bosszútól hajtatva ilyen esztelen pusztítást hajtott végre; pedig jól tudta, ha elhurcolja a lakókat, nem marad olyan, aki megfizethetné a rabságba hajtottak sarcát, sem pedig elegendő munkáskéz és adófizető. Mégis, egyrészt a ki nem váltott rabok is hoztak hasznot elrablóiknak, másrészt a többi, még hódolatlan falu számára elrettentő példaként szolgált. 
Közel 150 évig uralta a török Budát
Egyes esetekben a nagy pusztításnak csak a ráció szabhatott határt: ha mindenkit elhurcolnak vagy megölnek, nem marad olyan, aki adót fizet. (Ugyanez az összeírás több olyan falut is összeírt, amely a rablás után meghódolt, de török földesuruk akkora adót vert rájuk, hogy azt nem tudván megfizetni, lakói elmenekültek, vagy egyszerűen nem vitték be az adót.) Jelen esetben éppen csak annyian maradtak a faluban, hogy azok, immár megfélemlítve, a következő évben meghódoltak.
A „szerencsések”
Az elhurcolt 102 személyből csak három szabadult ki sarcon, a többiek mind a török katonák rabjai maradtak még 10 évvel később is, amikor az összeírást elrendelték. A három falusi nagyon szerencsésnek mondható: visszanyerte szabadságát, visszatérhetett régi lakóhelyére, újrakezdhette életét. Azonban annyi sarcot fizettek szabadulásukért, hogy azon megválthatták volna jobbágytelküket, s szabad parasztként élhettek volna. E helyett elszegényedtek, életük megromlott, hátra lévő éveiket örökös jobbágyságban, adósságaik törlesztésével töltötték.
Mégis, ők voltak a túlélők, akik a megmaradtakkal együtt reménykedhettek az oszmán uralomtól való megszabadulásban, akik magyar földön, magyarul vagy éppen anyanyelvükön naponta elrebeghették hálaadó imájukat: „Hálákat adok Uram teremtőm,/Ez te szent fölségednek,/Hogy megőriztél, oltalmaztál a mái dicsőséges szent napon,/Kártu’ kárvallástu’/Szerencsétlenségtü’/Hirtelen haláltu’/Kécségbeeséstü’/Pogánnak a markátu’/Rossz embernek a szándékátu’/Minden kárvallástu’…” (Archaikus népi imádság, gyűjtötte: Erdélyi Zsuzsanna)
