Nem állíthatjuk, hogy a Macskafogót láttuk. Ugyan a szövegek, s főleg a szarkasztikus humorú poénok benne maradtak a szövegkönyvben, azonban olyan új motívumokat kreált mellé a Szikora Róbert – Valla Attila szerzőpáros, amelyek alaposan megváltoztatták a rajzfilm eredeti gondolatvilágát. A Ternovszky Béla – Nepp József által rendezett animáció legfőbb üzenete ugyanis az élni akarás és a végső célért való összefogás, míg a csikidám-verzió sajnos egy kilúgozott egyenlőséget hirdet, és természetesen mindezt az egyetlen gyerekszereplő szájába adva: „de hát az egereknek és a cicáknak ugyanúgy farkincájuk, meg bajuszkájuk van”. Erre minden érző szívű felnőtt megsimítja csemetéje buksiját, hogy ’látod, kicsim, mindenki egyenlő, és a végén mindenki boldog lesz’, stb. Hát nem. A macska egeret eszik. (És a Mikulás sem létezik.)
Ahogy a bevezetőből is látszik, a musical inkább a gyermekeknek szóló tanmese lett. Épp ezért volt meghökkentő először szembesülni a színpadon nagy számban felvillanó dekoltázsokkal és combfixekkel. Persze, ez nem hátrány, vagy kivetni való dolog, ebből is látszik, hogy a jelmeztervező ügyelt a 14 éven felüli korosztály férfi-tagjaira. Ami furcsább, megkockáztatom, megdöbbentőbb volt egy gyerekek számára – is – szóló darabnál, az a néhol alig leplezett szexualitás (gondolok itt például az egér-Elnök lányának, Holly-nak a fogságára, mikor Tájfel alig félreérthetően simítja végig nyaktól az öléig.)
És ha már Holly-nál tartunk, meg kell említeni a rajzfilmhez képest elütő szerepeket. Az Elnök lánya az eredeti műben nem szerepel, a szerelmi szál ott kimerül Grabowsky és Fusimisi professzor lánya között, de hangsúlyt csak a film utolsó részében kap. A musical-ben ezzel szemben a fő vezérfonalak egyikévé nemesül az érzelmi töltés, végig ívelve az előadást.
A színpad végtelenül nagy, és monumentális. Mindenféle emelvények, létrák, fel- és lejárók, búvó nyílások és járatok vannak, ez egyértelműen az egerek életterét mutatja be. Szót kell ejteni azonban a mindenhol fellelhető gumiabroncsokról is, melyek funkciója kimerült a sajt-gurigában, az ülő- és állóalkalmatosságban. Nagy számban való szerepeltetésük óhatatlanul egy szeméttelep képét jutatta eszünkbe, és ez egyből kisebb univerzumba helyezi a macska-egér galaxist. Menczel Róbert díszlete így egyszerre puritánul semmitmondó, és végtelen egyben. Egységes szürkeségét az egerek jelmeze sem töri meg, ők szürkésfehérben szerepelnek a nyitányban (melynek zenéjéről többeknek a Macskák című musical egyik híres dala jutott eszébe). Hangsúlyosan csak az Elnök lánya, Holly (Kovács Lotti) – mályva -, valamint Lusta Dick (Gömöri Krisztián) – fekete és terepszín – van jelezve itt, valamint Edlington (Lazók Mátyás) lóg ki kissé a tömegből narancssárga cipőjével.
A macskák sem ütnek el túlzottan, hiszen a Jack Sparrow-utánérzésű Macsót (Taletovics Milán) és az inkább a kivert kutya-róka közti furcsa átmenetet képző Safraneket (Jakab Tamás) leszámítva ők is a szürkés árnyalatokban pompáznak. Tisztán fehéret csak az abszolút ártatlan, kísérleti egérnek született Samu (Bindics Botond) visel; mellette még Safranek lánya, Cicó (Nánási Helga) hord sárga kiegészítővel fehéret, valamint Don Gatto-n (Szilágyi Annamária) láthatunk egy bundát.
Annál inkább feltűnő a Nemzeti 12 fős tánckarának jelmeze, melyeket az előbbiekkel együtt Daróczi Sándor tervezett. Mivel a táncosok a statiszták az előadásban, így rájuk körülbelül minden jelenetben más ruha kerül, a latinos-kánkános szoknyáktól a rasztafári-mexikói bőregér-rucin át az öltöny-kosztüm kombinációig. Vitathatatlanul megnövelte ez a Nemzeti tánckarának szerepét, akik szinte folyamatosan színen voltak, megszámlálhatatlanul sok szerepkört játszottak el maximális odafigyeléssel a két és fél órás műsorban. Üde színfoltként még ide sorolható az abszolút abszurdra karikírozott négy balett-patkány (Csorba Kata, Borsos Beáta, Savanyu Gergely, Szívós László) jelmeze, mely a habos-babos tüllöket és elképesztő cicanadrágokat kombinálja bőrkabátokkal, hegesztőszemüveggel.
Nem szabad azonban kihagyni Grabowski-t (Poroszlay Kristóf), hiszen egyszerű fekete ruhája a tragikus, kiégett hős archetípusának kötelező kelléke. Mint ahogy a bőrkabát alól elővillanó piros póló is a sárga G-betűvel, mely érzésre még képes alakká árnyalja főszereplőnket.
Érzelmekben nincs is hiány, hiszen a rajzfilmmel ellentétben itt hangsúlyos, a darab egészén átível Grabowski és az Elnök (Rácz Tibor) lányának, Holly-nak egymás iránti vágyódása – először dal-felelgetésben, később egyre konkrétabban mutatva az érzéseket. A két fiatal színész játéka gyönyörűen komponált, mégis Grabowski figuráját igazán első, füstös lokálbéli megjelenése bontja ki teljessé – ez az előadás legkoherensebb jelenete, a miliőteremtés magasiskolája. Ott a statisztáktól elkezdve a füstön és fényen át minden a helyén van. Hasonlóan jól megkomponált még Safranek dala, Jakab Tamás addig élő kérdőjelként semmit nem értő hivatalszolgája ott nemesedik érzővé. Fájdalmasan merev, alig mozduló alakja a gyermekét elvesztő szülő élő felkiáltójele.
Mint ahogy a Mr. Tájfölt játszó Pataki Ferenc is százszázalékos minden jelenetében, frenetikusan jól egyezteti a macska-attribútomokat a rajzfilmből megismert Tájfel pszichopata és szofisztikált, gunyoros személyiségjegyeivel. Élvezetes figyelni az összes megnyilvánulását, tenyérbe mászóan jól lett a figura kialakítva. Ezzel szemben Lusta Dick alakját leginkább az Óz a nagy varázslóból a Gyáva Oroszlánnal lehetne szemléletesen bemutatni: egy military-ruhába bújtatott galamblelkű testőr-egér. Sajnos ez, a musical-ben kialakított identitás-zavar kihat Gömöri játékára, nem tudta kihozni teljesen a figura bájos esetlenségét, bumfordiságát.
Számos jeleneten és színészen érződött a szerep végletekig való átbeszélésének, és kidolgozottságának hiánya, de ez betudható a főpróbának, ahogy erre a rendező is utalt az előadás előtt. Még az egyébként messzemenőkig agyamentté koreografált patkányok is néhol sutának tűntek, és a bőregerek jelenetében a sok csörgő, bongó, zörgő eszközök miatt a szereplők rendre elcsúsztak a kísérőzene ritmusához képest.
A legzavaróbb azonban a színpadi sötét hiánya volt. Egyszerűen rossz volt látni a következő jelenetbe beálló színészeket az éppen játszók mögött. Ebben a dologban sajnos a hatalmas vetítővászon volt a ludas, hiszen minden fényt visszatükrözött a színpadra. A létjogosultságát nem tudta maradéktalanul bizonyítani, hiszen a rá vetített kisfilmek kivehetetlenek voltak még az első sorból is, és így a belső kamerás élő kapcsolás is teljesen feleslegessé vált.
Ezen bakikat, kiforratlanságokat leszámítva azonban egy ütős, akciókban és tömegjelenetekben gazdag két és fél órás előadásnak lehettünk tanúi, melyben minden korosztály megtalálhatta a neki tetsző részeket. Barta Dóra koreográfus elképesztő harc-jelenetekkel operált, melyek dinamizmusába belefért azért egy-pár, a Bud Spencer-Terence Hill-filmekre jellemző kikacsintás.
