Hiába kísérletezik Dörner György, mi rábukkantunk a valódi Hátország Színházra. A helyszín a Venyige utca, a nézőtéren a többség rabruhában ül, jegyet pedig senki sem vett. A balassagyarmati börtön Szent Dávid Zenekar és Irodalmi Színpadának fellépésére érkeztünk a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet III. objektumába, zongorán kísér Fellegi Ádám.
A Liszt-díjas zongoraművész és Darvas Ferenc szerezte ugyanis a bemutatott rockopera, az Irgalmas szamaritánus című mű zenéjét. „Korábban is adtam koncertet a balassagyarmati intézetben és a parancsnok úr felkért, hogy a rabokkal együtt csináljunk egy darabot. Nehéz volt a kéthónapos próbaidőszak, de megérte” – mesél a kezdetekről a zeneszerző, aki erre az alkalomra csak szimpla tagja a garázdaság miatt elítélt Dezső börtönzenekarának.
A történetvezetés nem bonyolult, az egykor korrupt vámszedőt kirabolják és az egymás után érkező – olykor feltűnően erős – papok sorra utasítják el a meggyötört főhőst. Ám végül csak lesz valaki, aki megszánja a hegyomlás méretű vámszedőt, akit Béla alakít. Béla a börtön előtt szervezett bűnözéssel kereste a kenyerét, mosolyog is, mikor az a kérdés, milyen érzés átélni a darab első jelenetét, amikor a haramiák kirabolják. „Mondta Fellegi Ádám, hogy csináljak úgy, mint amikor megvertek, de engem még sohasem vertek meg” – állítja, amit – vállait látva – készségesen el is hiszünk.
Béla a színészet előtt kimondottan problémás rab volt, közel harminc fegyelmit szedett össze, ám a darab hatására teljesen megváltozott. Csak remélni lehet, hogy a közönségre is úgy hat a darab, mint a színészekre, bár néhány fogvatartott szemmel láthatóan eldöntötte, érzelemnyilvánítás nélkül üli végig a háromnegyed órás előadást. Kell az önfegyelem és a sebezhetetlenség látszata.
A sok feszült arc között nem látjuk Stohl Andrást, az egyetlen, aki vállalkozik egy rövid értékelésre ’C’, akinek huszonkét napja van hátra a rácsok mögött. Neki tetszett, de alig három héttel a szabadulás előtt a dolgok mindig sokkal tetszetősebbek.
Úgy tűnt, az értő közönség soraiban ültek néhányan, akiknek még sokáig rácsos a világ, legalábbis erre következtettünk, amikor a „Tudod, hogy megnyitod a börtön ajtaját” elhangzásakor egész sorok nyeltek nagyokat. A „Szeretlek Istenem, szabadítóm vagy nekem” strófánál pedig az őrszemélyzet tagjai néztek össze. Minden résztvevő azt várja, hogy leteljen az ideje, a többségnek vastaps nélkül.
