Belföld

Szobrok bűnhődtek…

admin

2003. 10. 09. 11:40

Globalizáció, kihívás – ezek mostanság (az információs társadalom mellett) a gazdaság, a politika, a környezet jelenével és jövőjével foglalkozó írások gyakran ismétlődő fogalmai.

Kutatók, publicisták, hírlapírók előszeretettel értekeznek az ezredfordulót követő zűrzavarosnak ígérkező időszakban az emberiségre – és hazánk polgáraira is – váró kihívásokról és a rájuk adható válaszokról. Ezért sem hat az újdonság erejével Csepeli György Emberek vetése című kötetének alcíme: A XXI. század szociálpszichológiai kihívásai. Jó volna erről többet tudni, az olvasó azonban sajnálhatja, hogy könyvünk írásai alapján aligha képes megfogalmazni, rendszerezni, csokorba gyűjteni a ránk váró kihívásokat. S a recenzens erről szólva azt is kénytelen megemlíteni: nem látja világosan, mi is indokolta ennek a 18 különböző terjedelmű és műfajú, eltérő témájú eszmefuttatásnak a mostani kiadását.

Mi az apropó?


Az elmúlt nyolc évben készült írások között vannak „hagyományos” szociológiai tanulmányok, jelentős eseményekhez kötődő rövid publicisztikák, illetve valóban időtálló magvas fejtegetések társadalmunk megoldatlan kényes problémáiról. A sokszínű tematika egyébiránt Csepeli széles körű tájékozottságát, sokoldalú ismereteit bizonyítja – ezzel nem mondtunk újat. A kritikus olvasó kétségeit – legalábbis részben – eloszlathatta volna, ha neves szerzőnk könyvét egy tartalmas előszóval indítja, kifejtve benne a publikálás indokait, s elmondja, milyen megállapításokat tart fejtegetéseiből időtállónak, illetve melyeket revideálná. Ezt a bevezetőt nem pótolja a kötet hátsó borítóján olvasható meglehetősen felületes szerzői jegyzet.

A kötözködést folytatva e sorok írója megjegyzi: talányos számára a főcím, vagyis az, hogy ezzel a Vörösmaty A vén cigány című gyönyörű verséből származó szóképpel mit is akart Csepeli kifejezni. Persze ez (is) lehet a recenzens hibája. Nézzük az eredetit: „És keményen, mint a jég verése, / Odalett az emberek vetése, / Húzd, ki tudja meddig húzhatod” – és így tovább. Egyébként szerzőnk nyilvánvalóan nagyra értékeli Vörösmartyt, a két évvel ezelőtti amerikai terrortámadás után írt kis jegyzetében bőségesen idéz a költő egyik legborúlátóbb verséből, az Előszóból (Utószó az Előszóhoz). Ennyit a poétikáról.

Ám most már ideje abbahagyni az akadékoskodást, mert a korrektség megkívánja, hogy ne hagyjuk említés nélkül szerzőnk feltétlen figyelmet érdemlő írásait sem. Kezdjük az ugyan 1995-ben készült, ámde sajnálatosan időszerű dolgozattal, amely legfőképpen arról a „kollektív paranoiáról” szól, amely térségünkben mindmáig nehezíti, akadályozza az itt élő népek barátságos együttélését. A baj azzal kezdődött (folytatódott?), hogy e térségben „vitatott nemzeti realitások egész sora keletkezett”, s nem fejeződtek be az érzelmi töltésű, mozgósító erejű területi viták sem. Mindez kártékonyan hat a nemzeti identitásra is. Végül pedig jóformán napjainkig vitatottak a nemzeti határok, de maga a történelem is. „Nincs olyan történelemkönyv, melyet a szomszédos népek megelégedésére tanítani lehetne az iskolákban.” A kölcsönös félelem ismert okai – az elmaradottság, a társadalmi struktúra fejletlensége – mellett előtérbe kerültek „a racionálisan átláthatatlan és kezelhetetlen okok”. Feléledt vagy újjáéledt a belső ellenségtől való félelem, a romaellenesség, az antiszemitizmus és általában a xenofóbia – olvassuk.

S mi jót hozott a demokratikus fordulat, a rendszerváltás? Sok mindent. Noha elmaradt a nagy ívű átalakulást kísérő katarzis. Méghozzá azért, mert „a szabadság importcikként került be térségünkbe, mint az a kelet-európai népek történetében megesett korábban is”. Történelmünknek ebben a fordulatában is az országon kívüli erők játszották a meghatározó szerepet. S ezért (is), miként Csepeli meggyőzően indokolja: a társadalmunk „a tanult tehetetlenség” állapotába jutott, és az emberek képtelenek átlátni a sikerek és kudarcok előidézésében saját szerepüket. Pedig ez annál is fontosabb volna, mert a rendszerváltáskor a világ egyik napról a másikra megfordul(t). Ami jó volt, az rossz lesz, ami rossz volt, abból jó válik. S a színpadon egymás sarkára lépnek a pálfordulók, kaméleonok, zsoldosok, új undokok, akik magukban hordozzák a múltat, amelyet a jelenben tagadnak – írja. Ugyanekkor nem vált be nálunk az ügynökhisztéria szítóinak számítása, az emberek nem tartják bűnnek az egykorvolt besúgást, azt leginkább erkölcsi kisiklásnak tekintik – hangsúlyozza a szerző.

A főbűnös

S ezzel ismét visszajutunk a „főbűnöshöz”, a történelemhez. Nézzük: az ország népe nem sokat tett azért, hogy 1945-ben „felszabaduljon a fasizmus igája alól”, a szocialista fordulatot úgy élte meg 1948-ban, mint egy árvizet vagy földrengést. A múlt század voltaképpen bővelkedett magyar katasztrófákban, de egyiknek előidézői sem vállalták érte a felelősséget, a felelősségre vonásra tett kísérletek pedig hiteltelenek maradtak A magyar politikai kultúra nem ismeri a kudarcokért való egyéni felelősségvállalást – szól a súlyos megállapítás. Így azután „az új rendszer mindig eltakarította az előző rendszer szobrait, s újakat emelt helyettük. Szobrok bűnhődtek, s szobrok diadalmaskodtak.”

A recenzens végezetül úgy véli: Csepeli György néhány dolgozata ugyan megérte az újrapublikálást, azonban a tehetséges szocio-lógus, miként eddigi munkássága bizonyítja, ennél többre is képes. Várjuk újabb és meggyőzőbb válaszait a XXI. század szociálpszichológiai kihívásaira.

Csepeli György: Emberek vetése. 215 oldal, Jószöveg Műhely Kiadó, 2003. 1790 forint

Megrendelem >>

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Fotó:24.hu/Karancsi Rudolf
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.