 |
Rengeteg vita előzte meg a Tisza szabályozását már az XIX. század derekán is. Az egyik ilyen “összecsapás” játszhatott közre Vásárhelyi Pál halálában: a heves vérmérsékletűnek ismert mérnök agyvérzést kapott, így nem érhette meg az általa kidolgozott folyamszabályozás megvalósulását. Sőt, posztumusz dicsősége is egy hajszálon múlott, miután a Tisza szabályozási munkálatait szervező Széchenyi István, Vásárhelyi hirtelen halála után, Pietro Paleocapát, a Po folyó szabályozását is megtervező olasz mérnököt kérte fel egy új koncepció kidolgozására. Paleocapa szélesebb hullámtereket hagyott volna a gátak között, s nem az árhullámok gyors levezetését, hanem a víz itt tartását tekintette elérendő célnak, továbbá az elöntött területeket is kisebb mértékben csökkentette volna, mint magyar kollégája. Valószínűleg a gabona iránti erőteljes keresletnek tudható be, hogy végül a nagyobb léptékű, drágább Vásárhelyi-megoldás valósult meg. A program óriási területet mentesített a víztől; a szabályozás előtt az ország egynegyedét rendszeresen víz borította, nemcsak a közlekedést téve lehetetlenné, de a nagyüzemi, intenzív mezőgazdaság kialakulását is.
Feltöltődött meder
“Egy-két nagyobb árvizet leszámítva, egészen az 1990-es évek végéig eredményesnek bizonyult a folyamszabályozás, lehetővé téve például a cianid-szennyeződés gyors levezetését a magyarországi szakaszon” – magyarázza Váradi József, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium (KVM) helyettes államtitkára. Csakhogy az elmúlt közel 150 év alatt a folyómeder feltöltődött. Ezt jól mutatja, hogy noha az 1970-es és az 1999-es árvizeknél ugyanakkora volt a vízoszlop magassága, az utóbbinál mégis egy méterrel magasítani kellett a töltéseket. Az egyre súlyosabb árvízveszély elhárításának egyik módja magasabb és erősebb gátak építése lenne. Az utóbbi években a védekezésre elköltött több mint 120 milliárd forint ellenére sem sikerült azonban megakadályozni, hogy a Tisza elárasszon árvízvédelmi töltéseken túli területeket is.
Vésztározók terve
A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése (röviden: VTT) egy másik megoldásban gondolkodik: a víz vésztározókba vezetését tervezi, ami egyébként már az 1990-es évek közepén is felmerült. Az akkoriban készült, világbanki finanszírozású, Magyarország vízügyi helyzetét elemző Halcrow-jelentés is javasolta, hogy az árvízvédelemnél a védendő értékkel arányos biztonságot kell kialakítani, azaz olcsóbb és egyszerűbb bizonyos mezőgazdasági területek időleges elárasztása, mint a gátak folytonos erősítése. Ugyancsak a tározók rendszerének kiépítését ajánlotta már az előző évtized közepén a világ legnagyobb természetvédelmi szervezete, a WWF magyarországi irodája, amelynek akkori vezetője, Haraszthy László ma a Természetvédelmi Hivatal vezetőjeként szintén helyettes államtitkár a szaktárcánál. Egykori javaslatai nem az árvízveszélyből, hanem az alföldi táj ökológiai igényeiből indultak ki. “Ha a vizet tározókkal, csatornákkal itt tartjuk, az nemcsak vizes élőhelyeket, vonzó természeti környezetet teremt, de öntözésre is felhasználható, sőt a párolgás révén is javítja a táj klimatikus viszonyait” – mondja Haraszthy.
|
A minisztérium szerint ráadásul a VTT ma már nem csupán az árvízvédelemről szól, hanem vidékfejlesztési, mezőgazdasági, tájgazdálkodási, természet- és környezetvédelmi, valamint turisztikai szempontokat is integrál, így az elmúlt 150 év legnagyobb arányú fejlesztési tervének minősíthető a keleti országrészben. A terv készítői fegyelembe vették, hogy az időlegesen elárasztott területek tulajdonosai olyan ártéri gazdálkodásra térhetnek át, ami az Európai Unióban magasabb támogatásra jogosult, mint a nagyüzemi intenzív gabonatermesztés, és kitörésként szolgálhat a nem túl gazdaságos búza-kukorica-napraforgó körből. Számolnak azzal is, hogy a vizes élőhelyek megjelenése, a természeti táj átalakulása jelentős turizmust vonzhat a környékre. A keretek között tartott “szelíd” turizmus pedig sokak számára kínálhat megélhetést.
A terv mégsem aratott osztatlan sikert a természetvédelmi civil szervezetek körében, bár a hivatásos és civil természetvédők inkább csak az arányokon és prioritásokon vitáznak. Egyelőre kevesebb nyilvánosságot kap, hogy a folyamszabályozással egyidejűleg a vidékfejlesztés stratégiai kérdéseiben is dönteni kell. A vita hátterében a Tisza-völggyel, sőt az Alfölddel kapcsolatos különböző jövőképek, az eltérő stratégiai gondolkodás áll, aminek lényege ebben a kérdésben sűrűsödik: tömegtermelés vagy tájgazdálkodás?
Vissza a természeteshez?
A természetvédők értelemszerűen az utóbbi mellett tették le a voksot. “Azt senki nem állítja, hogy a tárca VTT-t támogató szakembereinek a viták során elhangzó érvei és a sajtónak adott nyilatkozatai ne jeleznének elmozdulást ebbe az irányba, de a tervezet szövegében nincsenek garanciák, ráadásul az sem biztos, hogy megfelelően megvizsgálták az alternatívákat” – fogalmaz Sallai R. Benedek, a Nimfea Természetvédelmi Egyesület vezetője. A VTT sajtóanyagában valóban csak futólagosan említett koncepciók lényegesen megnövelnék az árterületet. Ilyen megoldás lenne például a töltések áthelyezése, ami a hullámtér számottevő kiterjesztésével lassítaná az árhullám levonulását, továbbá a “visszakanyargósítás”, ami egykori holtágakon vezetné át újból a folyó vizét, valamint a teljes elárasztás, ami a gátak átvágásával szabad folyást adna a Tiszának, miközben a településeket körgátakkal, az utakat pedig töltéssel védené. (Ez utóbbi megoldás gyakorlatilag a folyószabályozás előtti természetes állapot rekonstruálása lenne.)
De miért is lenne jó visszavezetni a Tiszát a rónára? A természetvédelmi civil szervezetek szerint Vásárhelyi Pál koncepciója alapjaiban elhibázott volt, amit szerintük az is mutat, hogy közvetlenül a folyamszabályozás után a megáradt Tisza egész Szegedet elpusztította, amire pedig korábban nem volt példa. “A folyó gátak közé szorítása jelentősen megnöveli az árvizek pusztító erejét, és olyan rendszert hoz létre, aminek a fenntartása időről időre óriási összegeket emészt fel” – magyarázza Sallai R. Benedek. “A várható klimatikus változásokat figyelembe véve, az Alföld ökológiai rendszere, különösen, azt kívánná, hogy a víz visszatartására épülő tájgazdálkodásban gondolkodjunk” – teszi hozzá Jánossy András, aki a környezetgazdálkodásban jártas közgazdászként azt tartja a VTT legproblematikusabb részének, hogy az egyes alternatívákhoz tartozó költségeket – amelyek megalapozottságát szintén kérdésesnek tekinti – nem vetik össze a várható hozamokkal.
Uniós szempontok
Itt kerül előtérbe a tömegtermelés vagy tájgazdálkodás dilemmája. Ugyanis az unió közös agrárpolitikája (CAP) már középtávon is igyekszik csökkenteni a nagyüzemi mezőgazdasági kultúrák (búza, kukorica, napraforgó) utáni ügynevezett közvetlen támogatásokat – ez a mezőgazdasági támogatások első pillére -, s növelni az agrár-környezetvédelmi kifizetések arányát a támogatásokon belül. E második pillér pedig éppen a fenntartható mezőgazdasági művelést, a táj értékeinek megőrzését, a vidék lakosságmegtartó, munkahelyteremtő képességének bővítését támogatja. Méghozzá nem is kis összegekkel: a hektáronkénti kifizetés akár háromszorosa is lehet a közvetlen támogatásnak. Ráadásul ez a most csatlakozó országok esetében már az első évben is 80 százalékban EU-forrásból származik, míg a közvetlen támogatások nagyobb részét Magyarországnak kell előteremtenie.
A CAP második pilléres kifizetései meghatározott termelési módokat támogatnak: tájgazdálkodást, ökológiai és ártéri gazdálkodást, gyepre alapozott állattartást. Nemcsak a minőségi termelés az alapfeltétel, hanem az is, hogy az környezeti és társadalmi haszonnal is járjon. Az EU támogatási rendszere felértékeli a tájegységre jellemző termékeket és gazdálkodási módot, úgy tűnik viszont, Brüszszel egyre kevésbé lesz hajlandó támogatni az amúgy is jó adottságú területeken folytatott intenzív termelést.
Jánossy András szerint az EU irányelveiből kiolvasható, hogy nálunk középtávon 2 millió hektáron kellene módosítani a nagytáblás intenzív művelést. Ebbe az irányba hat a közvetlen támogatások EU-n belüli fokozatos csökkentése is. A VTT jelenlegi tervei szerint viszont csupán 70 ezer hektárnyi területen ösztönöznék azt, hogy a gazdák áttérjenek “vizes alapú” gazdálkodásra.
A környezetvédők szerint jellemző a magyar agrárgazdaságra, hogy a tárgyalások során ragaszkodtunk a közvetlen támogatások minél nagyobb hányadához. Hazánk az összes csatlakozó ország közül a legkevesebb, mindössze 38 százaléknyi második pilléres környezetgazdálkodási támogatásra tartott igényt, miközben például Ausztriában ebből származik a támogatások túlnyomó többsége.
|
Az eddigiek alapján logikusnak tűnnek a környezetvédők érvei, melyek szerint az ártereket a VTT-ben preferáltnál sokkal nagyobbra kellene bővíteni. Ugyanakkor racionálisak az erre érkező válaszok is. Haraszthy László és Váradi József például azt magyarázza, hogy ma már lehetetlen a folyószabályozás előtti állapotok helyreállítása, hiszen a települések ráépültek a gátakra, s nem reális elképzelés a gátak közé szorított vízzel ismét elárasztani az Alföld egynegyedét. A tárca számításai szerint csupán a töltések áthelyezése 633 milliárd forintba (tehát a jelenleg előnyben részesített tervnél négyszer nagyobb összegbe) kerülne, míg a “visszakanyargósításra” 1647 milliárdot, a természetes elárasztásra pedig 3223 milliárdot kalkuláltak. A számokhoz tartozó háttérszámításokat viszont hiányolják a koncepció kidolgozásában azóta egyébként aktívan részt vállaló környezetvédő szervezetek. (Mellesleg a számításokról lapunk sem kapott megnyugtató magyarázatot.) A Bodrogköz “újraélesztésén” dolgozó Bokartisz Kht. munkatársa, Cselószki Tamás szerint a tájgazdálkodás egyre több alkalommal kerül szóba, ám mivel ezek egyelőre nem köszönnek vissza a leírt anyagokban, nincs garancia arra, hogy a VTT valóban él a lehetőséggel, s úgy oldja meg az árvízvédelmet, hogy közben megfelelő vízkormányzással nagy területeken lehetővé tegye a tájgazdálkodást.
A vita tehát stratégiai jellegű, s jóval többről szól, mint a Tisza-völgye. Az unió kapujában mindenesetre egyre aktuálisabb a kérdés, hogy a magyar vidék felemelkedésének valóban a tömegtermelés-e az egyedül lehetséges útja.
