A Salam Pax névre hallgató középkorú iraki bloggernek a háborút megelőző beszámolóiból a Figyelőnet már szemezgetett. Március 24-én megszakadt vele a kapcsolat, ám a bagdadi viszonyok normalizálódásával újra jelentkezett, és a háborúról szóló naplója már olvasható oldalán.
Részletek a március 22. és április 4. közötti bejegyzésekből
Március 22.
„A háború harmadik napján számos támadás ért bennünket napközben. Néhány úgy érkezett, hogy nem szólaltak meg a légvédelmi szirénák. Valószínűleg feladták, hogy időben jelezzék a támadásokat.”
„Azok a felvételek, amelyeket tegnap éjjel láttam a tévében (nem az irakiban, hanem az Al-Dzsazírán és a BBC-Arabiyán) borzalmasak voltak. Úgy tűnt, mintha az egész város lángokban állna. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam, hogy miért pont Bagdaddal történik mindez. Amikor láttam az egyik kedvenc épületem lerombolását, közel álltam a síráshoz.”
Március 23.
„Miközben a zöldségesnél vásároltam, az eladónő egy másik nővel arról beszélgetett, hogy az amerikai hadsereg megközelítette Nadzsafot, és hogy mi történik Um Kaszrnál illetve Bászránál. Ha Um Kaszrt olyan nehéz ellenőrizni, mi lesz, ha elfoglalják Bagdadot?
Az emberek (és fogadni mernék, hogy a „szövetséges erők” is) azt gondolták, hogy sokkal könnyebb lesz. Az utcákon nem hullámzik az amerikaiakat üdvözlő tömeg, és nem adják meg magukat ezrével a harcolók sem. Az emberek otthon ülnek, és imádkoznak, hogy a bombák ne az ő házukra essenek.”
Március 24.
„A müezzinek szokásává vált, hogy abban a pillanatban, amikor meghallanak egy robbantást, elkezdik kántálni, hogy „allahu akbar – la illaha ila allah”. A többiek, amint meghallják csatlakoznak hozzá. Gyorsan terjed a városban, és hamarosan szinte az összes dzsámi zeng, és imádkozik öt percet. Hátborzongató, de működik. Vagy legalábbis mindenkit felriaszt.”
Március 25.
„Egy óriási robbanás pontban éjfélkor, majd tíz perc támadás, aztán semmi. Borzasztó az időjárás. Nagyon erős széllökések vannak, remélem, nem lesz homokvihar.
A sors iróniája típusú történeteimet ma egy újabb hihetetlennel gyarapíthattam: mivel már beteg vagyok a hírektől, elhatároztam, hogy videózok, ám az otthoniak közül az egyetlen film, amelyet nem néztem rongyosra, a „Szerelem a Fehér Házban” volt. Egy haveromtól kaptam néhány hónapja, még nem láttam. Tegnap éjjel megnéztem. Az amerikai elnöki rezidencia jól nézett ki, Michael Douglas viszont szánalmasan rossz elnök volt.”
Március 26.
„Elmondhatom, hogy az istenek kicsit sem hallgatnak rám. Az eddigi leghatalmasabb homokvihar söpört végig. Reggel mindent homok borított. Ám nem vékony réteg, hanem vastag, vörös homoktenger. És hogy az istenek még jobban kicsesszenek velünk, egy rövid záport is dobtak a vihar után.”
Március 27.
„A múlt éjjeli bombatámadások eltaláltak egy nagy telefonközpontot, így Bagdad bizonyos részeit már nem tudjuk hívni, és megszűntek a nemzetközi hívások is. Elveszett minden reményem, hogy legyen internet.”
„Bászra elég rosszul áll. Még egy mondat az amerikaiaktól a humanitárius segélyekről, és legyilkolom a tévét. Még van arcuk koldusként mutatni bennünket, miközben rajtunk tesztelik a katonai fejlesztéseik eredményeit, és közben úgy tesznek, mintha ők rajtunk segítenének a segélyeikkel. Elnézést, de nem lehet, hogy ha abbahagynák a millió dolláros bombák dobálását – hosszabb távon nekünk biztosan olcsóbb lenne.”
Március 30.
„Ma a városban két egyszemélyes demonstrációt is láttam. Egy ember lánccal kikötötte magát egy ENSZ-épület előtt álló fához. Elég komikus volt: hosszú pórázt hagyott magának, és dühös demonstrátor helyett inkább közveszélyesnek tűnt. Az épület egyébként üres, a legtöbb ablaka betörve.”
„A másik ember bámulatraméltóbb volt, még dudáltunk is neki, és hangosan bátorítottuk is. Állt egy útkereszteződésben, épp a Tájékoztatási Minisztériumnál, teljesen egyedül, és egy arab nyelvű táblát tartott : „Az irakiak visszautasítanak mindenféle humanitárius segítséget Jordániától és Egyiptomtól.”
„Egyébként semmi biztató hír, nem látszik a fény az alagút végén, és az amerikai jelenlét sem tűnik meggyőzőnek. Ha a házban lenne egy hangulatbarométer, valószínűleg azt mutatná, hogy „a pokolba Szaddámmal, és jó lenne hamarosan Bush-t is társaságában látni.”
Április 1.
„Nagyon erős bombázások az elmúlt két napban, de ma már csend volt. Fogadni mernék, hogy a bombázások ma éjszaka is folytatódnak. Napról napra erősebbek.”
Az utcák élénkülnek, egyre több bolt nyit ki. El tudod képzelni, hogy két hétre minden munkát félbehagysz? A lakosság nagy része, különösen a boltosok, zöldségesek a napi jövedelemtől függenek. Két hét hosszú idő pénz nélkül.
Azok a boltosok, akik közel laknak üzleteikhez kinyitottak, csakúgy, mint a bankok, az élet megy tovább. Minden kétszer annyiba kerül, mint normálisan, de mindenki boldog, hogy amire szüksége van, beszerezheti a boltokból, és amit felhalmozott tartogathatja nehezebb napokra.”
„Továbbra is próbálom mellőzni a tévé bombázásokról szóló nonstop híradását. Lassan paranoiás vagyok a hírektől. Fejhallgatóval a fejemen közlekedek, és idióta filmeket nézek. A ház kedvence a Jégkorszak.”
Április 4.
„Múlt éjjel nem aludtunk. Ha igaz, hogy az amerikai csapatok a Szaddám Nemzetközi Repülőtéren vannak, akkor 30 percen belül elérik azt a részt, ahol Raed lakik. Nincs telefon, és kicsit félek odaautózni hozzájuk.”
„Egy csomó ember, akik a Jihad vagy a Furat negyedben, vagy az Amiriyah úton lakik, költözik ki házából. Félnek, hogy frontvonalba kerülnek.”
„Az összes imám itthon és külföldön azt hirdeti, hogy a muszlimoknak nem szabad segíteniük a támadó sereget. Igaz, az „al-khoei” kiadott egy közleményt is, hogy az embereknek nem szabad akadályozniuk az amerikaiakat.”
A beszámolót folytatjuk.
