A recenzens még emlékszik rá, hogy 1989-ben, immáron tizenhárom éve, amikor a jövő valóban elkezdődött, megjelent Kornai János gyorsan elfelejtett Indulatos röpirata a gazdasági átmenet ügyében. Most született egy újabb, Rubicsek Sándor Idealista röpirata. A feltehetően tudományos babérokra nem törő szerző az Antall- és Horn-kormányok idején magas beosztású állami hivatalnok volt, most pedig az egyik főiskolán tanít.
DIKTÁL A GAZDASÁG. Elöljáróban elmondjuk: tömör, világos, szabatos stílusú kis kötetet kapott kézbe az érdeklődő olvasó, amely nem megfellebbezhetetlen ítéleteket, megdönthetetlen kijelentéseket, tudálékos fejtegetéseket tartalmaz korunkról, társadalmunkról, gazdaságunkról, hanem problémákat, dilemmákat fogalmaz meg. Leginkább mindnyájunkat érintő kérdéseket, ezzel is további gondolkodásra serkentve.
Indulásként szerzőnk sem tudta megállni, nyilván nem is akarta, hogy ne fejtse ki véleményét a legidőszerűbb témáról, a globalizációról, aminek ámbár messze nem töretlen híve, de létezését tudomásul veszi. Ugyanakkor másokhoz hasonlóan ő sem takarékoskodik a bíráló észrevételekkel. Legfőképpen azt kifogásolja, hogy “a globalizációs tevékenykedésben a gazdaság diktálja a feltételeket, a politika ehhez pedig buzgón statisztál”. S azoknak, akik a nemzeti és nemzetközi tőkét szapulják, holott az csak a dolgát teszi, azt javasolja: törjék a fejüket azon, miként lehetne elérni, hogy a politika szabja meg a tőke számára a nemzetköziesedés irányait. Ezzel a politika kikerülhetne a gazdaság fogságából.
Talán kissé naiv elgondolását Rubicsek azzal támasztja alá, hogy már ma is jó néhány globális folyamatot egyre inkább nemzetközileg elfogadott normákkal igyekeznek szabályozni. Ugyanakkor a gazdasági folyamatok – mint például a tőkemozgások – globálisak, szabályozásuk viszont alapvetően lokális. S a viszszásságok jórészt ebből a kettősségből adódnak.
A szerző úgy véli, ahogyan a világon mindenütt azonos szabályok szerint rúgják a tizenegyest, úgy “a globalizáció okozta társadalmi problémák megszüntetésére csupán egy megoldás látszik kivitelezhetőnek: a valódi, a teljes, az átfogó globális (gazdasági) szabályozás”. Ez az elképzelés nyilván az utópiák birodalmába tartozik, de azért érdemes eltűnődni rajta. Már csak azért is, mert nem kétséges: a globalizációnak tulajdonított vélt vagy valós súlyos hátrányokat a mai kapitalizmus nem képes kezelni.
Hát akkor jelenleg hol is tartunk? A mai kapitalizmus magára maradt, nincs ellenfele, monopolhelyzetbe került, mivel az a társadalmi-gazdasági berendezkedés, amit szocialistának neveztünk, lejáratódott, megbukott. Azóta mi is, másokkal együtt keressük a helyes utat. Azonban a több mint tíz éve letűnt korszakkal tudományosan alig foglalkoznak, holott majd’ ötven esztendő kudarcának tapasztalatai ma is hasznosíthatók lennének.
Mára viszont a szocializmushoz kapcsolódó kategóriák eretnek gondolatoknak számítanak. És megvannak mai inkvizítoraink is, sokszor azonosak a régiekkel – állítja szerzőnk. Miképpen azt is hangsúlyozza: nem bölcs dolog egységes időszaknak tekinteni ezt a napjainkban sokat szidott borús fél évszázadot, már csak azért sem, mert semmi sem véd meg az akkortájt mind a politikában, mind a gazdaságban elkövetett hibák megismétlésétől.
Fűzzük hozzá: a hazai újkapitalizmusban ez még meglehetősen lassan megy. S azt is sokszor elfelejtjük, hogy ajánlatos óvakodnunk a szocializmustól örökölt olyan dogmáktól, mint a gazdasági növekedés iránti túlzott vonzalom. Mert egy erős és sikeres gazdaság is csak akkor teremt valódi jólétet, ha a javak szétosztása nem egy szűk réteg, hanem az egész társadalom felemelkedését szolgálja. Azután itt van a sokakat sújtó munkanélküliség, holott a munka a méltó emberi élet része, és csakis a munka tudatosíthatja: egy fejlett tár-sadalomban mindenkire szükség van.
KIDOBOTT MÚLT. S ezzel eljutottunk könyvünk mondandójának lényegéhez. Magyarország a rendszerváltással leírta a szocializmust, s ezzel “egyszersmind a történelem szemétdombjára hajította az előző ötven évet”. Gondjaink azonban nem oldódtak meg, s ismét “követő társadalomra” váltunk, legfeljebb most nem a Szovjetuniót és a “testvéri országokat” követjük. Ám az igazi kérdések így szólnak: Valóban olyan társadalmat akarunk-e, amilyen azokban az országokban van, amelyeket ma követünk? El kell-e fogadnunk a jelenlegi demokráciafelfogást, s ezzel együtt a csökkenő bizalmat, a terjedő korrupciót és bűnözést, a növekvő társadalmi egyenlőtlenséget? Hinnünk kell-e abban, hogy a mindenható piac mindent megold? Vagy hogy a kapitalizmus a társadalmi formációk csúcsa? A röpirat e kényes kérdésekre nem ad választ. Ezért is ajánlatos nálunk, ahol kormányprogrammá vált az álmodozás, komolyan elgondolkoznunk szerzőnk feltevésén: talán mégis létezhet a kapitalizmusnál fejlettebb társadalmi forma, ami valóban az emberért van. Még akkor is, ha ez most eretnek gondolatnak tetszik.
Végezetül: könyvünk címlapját hatalmas kérdőjel díszíti. Aki elolvassa a röpiratot, talán talál magyarázatot. Aki mégsem, az elégedjen meg Heltai Jenő Néma leventéjének mintegy végső tanulságával: “Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”
