Az amerikaiak megbuktatják Netanjahut?

Amikor május 22-én – látva, hogy a Kadima, az izraeli ellenzék vezető pártja kiáll az amerikai elnök közel-keleti béketerve mellett – azt írtam, hogy Obama „olyan politikai változásokat generálhat Izraelben, amelyek után valóban megnyílhat az út a közel-keleti béke megteremtése előtt”, csupán egy racionális feltételezést kockáztattam meg.

Most azonban, pár nappal Obama Jeruzsálemben komoly megütközést keltő kairói beszéde után, egyre több jel mutat arra, hogy az amerikai adminisztráció voltaképpen Netanjahu megbuktatására törekszik.

„Obama rossz szelleme” állhat a háttérben

Pierre Rousselin, a párizsi Le Figaro főszerkesztő-helyettese a kairói beszédről szóló cikkében megemlíti, hogy az izraeli frusztrációk a Fehér Házban különösen egy embernek köszönhetőek. Rahm Emanuelről, az elnök kabinetfőnökéről eddig azt gondolták, hogy ő a zsidó állam legjobb barátja. Ám Emanuel, aki mindenkinél jobban ismeri az izraeli politikát, Rousselin szerint fejébe vette, hogy túljár Netanjahu eszén. „Sok izraeli szerint – írja a francia geopolitikai elemző – ő Obama rossz szelleme.”

A radikális jobboldali Caroline Glick, az egyik legismertebb és általában jól értesült izraeli politikai kommentátor kormányzati forrásokra hivatkozva azt írja, hogy Rahm Emanuel 1999-ben – mint Bill Clinton tanácsadója – döntő szerepet játszott Benjamin Netanjahu miniszeterlnök első kormányának destabilizálásában, most pedig, „baloldali izraeliekkel és a Kadimát támogató demokrata párti amerikai zsidókkal együttműködve azon dolgozik, hogy lejárassa a kormányt”.

A Glick által mondottakat mindenestre több tény is megerősíti. A Palesztin Hatóság tisztségviselői például azt mondták a Jerusalem Post tudósítójának, hogy nem térnek vissza a tárgyalóasztalhoz, ameddig Netanjahu nem vállalja fel a kétállami megoldást, és nem fagyasztja be a ciszjordániai zsidó telepek bővítését.

Barak is kiáll az Obama-terv mellett

De talán még ennél is figyelemreméltóbb az a hír, amely szerint Ehud Barak munkáspárti hadügyminiszter, akit Netanjahu nem kis nehézségek árán édesgetett be amúgy jobboldali kormányába, látványosan kiállt az Obama által szorgalmazott kétállami megoldás mellett. „Meg vagyok győződve róla – mondta –, hogy diplomáciai téren támogatnunk kell Obama regionális megoldást szorgalmazó kezdeményezését, és ez a Munkáspárt álláspontja is. A kormányt kötelezik a korábbi kormányok által aláírt megállapodások, beleértve az ‘útitervet’ (road-map) is, amely egyértelműen kinyilvánítja a két állam melletti elkötelezettséget.”

Netanjahu miniszterelnök vasárnap a Tel Aviv melletti Bar-Ilan Egyetemen mutatja be a saját béketervét (Forrás: a Bar-Ilan Egyetem honlapja)

Miközben Netanjahu környezetéből olyan híreket röppentenek föl, hogy a már említett Rahm Emanuel és David Axelrod politikai főtanácsadó áskálódásai állnak az Amerika és Izrael között hirtelen megnövekedett feszültség mögött, Barak – aki a múlt héten Washingtonban járt – sokkal józanabb következtetésekre jutott. Megértette, hogy Obamát nem személyes, hanem stratégiai érdekek vezetik: minél előbb ki akar vonulni Irakból és Afganisztánból, és ehhez szüksége van a mérsékelt arab államok támogatására. Ennek pedig többek között a palesztin állam megteremtése az ára.

Netanjahunak ellentervvel kell előállnia

Netanjahu – nem utolsósorban amerikai hívei nógatására – most éppen arra készül, hogy a Bar-Ilan Egyetemen vasárnap megtartandó beszédében egy ellenbéketervvel álljon elő. Ez lényegében abból áll majd, hogy – amennyiben a palesztinok elismerik Izrael kizárólagosan zsidó jellegét – az izraeli kormány nem fog nemet mondani a palesztin állam létrehozását előirányzó útitervre, és a zsidó telepek növekedésének befagyasztására. Hogy aztán ez az „állam” katonai értelemben továbbra is izraeli ellenőrzés alatt állna, a teljes növekedésstop pedig csak egy átmeneti időre szólna, és különben is csak a kisebb és elszórt telepekre vonatkozna – a nagy, összefüggő kolóniák (ahol a közel 300 ezer telepes legnagyobb része található) „természetes növekedésére” viszont nem – az más kérdés.

A feszültség kitapintható, most mindenki tisztában van azzal, hogy nem babra megy a játék. Hiába hivatkoznak az izraeliek George W. Bush 2004-es, Ariel Saronhoz írott levelére. Az kimond ugyan egy nyilvánvaló igazságot, hogy tudniillik „irreális az az elképzelés, hogy a végleges státuszról szóló tárgyalások végeredménye az 1949-es tűzszünet vonalára való teljes visszatérés lesz”, de kimondja azt is, hogy Izrael „felelősséggel tartozik” azért, hogy semmi olyat ne tegyen, „ami károsan befolyásolhatná a végleges státusz által rendezendő kérdéseket, beleértve a végleges határokat is”.

Magyarul: Izrael nem döntheti el önhatalmúan, melyek azok a kolóniák, amelyek növekedését csak félig-meddig vagy egyáltalán nem fagyasztja be, mert azok úgyis Izrael állam részét képezik majd.

Arra pedig még kevésbé hivatkozhatnak, hogy a Bush-adminisztáció idején bizonyos, írásban le nem fektetett megállapodások gyakorlatilag lehetővé tették a legnagyobb települések bővítését, miközben hivatalosan mind az amerikai, mind pedig az izraeli fél kiállt a befagyasztásra vonatkozó kitételt tartalmazó útiterv mellett.

A jelek szerint ennek a kétszínű játéknak vége. „Az izraeliek – mondotta egy felelős beosztású amerikai tisztségviselő a Háárec tudósítójának – meg akartak győződni róla, hogy valóban komolyan vesszük a települések kérdését. Nos, hát meggyőződhettek. (…) Az izraeliek azt akarják, hogy olyan szóbeli megegyezésekhez tartsuk magunkat, amelyekről mi sosem hallottunk, miközben ők nem tartják magukat olyan írott megállapodásokhoz, amelyeket a saját kormányuk írt alá.”

Obamának van mozgástere, Netanjahunak nincs

A ciszjordániai telepek ügyében tanúsított új amerikai magatartás jelentőségét nem szabad alábecsülni. George Friedman, a Stratfor igazgatója szerint „minden eshetőség megvan rá, hogy az szakításhoz vezessen az izraeli-amerikai kapcsolatokban”.

„Az Egyesült Államokban – írja Friedman – a nyugati-parti telepeknek nincs nagy támogatottságuk. Ez nem olyan kérdés, ami különösebben mozgósíthatná Izrael támogatóit, nagyrészt azért, mert jelentős támogatottsága van viszont a kétállami megoldásnak, és nagyon csekély azoknak a száma, akik a zsidók által Júdeára és Szamáriára támasztott történelmi igényt megértéssel fogadnák. Obama egy olyan kérdést vett elő, amelyben neki van politikai mozgástere, Netanjahunak viszont nincs.”

Nagyon valószínűnek látszik, hogy a szokásos ravaszkodásokkal az izraeli politikai elit most nem megy semmire. A Likud néhány parlamenti képviselője máris arról beszél, hogy őket nem zavarja, ha Netanjahu elfogadja a kétállami megoldást, hiszen a palesztinok és az arab országok nem fogják megtenni azokat az engedményeket, amelyeket nekik kell megtenniük ahhoz, hogy Obama politikai elképzelései megvalósulhassanak, „úgyhogy valójában nem fenyeget a veszély, hogy a palesztin államot ténylegesen létrehozzák”.

Lehet persze bízni az ilyen politikai manőverek sikerében, vagy lehet hosszadalmas eszmefuttatásokba bocsátkozni arról, hogy az Obama-terv valójában „egy előre bejelentett kudarc története”. A kudarc természetesen nem zárható ki (bár ahogy a sikert, éppúgy a kudarcot sem érdemes eleve biztosra venni). Arról azonban nem volna szabad megfeledkezni, milyen következményei lehetnek annak, ha az izraeliek nem teszik meg azokat az engedményeket, amelyeket viszont nekik kell megtenniük.

(A szerző geopolitikai szakértő)