Pénzügy

Mentorálás – segítő kéz a mindennapokban

Rengeteg olyan vállalat, cég van, melyek új munkavállalóiknak tessék-lássék megmutatják a helyüket, adnak egy számítógépet és ennyi. Hónapok telnek el, míg az illető alacsony hatékonysággal, pénz- és erőforrás pocsékolással végzi munkáját. Vajon kiküszöbölhető ez?

„Volt egyszer egy mentorom. Nem tudtam, hogy ő mentor. Nekem a nagybátyám volt. Éppen a közgázra kezdtem járni, és albérletben próbálkoztam megteremteni önálló életem kereteit, kialakítani gyakorlatát. A nagybátyám a családjával 6 metró megállóra, meg egy kis trolizásra lakott tőlem, ami pont elég volt ahhoz, hogy ne legyek állandóan náluk, de gyorsan el tudjam érni őt, ha valamire szükségem volt.


Volt, hogy csak beszélgetni mentem fel, volt, hogy konkrét problémáim akadtak. Ilyenkor mindig kaptam egy kis figyelmet, néhány jó tanácsot, meg gyakran rögtönzött, de mindig finom vacsorát. Nem reklamált, ha túl gyakran jöttem, akkor sem, ha hetekig rá se néztem. Ha kellett, ott volt. Ő nem végzett egyetemet, nem is a tanulással kapcsolatos problémákkal mentem hozzá, neki az életben és a városban volt helyismerete. Egyszer régen ő is felkerült Pestre, és küzdött azokkal a változási, közösségi, beilleszkedési helyzetekkel, amelyekben akkor én voltam. Nem is tudja milyen sokat segített abban, hogy megtanuljam az életet, és ezt az akkor még gyűlölt és idegen várost.”

Az üzleti életben szép számmal akadnak vezetők, akiknek az útját valaki feljebbről támogatta, egyengette, igazgatta. Ez volt a vezető „keresztapja”, divatos szóval mentora. Sajnos ezeket a kapcsolatokat gyakran megfertőzte valami láthatatlan erő, amely miatt később a hálátlanságot, a csalódást, a bezzeget, a viszonzást, vagy annak hiányát kezdték felemlegetni. Vajon miért nem lehet az emberek fejlődését érdek nélkül, pusztán a másik iránti tisztelet alapján, szeretetből támogatni?


Mindenkinek kell valaki, akire felnéz


Mert kihez forduljon az, aki át akarja látni a körülötte levő világ összefüggéseit, aki segítséget kér a kérdései és válaszai megtalálásához, akinek néha hallgató fülekre van szüksége anélkül, hogy megmérettessék és megítéltessék a problémái megoldásainak színvonaláért.


Valakihez, aki:
– már átélte azt, amivel én foglalkozom
– még emlékszik arra, hogy milyen volt akkor
– rendelkezik ismeretekkel, tapasztalatokkal, hasznos tanácsokkal
– akar segíteni, és ezt ki is tudja fejezni
– tud időt szánni rám, és ott van, amikor szükség van rá
– kellően követi és támogatja a haladásomat

A mai társadalmi valóságban már csak azért is nehéz igazán jól működő mentorálással találkozni, mert a fiatalokat környezetük eleve úgy szocializálja, hogy önképük omnikompetens, azaz „mindenhez értek, mindenre én tudom a helyes választ. Nekem ne akarjátok megmondani, hogy mi a helyes!” – okoskodik a tiszteletet csak kifejezésként és legfeljebb szótárból ismerő átlag városi teenager.

Meg kell érteni: a mentoráltnak abból kell kiindulnia, hogy amit a mentora mond, az úgy igaz. Ebből kiindulva kell végiggondolnia saját valóságát – akkor eljuthat saját igazságához is. Ellenkező esetben szinte lehetetlen helyzetben van a mentor!


—-Üzleti élet – mindenki másképp éli meg!—-


Nézzük azonban, hogyan is működik ez az üzleti életben, ahol az idő, az erőforrás és általában minden: pénz! A hosszú, fáradalmas és a ráfordított munkaerő miatt költséges kiválasztási folyamat befejeződött. Megtaláltuk a lehető legjobb jelöltet, igent mondott, szerződtünk. Túl vagyunk a nehezén. Vagy mégse?

Az új munkaerő: hú, de izgulok! Annyi jót hallottam, csapat lesz, meg képzés, meg izgalmas feladatok, utazás, tréningek. Persze be kell illeszkednem, de mondták, hogy majd sokat segítenek. Az osztályon is mindenki jó fej, örül nekem! Mondták, hogy milyen jól kijövünk majd egymással, és aztán mindenki rohant vissza dolgozni. Kaptam egy csomó anyagot a főnöktől, hogy nézegessem, tanulgassam. Gyorsan megmutatták, hogy mi hol van a szerveren, nézegessem. Ebédnél találkoztunk páran, jól eldumálnak, nekem ciki megkérdezni, hogy mi az a sok rövidítés meg furcsa szó, amit használnak, de majd csak belejövök. Meló még nincs sok, de hát először bele kell tanulni.

Az egyik kolléga megmutatta gyorsan, hogy mit, hogyan csinál, hogy majd tudjak neki segíteni, aztán meg is kért, hogy vigyek be adatokat. Nem túl izgalmas, de ilyen is van. Egy másikkal pedig megbeszélésen voltunk, kár, hogy előtte nem tudtunk beszélni, hogy mi lesz, így nem nagyon értettem az egészet, a végén meg elrohant valahová, de majd dumálunk. A kollégák jó fejek, egyre többet megértek abból, amit beszélgetnek.

A főnök ma megkérdezte, hogy „na, hogy tetszik?” Mondtam, hogy még ismerkedek, aztán elment, hogy „csak így tovább!”.

És valóban jó az, ha csak így tovább?

A vezető: Végre megkaptam az új embert. Szimpatikus! Remélem, beválik. Adtam neki anyagokat, mert szegény még azt sem tudja, hogy eszik, vagy isszák. Nem baj, szóltam a többieknek, hogy figyeljenek oda rá, vigyék, ahová csak lehet, mert nekem rengeteg más dolgom is van. Láttam őket együtt ebédelni, biztosan jól beilleszkedik, rendben van a dolog. Mikor összefutottunk mondta is, hogy tanulja az új dolgokat, kicsit szégyenlős, zavarban volt, de fog ez működni.

Fog működni?

A kolléga: Jaj, nagyon kellett már egy új ember, annyi a meló, hogy nem győzzük. Helyes, szimpatikus, olyan csöndeske, alig szól. Pedig visszük magunkkal kajálni is, hogy szokja a társaságot, de csak figyel. Majd a következő céges bulin feloldódik. Amúgy hamar eltájékozódik, gyorsan felfogta, hogy mit kell csinálni, már egyszerűbb dolgokat is rá lehet bízni. Szerintem be fog válni.

Tényleg be fog válni?

A HR: Na, ez is megvan! Csak ez már végre megmaradjon, olyan nehéz őket itt tartani, az elődje is néhány hónappal bírta a próbaidőn túl. Itt keményen kell melózni, az igaz – biztos ez az oka! Mondtam is a vezetőjének, hogy figyeljenek oda! Majd én is rákérdezek náluk, hogyan alakul a helyzet.


—-És a helyzet alakul. De milyen irányba?—-


Hogy milyen irányba, az kitartás és szerencse függvénye. Ha nem akarjuk, hogy így legyen, akkor sok ember rendszerszerűen összehangolt tevékenysége szükséges. A munkavállaló, a vezető, a munkatársak és a HR jóindulata kevés, később a szomorú „pedig mi mindent megtettünk” nem javít a következő munkavállaló esélyein.

A dolgot nehezíti, hogy a munkatárs integrálása mindenkinek plusz feladatot, időt, energiát jelent, melynek az eredményei hosszútávon is kérdésesek. Akkor miért is öljünk bele energiát? Minden résztvevőnek vannak személyes érdekei, melyek gyakran ütköznek az integrálás és fejlesztés érdekeivel. Az érintettek nem tudják objektívan nézni a folyamatokat. Ki fogja össze, és hogyan hangolja egymáshoz a különböző érintettek tevékenységét? Feladatkiadás, betanítás, teamek, akció-tanulás, e-learning, tréningek, peer consulting, mentorálás, coaching. Rendszerbe kellene őket állítani, hogy egymást valóban erősítő, célszerű és hatékony tevékenységek legyenek.


A mentoring rendszer


A tanácsadó által felépített mentor rendszerben nem csak mentor van. Bár ő kulcsszereplő, aki nem felettese a munkatársnak, hanem érdekektől mentes támogatója, de a rendszerben van mellette még néhány szereplő, akik a saját módjukon támogatják a beilleszkedést, a fejlődést.

A rendszer első lépéseként mindenki számára világossá kell tenni, hogy szerepében mi a feladata. Mikor legyen a munkatárs mentor, és mikor munkatárs, hogy a vezető mikor mentoráljon, és mikor korrigáljon.

Az átláthatóság és a megfelelő személyi döntések érdekében felállítottunk egy közös rendszert, amelyben nyomon lehet követni, hogy ki, mikor és mit tett a beilleszkedés sikeréért, beleértve a legfontosabb érintettet, az új munkatársat. A rendszer lehetővé teszi, hogy a folyamatról naprakész információkat kapjunk, a meghatározott periódus végén pedig a vezetés és a HR megalapozottan hozhasson döntést a munkatárs megtartásáról. A rendszerben naplózzuk a fejlesztő interakciókat, melyeknek legfontosabb értékelő eleme a mentor. Ő segít levonni a tanulságokat, elvégezni a helyes beilleszkedéshez szükséges korrekciókat.

A rendszerben egy meghatározott szempontrendszer szerint pontokat gyűjt a munkatárs, így lehetővé válik a munkatársak összehasonlítása, és azoknak a területeknek a meghatározása, amelyekre odafigyelve elkerülhető a munkatárs „elkallódása”. Elsősorban azokat a munkatársakat érdemes megtartani, akik a beilleszkedés során egyrészt jelentősen fejlődnek a munkahelyi feladataik végrehajtásának minőségében és mennyiségében, másrészt maguk is sokat tettek azért, hogy a rendelkezésükre álló tanulási lehetőségekkel éljenek.

Hogy aztán éljenek és alkossanak, mindenki megelégedésére, míg a következő munkakörbe lépnek, ahol aztán kezdődik minden elölről.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik