A 2004-es portugáliai blama után Rudi Völler lemondott, a kilátástalan helyzetet a német szövetség elhamarkodott edzőkeresése tovább súlyosbította. A nevesebb szakemberek közül a görögökkel kivívott sikert ízlelgető Otto Rehhagel kerek-perec megtagadta a felkérést, míg Ottmar Hitzfeld még a megkeresés előtt nyilvánvalóvá tette: inkább pihen szemlélődve, mintsem vállal egy borítékolható kudarcot. A külföldiek közül Luis Van Gaal és az olasz kispadról szélsebesen távozó, Münchenben már németül is megtanuló Giovanni Trapattoni utasította el a feladatot, így onnan érkezett a segítség, ahonnan legkevésbé várták: az Egyesült Államokból.
Veni, vidi, vici – Klinsmann módra
Völler egykori éktársa, Jürgen Klinsmann rábólintott az ajánlatra, s mivel az egykori támadónak edzői papírjai hiányosnak bizonyultak, triumvirátussá alakult a szövetségi poszt: Oliver Bierhoff lett a menedzser, míg Klinsmann munkáját – a Stuttgart csapatánál 1996-98 között „feltalált” Mágikus Háromszögről (Balakov, Bobic, Elber) elhíresült – Joachim Löw segítette. Remek egyvelegnek bizonyult. Az új módszerei – amerikai fitness-edző, sikerpszichológia – miatt egy ideig támadott Klinsmann, illetve a kiváló taktikus hírében álló Löw a fiatalításra és a támadó futballra hegyezve építette újjá a csapatot.
A kezdeti eufória – Brazíliát Berlinben kapuja elé szorította a 0-1-ről felálló csapat (1-1), amely Kamerunt Lipcsében, Japánt Jokohamában intézte el 3-0-ra – után a kritikusok legott kongatták a vészharangot: Klinsmann veretlensége Puszanban Dél-Korea ellen megszakadt (1-3). A bírálók kiemelték, hogy a csapat hektikus, olykor összeszedetlen, s a lelkesedés a józan felfogás (lásd még: németes játékstílus) rovására történik. Részben igazuk volt.
Klinsmann és Löw: a reformok elindítói (dpa)
A Klinsmann-Löw páros ekkorra a taktikát már megvalósította, viszont szükségük volt az elméleti elgondolásokat a pályán a gyakorlatba áttevő megfelelő játékosokra. Nem véletlen, hogy a németországi Konföderációs-kupán a Nationalelf volt a legproduktívabb, de egyben a házigazdák kapták a legtöbb találatot. Ausztrália ellen 4-3, Tunézia ellen 3-0, Argentína ellen 2-2, Brazília ellen 2-3, s Mexikó ellen 4-3 volt a mérleg: 15 rúgott, 11 kapott gól – a védelemre nézve maga a borzalom.
Paradigmaváltás után
2006-ban kiderült: 2005 a kísérletezés esztendeje volt.
Már 2005-ben Párizsban megmutatkoztak a német csapat fő erényei. A vendégek szinte az első perctől beszorították az ászaikkal – Thuram, Gallas, Makelele, Malouda, Henry és Trezeguet is kezdett – felálló franciákat, a végeredmény (0-0) a házigazdákra nézve volt kedvező. Márciusban azonban a németek „beleszaladtak a késbe”: a kirobbanó formában lévő, nem sokkal korábban Amszterdamban a hollandok ellen 3-1-re nyerő olaszok Firenzében 4-1-es csapást mértek Ballackékra, bizonyítva, hogy három hónappal a vb kezdete előtt a német védelem igencsak „törékeny”. A szépítő gól szerzője, a sokat bizonytalankodó Huth lett a toszkánai mérkőzés áldozata – a világbajnokságon a sérülését követően villámgyorsan reaktivált, kétségkívül jobb képességű Metzelder játszott a helyén (Huth csupán az Ecuador elleni, kevésbé fontos csoportmeccsen kapott lehetőséget).
A világbajnokságon a Nationalelf korszerű, sokpasszos támadó futballal hívta fel magára a figyelmet, s bár az érem csillogását tekintve elmaradt a 2002-es eredménytől, játékban ég és föld volt a különbség a két csapat között. A bronzérem után Klinsmann a jól végzett munka érzésével távozott, kollegájára, Joachim Löwre bízva csapata további sorsát. Löw folytatta a munkát: jól.
A selejtezőkre készülő csapat barátságos meccsen 3-0-ra verte Svédországot, majd a csoportban is villámrajtot vett. Az írek elleni hazai 1-0 és San Marino 13-0-s lerohanását követően Pozsonyban 4-1-re nyert a Nationalelf, amely a ciprusi 1-1 után 2007 márciusában Prágában győzött 2-1-re. A német továbbjutás gyakorlatilag biztosítva volt, hisz az összes továbbjutással számoló ellenféltől – Csehország, Írország és Szlovákia – három pontot „rabolt” a válogatott.
Megtört a nagyok elleni átok
A Dánia elleni felmérőn (0-1) Löw a B-csapatot is kipróbálta. Olyan játékosok kaptak lehetőséget mint Madlung, Hilbert, Freier, Rolfes, Trochowski, Kiessling vagy Schlaudraff, s hogy mennyi rejlik a kezdők mögött toporgókban, az a felújított Wembleyben kifejezésre jutott. A félig-meddig standard védelemmel – Lehmann előtt A. Friedrich, Mertesacker, Metzelder, Pander, Lahm helyezkedett el; alkalmi középpályával – Odonkor (Hilbert), B. Schneider (Castro), Trochowski (Rolfes), Hitzlsperger – és „csatársorral” (Kuranyi) felálló németek 0-1-ről fordítva 2-1-re verték a szintén tartalékos (A. Cole, Carragher, Gerrard és Rooney hiányzott) házigazdákat. A jegyzett csapatok ellen korábban rendre sikertelen német csapat a románok könnyed legyőzésével folytatta – szintén a bizonyítási lehetőséget megragadó labdarúgókra támaszkodva. A kölni barátságos mérkőzésen az „újak”, a Londonban bombagólt szerző, a románok ellen inkább mezőnymunkával és passzaival kitűnő Rolfes, avagy Hilbert és Castro kiválóan pótolták a hiányzókat.
A selejtezők során Cardiffban Wales csapatát 2-0-ra verő, Eb-részvételüket a teljes mezőnyt tekintve legkorábban biztosító németek még azt a luxust is megengedhették maguknak, hogy az őszi folytatásban kiengedjenek. A sajátos UEFA-számítás szerint októberben még a kvalifikációs ranglista élén álló, automatikusan kiemelt németek így biztos elkerülték volna a házigazda jogán „első kalapos” Ausztriát, vagy Svájcot. A német vezetőség előbb csak morgolódott a kiemelési metódus miatt, majd a tettek mezejére lépett. Az írek elleni matematikailag kötelező dublini 0-0 után Münchenben 3-0-ra kikaptak a csehektől, s arra is „ügyeltek”, hogy Wales csapatától ne szerezzenek túl sok pontot. A rontott mérleg okán viszont Hollandia lett a „szerencsés”, meg is kapta az olaszok mellé a franciákat és a románokat. A németek viszont teljesíthető négyesbe kerültek, hisz a mindenkire veszélyes horvátok mellett a német válogatott ellen még egyszer sem nyerő (11 vereség, négy döntetlen) lengyeleket, valamint az osztrákokat .
A német mix
A papírforma mellett a játék is az esélyesek között emlegetett németek mellett szól. Az idősebb és fiatalabb játékosok egyvelege a védelem, a középpálya és a támadósor is. Ha mindenki egészséges, Lehmann előtt alighanem a Jansen (A. Friedrich), Mertesacker, Metzelder, Lahm négyes kezd. A sérülékeny – a Real Madrid csapatánál az idény javarészét rehabilitációkkal töltő – Metzelder (jó) szereplése kérdőjeles, helyére immár a 2008 februárjában az osztrákok ellen bemutatkozó gelsenkircheni Westermann pályázik a legnagyobb eséllyel, de a leverkuseni Manuel Friedrich helyzete sem reménytelen.
A jó fejelő középső védők a német védelem neuralgikus pontjai is egyben. A remekül helyezkedő, szintén 190 cm körüli Metzelder kivételével valamennyien könnyen zavarba hozhatók a horvátok által is alkalmazott rövid passzos játékkal. A szélső hátvédek között – Lahm és Jansen mellett az immár a fiatalítás előtt álló Milan által is figyelt müncheni Lell, a a közelmúltban berobbant leverkuseni Castro – sok a nagyon gyors játékos, míg a Schalke bekkje, Pander elsősorban kemény lövéseivel és szabadrúgásaival hozhat új színt a játékba.
A középpályán is ígéretes a felhozatal. A legalább három pozíciót kisajátító, befutott játékosokon – Ballack, Schweinsteiger, Hitzlsperger, Borowski és a felépülésre váró Frings – kívül a középpályás védekezéshez értő brémai Fritz és stuttgarti Hilbert, avagy a támadóbb vénájú hamburgi Trochowski mellett alternatívát jelenthet a kőkemény bombáiról is hírhedt leverkuseni Rolfes, esetleg a nagyon gyors, ám szeleburdi sevillai (Betis) Odonkor.
Ballack szereplése esetén karmester, a szervezésben a vb-t követő formahanyatlásából kilábalni látszó Schweinsteiger segíthet a Chelsea játékosának, míg Hitzlsperger és a negyedik középpályás feladata a vaskosabb középső védők előtti „szűrés”. Amennyiben a csatárok rovására öt játékossal áll ki a csapattest, ellenféltől függően kreatívabb (Trochowski, Borowski, esetleg Frings), vagy defenzív (Fritz, Hilbert) futballista kaphat lehetőséget.
Támadásban egyre biztosabbnak tűnik, hogy a stuttgarti Gomez melletti helyre aspirálhatnak a többiek. Formajavulás esetén, a gólszerzésen kívül a gólpasszok terén is kimagasló Klose lehet a befutó, de a münchenihez hasonló játékfelfogású, igaz, helyzetkihasználás terén alulmaradó Kurányi is újra lehetőséget kaphat az elmulasztott 2006-os vb ellenére. Mögöttük a Bayernben Bundesliga-kispados, az UEFA-kupában viszont rendre eredményes, és a válogatottban is elfogadhatóan teljesítő (legutóbbi négy meccsén két gólt szerző) Podolski toporog majd. Amennyiben a szövetségi kapitány felvállalná annak kockázatát, hogy öt csatárral vág neki a tornának, a Kiessling, Schlaudraff, Hanke trióból választhatja ki a „tartalékok tartalékját”.
Kapusproblémák
A mindenkori német válogatott korábbi erős posztja a kapusé (Maier, Schumacher, Kahn). Jelenleg a válogatott egyik Achilles-sarka. A 39 esztendős Lehmann túl van fénykorán, igaz, a kevesebb bravúr ellenére kevesebb baki szárad a lelkén. A beíveléseknél gyakorta bizonytalan, igaz, ebben az előtte elhelyezkedő magas védelem a segítségére lehet. Ellene szól még, hogy az Arsenal csapatában stabil kispados – szemei előtt lebeghet viszont az 1982-ben vb-t nyerő 40 esztendős Dino Zoff példája.
A korábban Kahn-utódnak kikiáltott Hildebrand a Valencia csapatában nem vallott szégyent, de nem is tündökölt. Kivéve a Barcelona elleni kupa-meccset (14 védés, spanyol idénycsúcs), és a Real Madrid elleni idegenbeli bajnokit, ahol három bravúrral mentette meg az eredményt (3-2). A valószínűsíthető harmadik utazó, a hannoveri Robert Enke aligha kap kiemelkedő szerepet az Európa-bajnokságon.
