Méretes pizzát tartott a kezében Mitti Romney, a Salt Lake Cityben jövőre megrendezendő téli olimpia szervezőbizottságának újdonsült elnöke, amikor 1999. márciusi kinevezése után először megjelent a testület ülésén. “Rossz hírem van. Ma nem készítettünk önöknek ebédet, de egy utolsó gesztusként én még mindannyiukat megvendégelem egy pizzára” – adta Romney a bizottsági tagok értésére, hogy a testület legfelső szintjein is befellegzett a pazarló ingyenebédeknek.
Romney elődje és annak helyettese, Tom Welch és Dave Johnson robbantotta ki az olimpiai mozgalom történetének eddigi legsúlyosabb korrupciós botrányát. Még 1995-ben egymillió dollárnyi készpénzzel, egyetemi ösztöndíjakkal és egyéb drága ajándékokkal vesztegették meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjait, hogy azok cserében az észak-amerikai városnak ítéljék a 2002-es téli olimpia rendezési jogát.
Megosztó ötletA felmérés részletes eredménye
Fontosnak tartja az olimpiai játékokat a magyarok 70 százaléka, függetlenül attól, hogy támogatja-e azt a kormányzati ötletet, amely szerint Magyarország 2012-re megpályázná a sportjátékok rendezési jogát – derül ki a Figyelő felkérésére a Szonda-Ipsos által május 25-én 1000 tagú lakossági mintán végzett reprezentatív, telefonos felmérésből.
Az olimpia rendezésének ötletét támogatók az ország nemzetközi tekintélyének növekedésében és további külföldi befektetésekben bíznak. Ők egyébként jellemzően az alacsony végzettségű, községekben élő vidéki emberek köréből kerülnek ki. Az iskolázottabb városiak – főleg pedig a budapestiek – kétharmada, elsősorban gyakorlatias megfontolásokból, alapvetően ellenzi a kormányzati szándékot. Ők úgy gondolják, hogy más fontos dolgokra kellene költeni a pénzt. Ez utóbbi szempont egyébként két hasonló méretű táborra osztja még azokat is, akik egyébként támogatják a rendezés gondolatát. Miként az alapvetően elutasítók tábora is hasonló arányban oszlik meg, ha arról nyilatkoznak, emelné-e Magyarország tekintélyét egy ilyen nagyszabású sportesemény.
Az ellenzők 73 százaléka úgy gondolja, felesleges olyan illúziókat táplálni, hogy Magyarország eséllyel pályázhatna az olimpiáért, mert úgysem nyerné el a rendezés jogát. A budapestiek és az idősebbek jellemzően pesszimistábbak, mint a fiatalabbak és a vidékiek, bár azt azért nem lehet állítani, hogy a fiatalok hatalmas várakozásokat táplálnának a pályázati győzelem iránt. A legtöbben (53 százalék) a 18-34 évesek közül vélik úgy, hogy Magyarország eséllyel indulhatna a rendezési jog elnyeréséért.
Minthogy a megkérdezettek 89 százaléka hallott a kormányzati szándékról, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a magyar társadalom jól tájékozott az ilyen típusú ügyekben. A felmérésből levonható az a következtetés, hogy a kormány olimparendezési ötlete ismét “sikeresen” megosztja a magyar társadalmat, markánsan két részre tagolva a közvéleményt: az olimpia rendezését pártolókra, illetve elutasítókra.
Függetlenül attól, hogy valójában mennyire komoly a kormányzat szándéka, már a puszta ötlet is alkalmas arra, hogy a társadalmat polarizálja. Egyben viszonyítási pontot teremt elsősorban azon rétegek számára, amelyek amúgy bizonytalan választók: az alacsony iskolázottságú és jellemzően nem városi, vidéki emberek így elsősorban érzelmi alapon tudnak viszonyulni a kormányzati kezdeményezéshez. Azzal az állítással például, amely szerint “Az olimpia megrendezése erősítené az emberekben a nemzeti érzést, az összetartozást”, az iskolázatlan, kistelepüléseken élő emberek kimagaslóan nagyobb arányban értettek egyet, mint az iskolázott városiak.
Az olimpia rendezésének ötlete olyan felvetés, amely a következmények és a költségek ismertetése nélkül orientálja a bizonytalan választók tömegeit abban, hogy különösebb nehézség nélkül kialakíthassák álláspontjuk arról, kire is kell szavazniuk.
A skandalum tucatnyi NOB-tag pozíciójába került, és a szervezet mélyreható reformját indította el, de egyben a Salt Lake City-beli szervezőket is válságos helyzetbe sodorta. Miközben az előkészületek során törvényszerűen merültek föl újabb és újabb nem várt kiadások – amelyeket tetéz, hogy amíg ítélet nem születik, a két “botrányhős” dollármilliókra rúgó perköltségét is a szervezőbizottság állja -, a nevük tisztaságát féltő szponzorok sorra tagadták meg a játékok támogatását. Ezért több százmillió dollárt faragtak le az eredetileg 1,33 milliárd dolláros, ám mára a nadrágszíjmeghúzás ellenére is 1,5 milliárd fölé kúszó költségvetésből.
Mindezek ellenére a Salt Lake City-i szervezőbizottság továbbra is abban reménykedik, hogy a végelszámolásnál mintegy 86 millió dollár szerepel majd a nyereség rovatban. Ezt a körülmények ismeretében sokan kétlik, annál is inkább, mert mindeddig nem sok példa akadt nyereséges olimpiára, miközben a tervezett költségkeretet kivétel nélkül minden esetben túllépték. Igaz, a legutóbbi atlantai és sydneyi játékra ez állítólag már nem igaz.
Ám az sem mindegy, hogy az eseményt megelőző 6-8 évben az adott országnak mekkora összeget kell erre áldoznia, azaz az olimpia érdekében máshonnan elvonnia. Ez a dilemma korántsem csak Magyarországon gerjeszt vitát. Még az olyan gazdag városok is éles hangú ellenzéssel találták szemközt magukat, mint például a 2008-as játékokra pályázó kanadai Toronto. Az ottani tiltakozók egyik fő jelszava, egyben szervezetük elnevezése mindent elárul: Kenyeret, ne cirkuszt!
A beruházások javarészt persze a játékok után is hasznosíthatók: például az új szállodák, utak és vasútvonalak, a reptéri terminálok vagy a városi tömegközlekedés. Ebből kifolyólag az a NOB-bizottság, amely néhány hete végiglátogatta a 2008-as játékok rendezési jogáért versengő öt várost, több ízben gondban is volt, amikor a szervezet július közepén esedékes – az új NOB-elnök személyén túl a szóban forgó olimpia helyszínéről is döntő – ülése számára készített jelentésében a költségvetési tervezeteket kellett ismertetnie.
A szinte esélytelen Isztambulnál például csupán annyit jegyez meg a dokumentum, hogy a sportlétesítmények felépítésére 401 millió dollárt szánnak, illetve a rendezési jog elnyerése esetén a szervezőbizottság tavalyi 35 millió dolláros éves büdzséje az olimpiai törvény értelmében akár meg is ötszöröződhet.
Peking jóval nagyobb sansszal indul, ám a jelentés a kínai fővárosról szólva is megjegyzi, hogy nehéz lenne meghatározni, mely leendő építkezések függenek össze valóban az olimpiával és melyek valósulnának meg anélkül is azok közül, amelyeket a kormány által garantált hatalmas, 14,256 milliárd dollárosra tervezett büdzséből akarnak finanszírozni. (Kína mindazonáltal nagy bátran máris kiszámolta, hogy a közvetlen kiadások 1,609 milliárd dollárra rúgnak majd, a bevételek pedig 1,625 milliárdra, azaz a nettó profit 16 millió dollár lesz.)
A más források alapján mintegy 2,8 milliárd dolláros költséggel számoló Párizsnál a NOB-anyagban szinte csak annyi szerepel, hogy a nagyon részletes költségvetés a sydneyi kiadásoknál 20 százalékkal, az Athénban tervezetteknél pedig 10 százalékkal nagyobb összeggel számol. A nagyságrendeket azért érzékelteti, hogy a franciák a sportlétesítményeken kívüli infrastrukturális beruházásokra 1,05 milliárd dollárt szánnak.
Torontóról sem tudni meg többet a NOB-jelentésből. Miután a bizottság a kanadai város pályázatából több, az olimpiához igencsak távolról kötődő tételt kivetetett, annyi biztos, hogy Toronto 116,7 millió dollárt költene létesítménybérletre – számos helyszínt a tulajdonosa ingyen bocsátana a játékok rendelkezésére -, illetve 322,5 millió dollárt “technológiai kiadásokra”.
A legtöbbet Oszaka fordítana az olimpiára. Közvetlenül a sportelőkészületekre 1,994 milliárd dollárt, míg a kapcsolódó projektekre több mint 28 milliárdot. Sokkoló összeg, ám a terepszemlét tartó NOB-tagok figyelmét nem kerülte el, hogy az utóbbi tételek tetemes része már eleve szerepel a japán metropolisz hosszú távú városfejlesztési terveiben.
A következő nyári játékok, az athéni olimpia szervezői a hivatalos adatok szerint 1,7 milliárd dollárral gazdálkodnak. Ennek 86 százaléka döntően a közvetítési jogok és a védjegyes termékek eladásából, a szponzoroktól és a jegyértékesítésből folyik be, míg 14 százalékot (235 millió dollárt) az állam áll majd.
