Az egész egy óbudai tízemeletes liftjében kezdődött, amikor is végre elindultunk az ötödik emeleti ügyvédi irodának látszó gyülekezőhelyről. Bezsúfolódtunk a liftbe, megnyomtuk a földszint gombot, kortyoltunk egyet Dezső kolléga söréből, és elindultunk. Majd elakadtunk az első emelet és a földszint között félúton. Hirtelen sötét lett, a sör is elfogyott, és még azon sem tudtunk egy idő után nevetni, hogy tavaly a Szigeten épp a Manu Chao-koncerten ment el az áram. Ott a zenekar nem zavartatta magát, tovább ugrált és ütötte a dobokat, itt nem lett volna elég hely minderre, meg amúgy sincs ritmusérzékünk. A liftszerelő ígérete szerint mintegy húsz perc múlva érkezett volna, de ezt – hála bizonyos helyi lakos, Marika néninek – nem vártuk meg. Kinyitotta az ajtót, és kiugráltunk szép sorban ideiglenes börtönünkből.
Reménytelen sorok
A nehézkes indulás után már minden simán ment az úton, kivéve a gyakori megállási kényszert, amit az újabb sörök beszerzése és azok megivása utáni hatása, valamint a nikotinfüggőség generált. Sopron ugyanis elég messze van fővárosunktól, valamivel el kellett ütni azt a három-négy órát, amit az autóban összezárva töltöttünk.
KÉPGALÉRIA
Jó érzékkel korán indultunk, sem a lift, sem a folyamatos megállás miatt nem csúsztunk le a lényegről. Amikor megérkeztünk a VOLT-ra, először az iszonyú tömeg tűnt fel. Ennek oka vélhetően ez volt, hogy Sopronban mindenből egy kicsivel kevesebb van, mint a Szigeten: kevesebb színpad, kevesebb terület, kevesebb kocsma, kevesebb ülőhely kevesebb vécé. Úgy látszik azonban, hogy a fesztivállátogatók száma nem ezzel azonos arányban volt kevesebb. A fesztivál egész, általunk felfedezett részén az egy négyzetméterre eső emberek arány a végtelen felé konvergált. (A tömeg érzékeltetésére a Sziget főutcáját képzeljük el, amikor épp vége a Nagyszínpadon és a Világzene Színpadon egyszerre a koncertnek egy hétvégi napon.) Állítólag több mint húszezren férnek be a VOLT-ra, és ezt a számot nem érte el a pénteki nap, nekünk úgy tűnt, hogy többen is vagyunk a maximumnál.
A fenti konvergencia egyenes következményei (szükséges és elégséges feltételei), a büfék előtt kialakult reménytelen sorok. Ha bármilyen ételhez és italhoz akartunk jutni, nagy bátorságra, talpraesettségre (szlovák sípályák felvonóinál szocializálódás) és mindemellett sok időre volt szükség. Így ezzel csak ritkán próbálkoztunk. Persze lehet, hogy mi voltunk rossz helyen, de megpróbáltunk beljebb menni az ételek-italok utcáján: a tömeg (ld. konvergencia) nem engedte. Viszont láttuk Hobót, amint fiatal lányok vállára dedikál, tiszta Kopaszkutya-hangulat, láttuk Kalapács Józsit a szokásos metálos-sleppel kísérve, továbbá találkoztunk egy csomó ismerőssel, akikkel a tömeg sodrása miatt persze nem tudtunk beszélgetni. Na, de nem is ezért jöttünk, irány a nagyszínpad környéke.
Szilva, barack, Moog
Előbb még Balázs kolléga programajánlata miatt, gondoltunk betérünk a Bëlgára, de rosszul nézte ki a kezdési időpontot. A sátorból kiözönlő tömeg jelezte, hogy lecsúsztunk a Magyar Nemzeti Rapperekről. Viszont a pálinkaházban – valamely időomlás következtében, nyilván – elviselhető méretűre zsugorodott a sor, így hát sikerült barack és szilva típusú hungarikumokat beszereznünk és elfogyasztanunk. És lassan, program szerint (és nem Balázs szerint a program szerint) kezdődött a Quimby.
Az MR2 színpadon belenéztünk még a Moog produkciójába, tényleg nagyon profi, olyan, mint bármely világhírű brit gitárpop zenekar, viszont, mivel olyan, mint bármely brit gitárpop zenekar, gyorsan továbbálltunk. A nagyszínpadon ekkor még a Depresszió zúzott néhány utolsót a lelkes tömegnek, majd csend lett (és a tömeg elindult a kocsmák és toitoi-ok felé). Ekkor ritkássá vált a színpad előtti terület, egy-egy flakonba bekevert fröccsöt magunkénak tudva, kerestünk egy jó helyett a színpad előtt. A Quimby már hangolt közben, és egyre sűrűsödött a körülöttünk lévő tömeg (konvergencia). Mire elkezdték a koncertet némi csúszással, már gyakorlatilag kitehették volna a megtelt táblát a területre. Amíg a szem ellátott, emberek voltak, na jó: háttérben naplemente, a Lővérek, szélerőművek és a repülni vágyó fesztiválozók számára rendelkezésre álló fel-felszálló helikopter.
Kis esti Quimby
A tömeg együtt énekelte Kiss Tibiékkel a bulit, ez azért is jó volt, mert így, aki nem ismerte a dalokat, esetleg megérthette a szöveget. Ugyanis a hangosítás (itt inkább halkítás) nem tette lehetővé, hogy az énekesek mondandóját, énekelendőjét értsük, vagy a gitáros gitárolandóját halljuk. A koncert eleje-közepe egyszerűen halk volt. Rebesgetnek valami hanglimitáló szuperkütyüt a Sziget kapcsán, ha ezt itt próbálták ki, és ez volt az eredménye, reméljük ottmarad a lővéri farkasok martalékául. Többektől hallottuk, hogy az előző nap hangosítása még szörnyűbb volt, de ez nem vigasztalt egy rajongót sem.
KÉPGALÉRIA
Pedig a Quimby kitett magáért. Minden nagy slágert előadtak, láthatóan nagyon élvezték a koncertet. A színpadon biztos jól szólt… Volt itt minden, a hangosbeszélő-szirénáztató géptől a Líviusz-féle „oneman showig”, a basszushúr cserétől a közönség-énekeltetésig. A negyedik-ötödik szám, saját kis kedvencünk, a „Most olyan könnyű minden” kezdetű, majdhogynem élvezhetetlenül halk volt. Egyébként különösen a lassú számoknál volt zavaró a visszafogott megszólalás. Viszont ilyenkor gyulladtak az öngyújtók és a mobiltelefonok, ahogy azt a frontember kívánta. Talán jobb lett volna a húzósabb számokat választani szerintünk e helyett. A végére már a hangerő is megjött a nagy pörgéshez. Ez azért bíztatónak tűnt a Manu Chao előtt.
Sírás és őrjöngés Manu Chaóval
A koncertek közti szünetben megint a konvergencia okozta nehézségekkel kellett megküzdenie mindenkinek, aki pisilni vágyott, vagy inni, netán enni. Még a VIP-részleget is megpróbáltuk, de ott sem sikerült italhoz jutnunk. Pedig közben már elkezdődött az egykori Mano Negra frontemberének bulija. Végeláthatatlan tömeg, végre felcsavart hangerő.
A közönség soraiban jól elkülöníthető volt két generáció: a tízen-huszonéves csapat elsősorban Manu pörgősebb zúzására indult be, amikor az ütemmérő a percenként 180-as szám felé fut, míg az idősebbek akkor voltak elemükben, amikor előkerültek a régebbi számok, még némi halandzsával kevert spanyol szövegéneklésre is hajlandóak voltak, mint például a Mala Vidán.
KÉPGALÉRIA
Már megszoktuk Manu Chaotól, hogy egy percre sem áll le a pörgéssel. Idén is a tőle megszokott ska-punk-sanzon mixet adagolta extraprofin. A műsor a tavalyi szigetes fellépéshez hasonlóan volt összeállítva: dalok az új lemezről, a régebbiekről, fel-feltűnt egy-két Mano Negra-sláger (lásd: Mala Vida) is. Mindez iszonyú energiával, a ráadásokkal együtt közel két órán keresztül. Manuel új gerillasapkájában, brazil trikóban végigugrálta a showt, közben énekelni is volt ideje-tüdeje, és arra is, hogy Bush elnökről megmondja a véleményét (konkrétan a világ legnagyobb terroristájának nevezte).
Felmerült, hogy most is – csakúgy mint tavaly a Szigeten – Kiss Tibi gitárját használja, de hosszas utánajárás után megtudtuk, nem: szerzett egy saját Gretsch-et. Ez persze nem is lényeges. Ami ezt a kistermetű latinrock-forradalmárt legjobban egyedivé teszi, az a hangja. Miközben skás, punkos alapok indítanak be, gombóc keletkezik a torokban. Sírni és őrjöngeni egyszerre: ezt váltja ki egy ilyen Manu Chao-koncert.
A koncerttől kábán poroszkáltunk a sötétben a kocsi felé, már meg sem próbáltunk kajához jutni, az reménytelennek tűnt, főleg István kolléga már-már hisztériás indulási vágyának köszönhetően.
