A hét filmjei: van ok az ijedségre

Mi az ijesztőbb? A (rideg) valóság, vagy az – elborult – elme szüleményei? Nehéz eldönteni. Ezen a héten mindenesetre olyan friss filmek kerülnek a szemünk elé, ahol három a kettőhöz arányban a realitáshoz jobban köthető, de azért természetesen fikciós alkotások borzolják az idegeinket – meg a kedélyállapotunkat. Attól függetlenül, hogy semmi közük a horrorhoz mint olyanhoz, ha csak az nem, hogy maga az élet egy kész mészárszék.

Lányok

Hazai pályán maradva mindjárt itt van a Lányok című magyar alkotás (minden idők egyik legszerencsétlenebbre sikeredett plakátjával). Saját forgatókönyvéből dolgozott a frissfilmes Faur Anna, az alkotás egyben diplomamunkája is.

A filmjét egy tíz éve történt eset ihlette, amikor két fiatal lány leütött, majd halálra rugdosott egy huszonkilenc éves taxisofőrt, ezt követően elhajtottak a kocsival (tettükért az éppen hogy csak tizennégy esztendős csajok nyolc év hat hónapot, illetve kilenc évet kaptak). A francia színészlányok (Fulvia Collongues és Héléne François) alakította kamaszok álló nap plázákban lötyögnek, szórakoznak, buliznak, lopnak. Este pedig taxisokkal lődörögnek ide-oda, de nem pénzzel fizetnek…

Nyers, szomorú – és fekete-fehér ez a színes világ (bizonyos szempontból a kontraszt a valódi és az igazi között ütősebb, mint Krzysztof Kieslowski mester Tíz parancsolat – „Ne ölj!” című hasonló témájú „tanúságfilmjében”), a félfelnőtt kislányok alkalmazkodnak hozzá, és azzal főznek, amijük van, a nőségükkel. A csalódás ¬– Dia szerelmes lesz, de a fiúja mással is ágyba bújik –, elvágyódás és elfojtás – a lányok Svájcba vágynak, ehhez autót akarnak szerezni –szükségszerűen vezet a tragédiához.

Faur – bár olykor hajlamos az összefüggések didaktikus kibontására – akkor hatásos, amikor nem ítélkezik, egyszerűen csak láttat, és elborzaszt. Nem mondhatnánk figuráit szimpatikusnak, de, kis képzavarral élve, ez a távolságtartás valahogyan közelebb hozza őket hozzánk. Megrázó, nehéz két óra.

Az ismeretlen

Ugyan korban idősebb Giuseppe Tornatore hősnője, Irena (Kseniya Rappoport), de ő is a testkereskedelem sötét világából jött – menekült. Mond valami nevet tehát, de csupán annyit tudunk bizonyosan róla, hogy honnan érkezett szerencsét próbálni az északtalján földre. Aztán annyi bizonyos még, hogy ragaszkodik egy konkrét házhoz, azzal szemközt bérel apartmant, ragaszkodik az ott élő Adacher nevű aranyműves családhoz (anya, apa, kislány plusz bejárónő), és mindenáron azon munkálkodik, hogy közelebb kerüljön hozzájuk, még lépcsőházi takarítást, festés utáni pucolást is vállal. Valamit őriznek abban a lakásban, amire mindennél jobban vágyik… A színek és a hangok itt is kiemelt szerepet kapnak, míg a „polgári” jelent a hideg kékek és a hideg őszi fények uralják, addig a flashbackekben sárgán, nyári színekben villan be az „ördögi” múlt, és zörög a tamtam, akarom mondani: dübörög a „tuctuc”.

A krimiszerű történetmag kábé ennyi, ami azért tartogat néhány meglepetést a végkifejlet felé, ámde nem is ez a lényeg. Hanem hogy Tornatore, mint mindig, most szintén egy portrét, egy sorsot rajzol, ezúttal egy olyan nőét, aki, talán önszántából, talán, mert kényszerítve volt, elkallódta élete ifjú éveit, és a legsötétebb emberi ganéjba merült. Utóbbit Michele Placido (Rozsda) képviseli olyan meglepően és parádésan, hogy A polip című tévésorozat imádott Cattani felügyelőjét alig ismerjük fel. Placido és a főszereplőnő, Rappoport játéka sokszor annyira hiteles és éles, hogy szinte fáj. Az ismeretlen nem hibátlan, de emlékezetes alkotás. Ennek egyenes ági következménye, hogy hamar a gyomrunkba költözik egy állandó nyomás. A félsz vagy az undor, esetleg mindkettő.

—-Az ügynökség—-

Másképpen próbál nyomasztó hatást kelteni Robert De Niro a második rendezésében, Az ügynökség című filmben: a CIA alapításának lehetséges történetét igyekszik feldolgozni. Teszi ezt sztárkollégákkal, nagyszabásúan – de érdemleges tartalom nélkül.
A király meztelen. Azazhogy éppen fordítva: a lenyűgöző palást alatt nincs semmi. Tessék, kimondom: Robert De Niro blöfföl. Nagyot, mit nagyot: óriásit álmodik, de keveset mond, hozzátehetnénk persze, hogy na ja, az utóbbi években – a 2000-es Rocky és Bakacsin kalandjai című szörnyűség óta – színészként is inkább csak alibizik, ugyanabból a műfajonként két-három gesztusából él, a nimbusza ellenben kikezdhetetlen, hiszen mégiscsak egy köztünk élő színészisten. Eddig. Második rendezéséért valószínűleg akkora pofonokat fog kapni a nem elfogult nézőitől és kritikusaitól, mint amiket a Dühöngő bikában Jake La Mottaként elszenvedett, és mivel küzdő típusnak tartjuk, bízunk benne, hogy a hasznára válik.

Pedig első ránézésre határozottan filmszerű Az ügynökség – olyan, mintha. Jó nevű és igen tehetséges színészek (Matt Damon, Angelina Jolie, William Hurt, Joe Pesci, John Turturro, Alec Baldwin stb.) játszanak benne. Emellett a forgatókönyvét a Forrest Gumppal bearanyozódott scripter, Eric Roth vetette papírra, aki a közösségi szorongásról olyan remek sztorikat írt, mint A bennfentes vagy a München. Még úgy tűnik, hogy mély magva is van az egésznek, a korszakrajzsorozatból kiformálódik a modern emberi psziché gyanakvástörténete. De nem, a majd háromórás, eposzi játékidő elálmosít, és elvonja a figyelmünket arról, hogy itt az amerikai kémgyár Keresztapa-szerű feldolgozását látjuk. Azért csak „szerű”, mert bicegő közhelyek átvétele történik, a szereplők nem tudnak kibontakozni a két dimenzió szorításából, és valódi, hihető emberekké válni. Mindehhez olyan mondatokat mondanak, hogy azt szégyelljük is leírni.

Alapvetően érdekes lenne a tengerentúli kémügynökség születésének története, amikor is a film főhősét, Edward Wilsont (Damon) a disznó-öböli amerikai–szovjet affér után azzal bízzák meg, hogy mintegy hozza létre a CIA-t. Az elképzelt történelmi férfiú személyes sorsán visszatekintve követhetjük az eseményeket 1939 és 1961 között. Tehát van bőven forró és hidegháború, hazaszeretet és árulás meg áldozathozatal (tönkremenő magánélet: a feleséget Jolie alakítja).

Ahelyett, hogy az epizódszerepben felbukkanó rendező, De Niro hangulatában és mélységében erős paranoiafilmet alkotott volna (első rendezése, a Bronxi mese nagyszerűre sikeredett), bedőlt saját magának, és minden tehetségét a terítésre áldozta. Ezért marad a végén keserű íz a szánkban.

1408

És íme, egy másik világ. A bizarr gondolatok és történetek gurujának, Stephen Kingnek (akit a rossznyelvek szerint pusztán az alkohol inspirál) számtalan írását filmre vitték, a realisztikusabb filmjei közül vitathatatlanul A remény rabjai, a borzongató opusok közül a Ragyogás sikerült a legjobbra. Utóbbival mutat rokonságot az azonos című novellája alapján készült 1408.

Itt is egy alteregója, a magánéleti válsággal küzdő – a kislányuk halála után feleségétől elhidegült – bestselleríró kerül furcsa helyzetekbe és bajba. Mike Enslin (John Cusack) a természetfeletti jelenségek leleplezésével keresi a kenyerét, így amikor útja a New York-i Dolphin Hotel legendásan szellemjárta 1408-as számú szobájába vezet, eleinte erősen kételkedik abban, hogy valóban „klasszikus” kísértetek bukkannak fel (a baltás gyilkos, a túlmozgásos zombie, az átokverte hosszú hajú leány). Hiába győzködi a szálloda igazgatója (Samuel L. Jackson), elsőre racionális magyarázatokat keres, aztán csak menti az irháját, és próbálja túlélni a rá váró egy órát.

Az eredeti, Zsernyákok című filmmel befutott, majd Hollywoodba invitált (Kisiklottak) svéd direktor, Mikael Hafström nem vállalt túl sokat, ám azt üdítő ügyességgel hozza (köszönhető ez a főszereplőjének is) Valószínűleg sejtette, hogy a csavaros végre (nem áruljuk el) épülő novellára nem lehet bazírozni nagy filmes hőzöngést. Külön öröm a sok önironikus, csipkelődő ki- és beszólás, vicces megjegyzés, amiket tetszetős ütemezésben kapunk. Jó kis igényes szórakoztatás lett a végeredmény.

Ébredő sötétség

A heti másik fantáziaadagot az Ébredő sötétség című produkció szolgáltatja. Ebben egy angliai tinédzsernek az elrejtett karácsonyi és születésnapi ajándékok felkutatása helyett az időben eldugott hat jelet (talizmánt) kell előkeresnie, mert különben eluralkodik a sötétség, a világnak meg annyi, és még karácsony se lesz többé (pláne szülinap).

Mondhatjuk, hogy másolás (erősebb kifejezést használva: lopás), engedékenyebben: gyökérkeresés, de tény, hogy az Ébredő sötétség két filmre erőteljesen hasonlít: az 1981–82-es Időlabirintus című angol tévésorozatra és a Harry Potter-filmekre. Ettől még lehet fogyasztható – mint amiképpen az is, leszámítva a hibáit, leginkább a lapos szövegeket.

A Susan Cooper-regény nyomán készült Ébredő sötétségben hősünknek, a karácsonyi ünnepkör közeledtén éppen tizennegyedik születésnapját betöltő Willnek (Alexander Ludwig) másfél órája van, hogy a világot megmentse. Miért ő? Mert nem átlagos tini, hanem a „fény harcosa”, akinek, ugye, a hat, az időben szanaszét szórt jelet (talizmánt) meg kell találnia, még mielőtt a sötétség küldötte (Christopher Eccleston) megkaparintja azokat. Will igazi támaszra a családjában lel, és több múltbéli titok felszínre kerülése után egyértelművé válik, hogy nem véletlenül az, aki.

David L. Cunningham filmje csak abban az esetben működik és gyakorol ránk hatást, ha a „modern”, cinikus énünket elnyomjuk, és teljesen átengedjük magunkat a mesének, és nem akadunk fenn a nem egyszer blőd párbeszédeken és fordulatokon.