Oscar-esélyes a moziban: Bábel

Élni általában annyi, mint veszélyben lenni – mondta egykoron egy bizonyos Friedrich Nietzsche nevű gondolkodó. A mexikói rendező, Alejandro González Iñárritu szerint is valahogy így van, a világ telve (halálos) veszélyekkel, és nyilvánvalóan nem a kés-villa-olló „szentháromságára” gondol, amely gyerek kezébe nem való, hanem az emberre.

A veszélyesség mellett filmjének fontosabb mélysége, hogy a dolgok zavarosak, ennek ellenére (vagy éppen ezért) nagyon is összefüggenek, ahogy a taoista bölcsesség is tartja, ha a világ túl felén agyoncsapnak egy lepkét, a tett az innenső oldalra is hatással lesz. Mindehhez társul az ember általános magányossága, miszerint sem a szeretet (szerelem), sem a végzetes tragédia nem enyhít az elszigeteltségen, a döntő pillanatokban mindig egyedül vagyunk, és kizárólag magunkra számíthatunk. Azám.

Mindez feltételezné, hogy Iñárritu ateista, de ellenkezőleg: nagyon is istenhívő és kereső ember. Szeretne „Bábeljében” rendet látni, és mintegy homályosan utal rá, hogy végül is mégiscsak létezik a felsőbb elrendelés (sors, isten, hétcsapás, nyertes lottó stb.), elvégre anno a zűrzavar misztikus tornyának szintén „égi megrendelésre” gyürkőztek neki. És itt pedig a puskagolyók nem véletlenül röpködnek, és amit egy japán leány papírra vet Tokióban, az a Föld másik pontján rajzolódik ki a szívre stb.

Iñárritutól megszokhattuk, hogy több szálon bogozza a cselekményt (Korcs szerelmek, 21 gramm), ami itt nem csupán a látásmódjára jellemző egyedi jegy, hanem annak tényleges bizonyítása, hogy minden mindennel összefügg (és a világ veszélyes, az ember pedig magányos). A négy szál: egy, a harmadik gyermekét vesztett amerikai házaspár (Brad Pitt és Cate Blanchett), a lagzira induló, taxizó mexikói unokaöcs és nagynénje (Gael García Bernal és Adriana Barraza), valamint egy süketnéma tokiói leány, illetve két, a Szaharában lesipuskázó arab fiú.

Tagadhatatlanul kiérezhető egy Ütközések-érzés a filmben (ez az emlegetett opus lett tavaly az Oscar-verseny győztese, mint legjobb film), ám a Bábel átgondoltabb, mélyebb és rendhagyóbb. Hogy ne mondjuk: jobb. Egyedül azt sajnáljuk, hogy túlságosan kevesen fogják látni. (Bár, ha a hét Oscar jelölését díjra váltja, talán megnő az érdeklődés is.)