Töredék: kegyetlen őszinteség

A történet egy katolikus rendházban játszódik valahol Magyarországon a második világháború után. Minden a várakozásról szól, hogy a németek elvonulása, az oroszok megérkezése után, mi lesz itt. A középpontban egy aszkétakülsejű, láthatóan már csak a szellem régióiban élő szerzetes áll. Ő tanít egy fiatal papnövendéket és vitatkozik egyik rendtársával, a szocialista mozgalom iránt elhivatott pappal. A mozgalmár szerzetes a szovjet parancsnokságra készül, hogy segítséget nyújtson egy a katolikus egyház által megkeresztelt
szocializmus létrehozásában. Mindeközben egy fekete autó is elindul a benne ülő géppisztolyos tagbaszakadt férfiakkal.

A töredékben a történet csak kiindulópont, amelyben szereplői a világról beszélnek. Az aszkéta pap (Zsótér Sándor) szájába a rendező Simone Weil francia gondolkodó szavait adta. Ezen keresztül ugyan a hitről, a politikáról és az emberről hihetetlenül reménytelen kép kerül elénk, de az igazság keresése olyan erővel világítja be, hogy szinte lehetetlen a hatása alól kivonni magunkat. A mozgalmat megszentelni készülő pap (Trill Zsolt) szemében ott lobog a világot megváltani képes ember szenvedélyes tisztasága, aki képtelen a cinikusnak tűnő igazságot elfogadni, és így szükségszerűen a vesztébe rohan.

A rendház bölcs főnökén (Peter Fitz) látszik, hogy nem vár semmi jót a történelem változásától. Valahogy nem is fontos számára a jövő, inkább visszafelé pislog: újra és újra megnézi régi családi fényképét. Az öregségét is elfogadta, leginkább meghalni készül. Ebből fakadhat, hogy megengedően fogadja papjának kísérletét a mozgalom megkeresztelésére, a részegen támolygó, az öregedéssel megbékélni képtelen másik papot (Andorai Péter) arra kéri feküdjön le aludni, de ne legyen másnap lelkiismeret-furdalása. A rendházba érkező arisztokrata nők (Törőcsik Mari, Cseh Annamária) és papok (Haumann Péter, Andorai) pezsgős mulatozását ugyancsak elnézi. A mindezekért felháborodott pap (Székely B. Miklós) feljelentését szintén megérti és nem is emel kifogást az ellen, hogy az feljelentse a feljebbvalójánál. Ahogy azt Őze Lajos a Megáll az időben mondta: mindenkinek igaza van, és a szar is le van szarva.

A film igazából az arcokon játszódik, amelyek a fekete-fehér technika által még hangsúlyosabbá válnak, emellett a monochrom képi világ a nosztalgia érzésének kifejezésére, és a klastrom fehér világában sötétlő fekete reverendák megjelenítésére is talán a legjobb választás.

Az alkotás úgy mutatja meg a világot ezen e rövidke időn keresztül, ahogy egy csepp víz megmutatja az egész óceánt. Ha ezen kívül valamit szeretnénk megragadni, kiemelni, akkor az talán az öregedés, ahogy az idősödő Maár Gyula rendező bemutatja, hogy a különböző szereplői hogyan küzdenek ellene, vagy hogyan előzhetik meg azt korai halálukkal. Őszinte, fájdalmas, már-már a végletekig letisztult film.