A The Walking Dead legnagyobb erénye, hogy nem(csak) a brutalitásra törekszik, nem a mértéktelen zombihentelés az elsődleges, még csak nem is az, hogy a szereplők létszáma a lehető leghamarabb redukálódjon minimálisra, hanem azt vizsgálja, hogy az emberek és úgy en bloc a civilizációnk hogyan vizsgázik egy olyan időszakban, ahol minden társadalmi rend felbomlik, és a hétköznapok apró-cseprő nyavalyáit az életben maradás problematikája váltja fel.
Drámajáték ez a javából, egy ex-sheriffel az élen, aki ugyan korábban a rend őre volt, de egy ilyen élethelyzetben, ahol már mindenkinek van fegyvere (jó, mondjuk Amerikában amúgy is van mindenkinek), a jelvény pedig nem jelent már többé semmit, úgy próbál első lenni az egyenlők között, hogy egyszer demokratikus, másszor autokratikus megoldásokat választ. Ebben mindig van azért kraft, időről időre megjelennek olyan szereplők, akik ezen döntések ellen hőbörögnek. Hímtagot méregető férfiakat és nőket látunk (tudom, képzavar), akik mindig jobban tudják a másiknál, mi a jó döntés, aztán rendre elbuknak.
Ez lendíti mindig előre a sorozatot, a kiszámítható, tervezhető jövőképet mindig valami nem várt esemény zavarja meg. Ez lehet azonban a sorozat esetleges kifulladásának is egyik eredője, hiszen a The Walking Dead dramaturgiája az elmúlt évadok folyamán egy könnyen áttekinthető ágrajzzal a következőképpen működött:
A hatodik évad nyitóepizódjában most éppen a „menedék megóvása” elnevezésű résznél tartunk, az előző szezonban Alexandriában otthonra lelt megszokott kompánia új arcokkal egészül ki, s habár ott is volt a végére konfliktus bőven, azért a szereplők azt remélik, a kisváros a béke szigete tud maradni, de ez természetesen rögvest megváltozik az új évadban. Azt már régóta tudtuk, hogy rekordszámú élőhalott lesz a nyitóepizódban, ám a prognosztizáltnál is többet kaptunk belőlük, Rick és a kisváros többi lakója pedig trükkös módon próbálja őket leszerelni (nem, nem napalmmal, pedig nekem ez volt az első ötletem).
A rész egyébként azért is különleges, mert kicsit megváltozik a narratíva, és flashbackekből ismerjük meg az események előzményeit, ám ezt sikerült kicsit didaktikusra venni, hiszen a visszaemlékezések rendre fekete-fehér színezetet kaptak, nehogy az átlagnéző ne tudja megkülönböztetni a két különböző idősíkot (mintha az alkotók nem hittek volna abban, hogy Rick zilált/véres/sebtapaszokkal ellátott arca nem lenne elég egyértelmű ellenpólusa a kivételesen-nem-zsíros-hajú-Ricknek).
Viszont minden más ugyanolyan, mint a korábbiakban: lassabb és gyorsabb dinamikájú jelenetek építik a szereplők kapcsolatát vagy viszik előre a történetet, vannak lelkizések, ármánykodások, jó és rossz döntések, kiszámíthatatlanság. Csak a szokásos, legyinthetnénk. Viszont ez a „szokásos” pont elég ahhoz, hogy továbbra is kiemelkedjen az átlag mainstream amerikai sorozatok közül.
Viszont volt néhány érthetetlen pont, amin polemizáltunk a hatalmas zombihorda érkeztekor:
- Miért van az, hogy minden zombi még emberéletében ugyanazokat a színeket kedvelte: kék, fekete, keki, rozsdabarna, vagy ezek permutációja? Hol vannak a fagylaltszínek, vagy a szuperhősös, együtteses pólók?
- Miért érte a többieket pont hétvégén a zombiapokalipszis, hogy csak melegítőben vagy otthonkában kóborolnak? A tűzoltók, pékek és Tesco-dolgozók mind szabin voltak?
- Hol vannak a gyerekzombik?
Nos, ennyibe lehet belekötni az új évad kapcsán, egyebekben rendben volt az epizód.
Hosszútávon viszont reménykedünk, hogy a fentebb árnyalt ágrajz tartogat még meglepetéseket, és nem a kiszámíthatóság (értsd: „menedék pusztulása” elnevezésű szakasz) következik.
A The Walking Dead 6. évadát október 12-től hétfőnként 21:50-kor vetíti a FOX.
