Apám a halála előtt már hosszú hónapig feküdt a kórházban. Az egész család tudta, hogy meg akar halni, de nem lehetett rajta segíteni. Erre egyszerűen nincsen mód nálunk. Azt is kevesen tudják, mert nem a sajtó kedvenc témája, hogy Magyarországon is van lehetőség a passzív eutanáziára, azaz a beteg nálunk is szabadon eldöntheti, hogy lemond az életét meghosszabbító kezelésekről. A dolog útja kissé bonyolult (de hát a helyzet sem könnyű). Egy orvosi bizottságnak nyilatkoznia kell arról, hogy a páciens valóban menthetetlen, és a betegnek írásban vagy két tanú előtt szóban nyilatkoznia kell, majd az orvosi vizsgálat után meg kell erősíteni a szándékát. Apám nem volt halálos beteg, a műtétjei sikerültek, de a szenvedése így is hatalmas volt, ráadásul évtizedek óta kínozta a depresszió. Egyszerűen nem akart élni. Van ilyen. A gyógyszereit kidobálta, megpróbált nem enni, hogy minél előbb vége legyen. De amikor nagyon legyengült, infúzióra kötötték, egyszóval mindent megtettek, hogy ahhoz az élethez kössék, amit annyira nem kívánt már.
Nagy port kavart fel nemrég az a hír, amikor egy 24 éves belga nőnek engedélyezték az önkéntes halált. Ő nem volt halálos beteg, és fizikailag sem voltak fájdalmai: egyszerűen életunt volt, nem akart élni tovább. (Az „elviselhetetlen szenvedést okozó életuntság” ugyanolyan erős kritérium tehát, mint az előbb említettek.) Érdekes olvasni a hír generálta kommenteket, ahol még olyanra is bukkantam, hogy hát a nyomorult jó dolgában már nem tudta mit csinált. Én csak mérhetetlen sajnálatot éreztem a nő iránt, és mint kezelt depressziós, valamit fel tudtam fogni szenvedésének mértékéről. Irigylem azokat, akiknek fogalmuk sincs minderről.)
Bár Belgiumban éltünk volna, kívántam.
Hiszen a halálhoz való jog elismerése és az aktív eutanázia az országok többségében még bűncselekménynek minősül, bár az emberölésnél valamivel enyhébb a büntetése, és Európában csak Belgium, Luxemburg és Hollandia engedélyezi az eutanáziát. Hollandiában nem legális a dolog, de 2001 óta védekezési lehetősége van az orvosnak ilyen esetekben, amikor is figyelembe veszik a beteg önkéntességét, azt, hogy történt-e más orvosokkal konzultáció, illetve hogy mennyire szenvedett a páciens. Hollandiát 2002-ben Belgium követte. Jellemző ezen országok nyitottságára, hogy az első belga beteg halálát, aki ezzel a módszerrel vált meg életétől, a 39 éves sclerosis multiplexben szenvedő Mario Verstaete halálát élőben közvetítette a tévé, megnyitva ezzel a társadalmi érzékenyítés útját.
Több vallásos ember ellenzi erőteljesen mindezt, mondván, az életet senkinek nincs joga elvenni. De úgy szenvedni hagyni valakit, ahogy azt egészségesen el sem tudjuk képzelni, van jogunk? Van jogunk mesterségesen meghosszabbítani a kibírhatatlant?
És a másik nagy kérdés: divat lenne így az eutanáziából? Ezzel riogatnak ugyanis az ellenzők, miután nyilvánossá vált, hogy ott egyre többen élnek a halálhoz való jogukkal. Nos, az ok inkább az lehet, hogy ott ezt a nehéz és fájdalmas témát tabuk nélkül, nyíltan vetették fel, lehetőséget adva a párbeszédnek. Mario esete után megrázó volt még Hugo Klaus Nobel-díjas író esete is, aki Alzheimer-kórban szenvedett, és az ő aktívan segített halálát is végigkísérte a média.
Fotó: Thinkstock
Svájcban és a svédeknél például az orvos maga nem adhat be halálos adagot, de ha felírja, vagy odaadja azt, az nem számít bűncselekménynek. Svájcban 1998-ban alakult a Dignitas nevű szervezet mint a szenvedők utolsó menedéke. Tőlük megkaphatja a beteg a halálos mennyiségű barbiturátot, amit önmagának adhat be végül.
A legtöbb változás az eutanázia kérdésében az utóbbi évtizedeknek köszönhető, hiszen ebben az időszakban kapott törvényi védelmet az, hogy a betegek önrendelkezési joga alapján minden fajta orvosi kezeléshez a beteg beleegyezése kell, és így minden kezelés akár vissza is utasítható. (Ez szerintem erősen kapcsolódik a teljes körű tájékoztatás jogához is, de a kérdés is nagyon messzire vezet… ).
Ha máshonnan nem, hát a Dr. Halál című film miatt biztosan emlékszünk az amerikai orvosra, Dr. Kevorkianra, aki egy olyan szerkezetet készített, ami halálos dózisú mérget juttat a szenvedő szervezetébe, egyetlen gombnyomással. Mivel az orvos maga így valamiképp csak közvetett módon vett részt az eutanáziában, sokáig nem is tudták felelősségre vonni ezért. Soha nem fogom elfelejteni a filmben bejátszott kis videókat, amiket Kevorkian a betegekkel vett fel, és melyeken arról beszélnek, mennyire nem bírják már, mennyire várják a végét.
Kétely nem merült fel: megváltás volt a halál.
Az USA-ban már a hetvenes évektől bevett gyakorlat, hogy a beteg önrendelkezési joga kiterjed az akár életfenntartó kezelés visszautasítására is, így elvethetik a mesterséges táplálást, de akár ki is kapcsoltathatják a lélegeztető gépet. Döntő fordulatot hozott egy 1990-es Amerikai Legfelsőbb Bíróság által hozott döntés, mely elismeri a beteg jogát a kezelés visszautasítására, a természetes halál választására. Mindenkinek jogában áll egy úgynevezett élő végrendeletet hozni, illetve egy olyan személyt megnevezni, aki az adott esetben helyettük nyilatkozhat. Az intézményeknek kötelességük tájékoztatni a betegeket erről.
Az amerikai minta szerencsére ragadós lett a demokratikus világban. A briteknél például le lehet állítatni a beteg kérésére a kezelést, de az már törvénytelen, ha egy orvos beavatkozást végez, ami felgyorsítja az elmúláshoz vezető utat. Végül 1997-ben, Oregon államban legalizálták először az öngyilkosságban történő orvosi közreműködést, persze szigorú feltételekkel, és ez a jog nem vált automatikusan mindenkit megillető, alkotmányos joggá, a tagállamok törvénykezésén múlik minden. Washington államban például 2008-ban népszavazás volt az eutanáziáról, és a végeredmény az lett, hogy azoknak a betegeknek, akiknek legfeljebb hat hónapjuk lenne, a kezelőorvosuk felírhat halálos adagot.
Apám végül frappáns megoldást talált, de nem akarok tippeket adni. Ám akik mozgásképtelenek például, azoknak ennyi szabadsága sem marad. Pedig az emberi méltóságunk mindennél fontosabb. Életbe és halálunkba vágó kérdés, hogy társadalmi vita – akár népszavazás legyen nálunk is az aktív eutanázia kérdéséről. Beszéljünk róla minél többet, ütközzenek az álláspontok, gondolkodjunk minderről. Mert amikor esetleg neadjisten magatehetetlenül, kínok között fekszünk, már nem lesz rá lehetőségünk!
