Dehogy mondták, hol van az még, hiszen advent első hetében járunk csupán, inkább a pufók asszony tekintetét keresték, hogy ha csak egy szemvillantással, könnyet fakasztó hunyorítással, de jelezzenek neki, megköszönjék a két szót, ami melengetőbb volt, mint a legvastagabb kabát, sál, bundás kesztyű, ami átfestette még a ködöt szép rózsaszínre, összefércelte a járda ki tudja mi óta éktelenkedő kátyúit, foltjait, ami a szél kezét fogva megrázta a fák ágait, és táncra hívta a zúzmarát.
És mi, akik rohantunk a munkába, egy pillanatra megálltunk, egymásra néztünk mind, csupa ismeretlenek, de már pontosan tudtuk, jaj, hát nem is vagyunk mi ismeretlenek. Hiszen itt élünk mi egy körtöltés közé szorítva, szőke Tiszánk palotás városában, nekünk szól a zene a városháza tornyából, nekünk díszítik karácsonyfával a Klauzál teret, minket fűz itt össze ezernyi emlék. A forró nyarak vízparti csobbanásaival mi fodrozzuk a Tiszát, az őszi avarban nyomott hagyó cipők is mind-mind a mi lábainkat szorítják, tavasszal együtt örülünk, hogy virágzik a Széchenyi téren a tulipánfa.
És persze közös a mi szegedi telünk is, ami olykor bosszant, olykor dühít, de emlékeztet azokra a szegedi telekre, amikor még cserépkályhával fűtött a szögedi polgár, és a kémények füstje ott gomolygott a város fölött. A külvárosokban meg disznó nyakába szúrták a kést, készült a hurka, kolbász, a füstölőbe szánt sonka, és mi belélegeztük ennek a füstölődő sonkának az illatát, ami szétterült Rókus fölött, szétterült Alsóvároson, és azon törtük a fejünket: vajon mit hoz nekünk a fa alá a Jézuska.
Boldog karácsonyt! – zengett fülemben a pufók asszony hangja percekkel később is, melengetett, ringatott, vigasztalt: nincs is olyan hideg, meg egyébként is, munka után a főtéri vásár zenés-nevetős zsibongásában markolhatja majd fagyban remegő ujjam a forró teát. Szóval szép lesz ez a nap is, gondoltam, amikor befordultam a sarkon, és majdnem összeütköztem egy apró gyerekét óvodába vonszoló anyával.
– Bocsánat, pardon… – hebegtem, nem történt semmi mosolygott rám az asszony, a gyerek meg nagyot ugrott, két kézzel kapaszkodott a ködbe, és így kiáltott:
– Bácsi! Holnap jön a Mikulás! Jó voltál egész évben? Mert akkor nem kapsz virgácsot.
És akkor hárman nevettünk, az asszony, a ködbe kapaszkodó fiú, és persze én is. Közben mintha csilingelést hallottam volna volna.
– Ez nem lehet más, mint a Mikulás szánja. Hallod a száncsengőt? – kérdeztem a fiút.
– Áááá…, ez csak anyu mobiltelefonja. Esemest kapott. Biztos megint levonták a pénzt számlájáról – legyintett a kisfiú.
A mellettünk didergő fa, ami már azt is elfejtette, hogy nyáron virágok díszítették, a fa, ami mellett talán már Juhász Gyula költő uram is elballagott, édes Annájára gondolva, szóval a fa meg széttárta összes ágas kezét, és leolvastam kérges arcáról: ez van, öregfiú, köszöntelek a XXI. században.
