Mert minden mellettünk szól, mert jó csoportba sorsoltak, mert az új szövetségi kapitányunk úgy “befanatizálja” az egyébként is roppant tehetséges játékosokat, hogy fölszántják a pályát.
Igaz, szántásra más országokban inkább ekét használnak, a focisták inkább cseleznek, passzolnak meg gólt rúgnak, de ilyen kicsinységen ne akadjunk fel. Hiszem mit nekünk Feröer-szigetek, ahol alig fér el egy focipálya? Mit nekünk Észak-Írország, meg a hóban toporgó finnek? De ugyanezt elmondhatom a románokról és a görögökről is, akikkel egy csoportban küzdünk a kijutásért. Hiszen minden mellettünk szól, még özv. Nyalesznyák Béláné tökmagárus is, aki egykoron a szegedi Hunyadi téri pálya mellett mondogatta:”Vak tyúk is tanál szömet!”
Ami nekünk kedvez
Tudom, ez nem éppen tudományos megközelítése a kérdésnek, ezért hadd soroljam mindazt, ami nekünk kedvez. Kezdjük a románokkal. Őket ugyebár utoljára akkor vertük meg fociban, amikor még szögletes labdával játszották a focit. Vagyis: a nagy számok törvénye alapján a románokat most már biztos két vállra fektetjük.
Aztán ott vannak a finnek. Mint a napjainkban befejeződött téli olimpia is mutatja, nekik inkább a havas sportok állnak jól, kifejezett udvariatlanság lenne részükről, ha még fociban is elénk akarnának kerülni.
A görögök? Nos, ők túl sok világversenyre kijutottak az elmúlt évtizedekben, nyertek Eb-t is, vagyis minden bizonnyal megcsömörlöttek, így motivációjuk a nullával egyenlő. Nem is beszélve arról, hogy a fent nevezett országok játékosai mindenféle Bundes meg Premier Ligákban, nemzetközi kupákban fáradnak, széthajtottak, hogy azt ne mondjam, fejben máris elfáradtak.
Magyar focisták
Ezzel ellentétben mi… No, mi aztán nem. A magyar focista külföldön előre megfontolt szándékkal és a világversenyre készülve csakis a kispadot koptatja. Majd, ha oda sem kell már leülnie, hazafias érzelemtől telítve visszatér a magyar NB I-be, ahol pontosan tudja: közel sem olyan szédítő az iram, hogy attól idő előtt megrokkanna. Meg egyébként sem fér be a csapatba, mert nálunk olyan kiváló külföldiek rúgják a bőrt, akik még az angol 5. osztályban is szerephez juthatnának.
A magyar focista rákészülhet az Európa-bajnokságra a nemzetközi kupák idején is. Hiszen míg a riválisok kint lihegnek a pályán egész ősszel, sőt többen tavasszal is, mintegy csapágyasra hajtva magukat, addig a mi gárdáink az előselejtezők előselejtezőin szoktak kiesni mérsékelten ismert országok egyáltalán nem ismert csapataival vívott meccsek után, no persze kifejezetten taktikai okokból, mintegy mentálisan.
Azt hiszik, eddig csak gúnyolódtam? Na, ilyet azért ne fogjanak rám. Mert ha valaki, én igenis a magyar labdarúgás nagy barátja vagyok. A gond csupán annyi, hogy hosszú újságírói pályafutásom során annyiszor írtam le hiába: most sikerülni fog, hogy pár éve már a sorsolásokat követő napon belázasodom, és akkor efféle írások bújnak ki a számítógépemből. Bocsássák meg bűnömet, és szurkoljunk együtt a magyar csapatnak.
Higgyünk abban, a magyar focista is megtanul úgy küzdeni, ahogy egy kajakos, birkózó, öttusázó vagy kézilabdás tud. Higgyünk abban, a labdarúgásra költött milliárdok igenis nem feneketlen kútba dobált pénzek. Mert kell egy csapat, mondotta egykoron egy daliás mosodás. Bár ő (mármint Garas Dezső – Régi idők focija) sajnos már a felhők mögül les le ránk reménykedős kíváncsisággal, hogyan szed össze Pintár Attila uram egy csapatot, én látom arcán a cinkos mosolyt:
“Most sikerülni fog!”
És ennek a mosolynak hinnünk kell, ugye magyarok?
