Rakonczay Gábort győri látogatásakor csípte el portálunk. Az Atlanti-óceán hullámait meghódító kalandort élményeiről és terveiről is kérdezte a Győr24.
Ma már elmondhatod, hogy többszörös világrekorder vagy. De honnan indult ez a szerelem?
Rakonczay Gábor: Ez egy gyerekkori álom volt, de nagyon sokat kellett érte dolgozni. Már az óvodában is vitorlás hajókat rajzoltam, de tevőlegesen az egyetemi évek alatt kezdtem komolyabban foglalkozni a hajózással. Az első navigációs ismeretek begyűjtése után, már sikerült átkelni az óceánon, ezt aztán négyszer megismételtem, úgyhogy valamilyen szinten, genetikailag ez biztosan belém volt kódolva.
Mi kell ahhoz, hogy egy elkötelezett hajós elérje a céljait, és gyakorlatilag szembeszálljon az óriási víztömeggel?
R.G.: Egyrészt nyílván tisztában kell lenni a szakmai részével, meteorológia, navigáció és maga a hajózás, mint tudomány ez mind lépcsőzetesen épül egymásra, és ha mindez adott, akkor is szükség van még egy erős önismeretre, főleg akkor, ha egyedül vág neki az ember élete kalandjának, hiszen a vízen csak saját magára számíthat a hajós. Így összeszedettnek és bevállalósnak kell lenni, na és persze egy kicsit őrültnek is.
Mindezeken kívül pedig elengedhetetlen egy kitűnő hajó. Két jármű, a Tűzhangya és a Vitéz általad vált ismertté. Melyik áll közelebb a szívedhez?
R.G.: Fogós kérdés (nevet). Az első hajó, az egy saját építésű eszköz volt, a Vitéz viszont Fa Nándor nevéhez kötődik, ő tervezte és ő is építette. Az biztos, hogy ez utóbbival kicsit jobban összekovácsolódtam, hiszen sokkal drámaibb helyzeteken mentem vele keresztül. Hogy miért és mennyire volt fontos, arra csak a kikötéskor döbbentem rá, sokszor a hajónak köszönhettem azt, hogy életben maradtam. Az óceán gyönyörű, de néha kegyetlen is és ilyenkor a technikai eszközökön is nagyon sok múlik.
A 2012-es kaland során, volt egy hosszú időszak, amikor a külvilággal megszűnt a kapcsolatod. Rengetegen aggódtak érted, hiszen gyakorlatilag teljesen eltűntél. Ezeket a napokat, hogyan élted meg?
R.G.: Szerencsére azt nem érzékeltem, hogy itthon milyen riadalmat okoztam. Azt sejtettem, hogy a család aggódik, és hogy talán már el is temettek, de épp eleget küzdöttem és izgultam akkor mintsem, hogy sokat elmélkedjek ezen. Ilyenkor az ember abban bízik, hogy mindent megtett magáért, a helyzetért, a hajóért, a haladásért, és ha a mai napot túlélem, akkor a holnapit is túl fogom, legalábbis ez a hit ad erőt egy ilyen szituációban. Egy idő után stabilizálódik a helyzet, a külvilággal folytatott kommunikáció nélkül is. Újra kell építeni a célkitűzéseket, a saját belső tartást, ami kell egy úthoz.
Sokan vádoltak azzal, hogy ez csak egy médiafogás, egy légből kapott szenzáció a részedről. Hogyan fogadtad utólag a negatív híreket?
R.G.: Kikötés után két hónapig még azzal küzdöttem, hogy három óránál többet tudjak aludni, úgyhogy az, hogy egy-két újságíró blődségeket írt nyílván zavart, de nem igazán volt energiám ezekkel foglalkozni. A cikkek nagy része egyébként úgy született, hogy tevőlegesen nem is ismertem a szerzőjüket. A kalandok pozitív velejárói sokkal inkább inspiráltak, hiszen a Guinness, mint a világ legnagyobb szervezete elismert, a National Geographic-tól még 2008-ban kiérdemeltem az Év Kalandja Díjat, és azóta több külföldi evezőst is edzettem, akik átkeltek az óceánon. Ezek a tények pedig prioritást élveznek, mögöttük eltörpül a sok rosszindulatú pletyka és vádaskodás. A végkicsengése persze szívmelengető, hiszen a mérleg jó irányba billen, úgy érzem itthon is büszkék arra, hogy magyar hajósként letettem a névjegyem.
Van már következő úti cél?
R.G.: Persze. Ha az ember nekivág egy pici hajóval az óriási óceánnak, az megcsavarja a lelki világát. Általában két irányba mozdulhat el, vagy a Balaton partjára sem megy ki többet az illető, vagy pedig huzamosabb ideig nem tud megmaradni a hajós a szárazföldön. Én ez utóbbi tábort erősítem…
fotók: facebook
