Az a bizonyos mondat, ami elhagyta Verrasztó Dávid száját a 400 vegyes döntő, élete első Európa-bajnoki címének megnyerése után pontosan így szólt: „Boldog vagyok, az időmnek kifejezetten örülök, de azt azért hozzá kell tenni, hogy Magyarországon egy Eb-arany szart sem ér.”
Azt bírom ebben a 26 éves fiúban, hogy sohasem köntörfalaz. Egyenes, mint a százas szeg, mint az uszodai emberek többsége. Rávilágít a lényegre, megmondja a frankót pacekra a riporter arcába is, ha kell. Nem csomagolgatja mondandóját selyempapírba. Nem gondolkozik előre öt-hat lépéssel. Egyszerűen fogalmaz, hogy mindenki megértse.
Verrasztó Dávid persze örül az aranynak
Fotó: europress
De miért mondja, hogy “szart se ér” az úszó-Európa-bajnoki arany? Mert az életben, hogy mi mit ér, az relatív. Mindenkinek az. A sportban különösen. Ahány sportág, annyiféle sikerszint és elismerési mérce létezik Magyarországon.
A példa kedvéért: Dr. Bolyán Anikó a 2013-ban Caliban megrendezett nem olimpiai sportágak Világjátékán a síklóernyős célra szállás nevű sportág hét szereplőjéből kettőnél landolt pontosabban, amiért – az elérhető MOB-dokumentumok szerint – összesen 5 millió forint állami jutalomban részesült.
Vagy: emlékezetes botrányt kavart a téli olimpián Darázs Rózsa kisasszony és édesapja esete. A magyar rövidpályás gyorskorcsolyaváltó a nyolccsapatos versenyben egyetlen egységet sem előzött meg, de mivel két riválisukat kizárták, hatodik helyen zártak Szocsiban. Így aztán a versenyzést az olimpia előtt abbahagyó, majd némi atyai – Darázs István, a válogatott szövetségi kapitánya volt akkor – unszolásra visszatérő Rózsa is gazdagodott 6,4 millió forint prémiummal.
Nem kisebbítve egyik példaként felhozott sportág és sportember teljesítményét, a sikerhez vezető útba fektetett munka, energia, lemondás nagyságát – ehhez képest egyetlen úszó-Európa-bajnoki arany 1,25 millió forint.
Verrasztó Dávidnak ebből az őszinteségből többnyire problémája van. Most is kap egy kis fejmosást – ez borítékolható.