Már 1942-ben, amikor világossá vált mindenütt, hogy mi történik a zsidókkal Európában (hogy a háborútól végül is függetlenül, módszeresen elkezdődött a kiirtásuk), felvetődött a gondolat, hogy emlékművet kellene állítani az áldozatoknak. 1945-ben újra előjött ez az ötlet, de az 1948-ban megalakult Izrael első miniszterelnöke úgy vélekedett, hogy erre nincs szükség. Ben-Gurion szerint ugyanis maga a zsidó állam léte egyfajta emlékezés a vészkorszakra.
A túlélők és az áldozatok hozzátartozói azonban kikövetelték, hogy épüljön egy olyan hely, amely őrzi az áldozatok emlékét, és tudományosan kutatja a holokausztot. 1953-ban a Knesszet végül törvénybe foglalta (és azóta is óriási összegekkel támogatja) a Nyugat-Jeruzsálemben felállított emlékhely kiépítését. A Jad Vasem intézményét végül az Emlékhegyen (Har Hazikaron) alakították ki több hektárnyi területen. Épületeit és funkcióját tekintve is több átalakításon esett át a megalapítástól fogva, s mára – a washingtoni és berlini mellett – a világ legfontosabb holokausztmúzeumává, kutatóközpontjává, oktatási intézményévé, emlékhelyévé vált, naponta több ezer látogatóval.
Ésaiás könyve
A Jad Vasem elnevezése a héber kéz (jad) és név (vasem) szavakból származik, amely így együtt emlékhelyet jelent, s egyben utalás Ésaiás könyvére. („Adok nékik házamban és falaimon belül helyet, és oly nevet, a mely jobb, mint a fiakban és lányokban élő név; örök nevet adok nékik, a mely soha el nem vész. ” 56:5)
Ahogy némi biztonsági ellenőrzés után bejutunk a Jad Vasem központi terére, épp ezt az idézetet olvashatjuk a kapu fölött. Nagyon szokatlan látvány fogad a látogatói központ körül: a turisták között – hátukon élesre töltött géppisztollyal – rengeteg katona (fiúk és lányok vegyesen) nyüzsög. Vannak, akik szigorú vezetővel, katonás rendben sorakoznak, de vannak, akik csak úgy kettes-hármas csapatokban beszélgetnek. (Persze, tegyük hozzá, kint Jeruzsálemben és egész Izraelben is ott állnak a fegyveresek mindenütt. Állandó készültség van errefelé, ez itt, úgymond megszokott látványelem.)
Mint Chava Baruchtól, a magyar és román részleg vezetőjétől megtudtuk, az izraeli hadsereg (amelynek 18 éves korától minden fiú 3, minden lány 2 évig kötelezően tagja), előírja, hogy a katonák vegyenek részt Jad Vasem-i oktatáson.
Antall József és Király Béla a márványtáblán
Sétánkat a Világ Igazai fasorban kezdjük. A sétány mellett minden egyes fa egy-egy olyan nem zsidó hősnek állít emléket, akik – egy bizottság vizsgálata szerint bizonyítottan – életüket kockáztatva mentettek zsidókat a nácizmus alatt. Jelenleg több mint 23 ezren részesültek ebben a címben, de ma is évente 5-600 esetet vizsgálnak meg. A lista közel 800 magyart tartalmaz. Az elismerés egyébként nem jár anyagi juttatással: a család kap egy medált, és beírják a neveket lexikonokba, a történelembe. Kis táblák őrzik a neveket, a legtöbben Oscar Schindlerét keresik, mi inkább a Varsói gettó terén keresztül a magyar parkrészlet felé vettük az irányt.
Már nem fér el a parkban mindenkinek egy-egy fa, ezért márványtáblák is őrzik és hirdetik a neveket. A magyar igazak közül talán a legismertebb idősebb Antall József, és Király Béla, az ő nevüket is márványba vésve fedeztük fel. Barátaink rokonságából szintén megtaláltuk mindenkit a névsorban.
Az Elpusztított Zsidó Hitközségek Völgye (képgaléria – fotó: BI)
Hús-vér emberek
Ez a személyes élmény jó apropó volt arra, hogy a parkon áthaladva a Jad Vasem általános filozófiájáról beszélgessünk a magyar részleg vezetőjével. Chava Baruch kiemelte, azt szeretnék elérni mind az oktatásokon, mind a múzeummal, a parkkal, hogy a holokauszt ne egy személytelen történelmi tragédia legyen csupán az emberek szemében, a zsidók ne csak áldozatként jelenjenek meg, hanem hús-vér emberekként, akik mindannyian egyedi életúttal, családdal, kultúrával rendelkeztek. Ahogy vendéglátónk családja is. Egy semmibe vivő híd alá érünk, amelyen egy marhavagon áll, ez a Deportáltak emlékműve. Itt meséli el Chava Baruch édesanyja történetét, aki sajnos utazott ilyennel, de szerencsére túlélte a borzalmakat.
Az Elpusztított Zsidó Hitközségek Völgyéhez vezet a sétány. Ez egy kőbányaszerűen kialakított és Európa térképét mintázó völgy, amelynek magas falain különböző méretű betűkkel városneveket olvashatunk. Nem kell sokáig barangolni, hogy „Magyarországra” érjünk. A falakon Budapesttől Sátoraljaújhelyig, Nyíregyházától Munkácsig ott sorakoznak azok a városnevek, ahol a háború előtt nagyszámú zsidó élte mindennapi életét, s amely városokból több százezer (összesen közel 600 ezer) embert hurcoltak el és semmisítettek meg példátlan gyorsasággal – a magyar hatóságok sokszor túlságosan is készséges és szakszerű segítségével – a nácik. Az egész völgyben nagyjából 5000 településnevet számlálhatnánk meg.
Nincs mit magyarázni
A Jad Vasem-komplexum tehát egyrészt az emlékezést szolgálja. Sokaknak csak ez maradt – magyaráz Chava Baruch – hiszen nyom nélkül eltüntették családjukat, szeretteiket. És persze a személyes emlékeken túl a világ emlékezetét is fenn kell tartania az intézménynek. A fentiek mellett számos egyéb tér, emlékmű, terem szolgálja ezt a küldetést. Például az ablak nélküli „Emlékezés csarnoka”, ahol az örök láng ég, a padlón a 22 legnagyobb haláltábor neve olvasható.
Talán a legmeghatóbb az 1987-ben felállított Gyermekek emlékműve. A kinti részen különböző magasságban félbetört kőoszlopok jelképezik a 1,5 millió elpusztított gyermeket, majd egy szűk kőfolyosón sötét helyiségbe érünk. Itt elsőként néhány tucat mosolygós, cserfes, huncut gyerek fotóját pillantjuk meg különböző tükrökben. A komor, sötét környezet persze már itt is utal arra, hogy ezek nem egy fotóműterem vidám reklámarcai, de tovább botorkálva a sötétben súlyos, kísérteties hangulat fogad bennünket. A tér kissé kinyílik, mécsesek és tükrök között sétálunk tovább, miközben a gyermekáldozatok nevét, életkorát és származási országát sorolja angolul és héberül egy hang. Itt már nincsenek fotók, csak az aprócska lángok, a sötét és a nevek. Ezen nincs mit magyarázni.
Hegybe fúródó múzeum
A magyarázatra vagy legalábbis az ismeretterjesztésre más épületek, helyek szolgálnak. Például a 2005-ben átadott, Móse Szafdie által tervezett Holokauszt-történeti múzeum. Egy hídon kell átmenni a bejáratáig, a tervező szerint így egy kicsit eltávolodunk a mindennapoktól, ráhangolódunk az ott látottakra. Belépünk a hosszan elnyúló, háromszög keresztmetszetű (amolyan Toblerone csoki formájú), szürke, betonfalú folyosóra felfűzött múzeumba, amely mintegy belefúródik a hegybe. A fura folyosóról jobbra és balra nyíló termeken végig kell menni, nincs lehetőség a „kiszállásra”. Tematikailag is nagy utat járunk be a háború előtti zsidó kultúra, mindennapi élet bemutatásától a történelmi és „gyenge” modern antiszemitizmustól az emberi méltóságtól, a jogegyenlőségtől, a tulajdontól való megfosztáson át, az élettől való ipari szervezettségű megfosztásig.
A múzeum nyitánya egy 13 méter magas háromszög alakú videoinstalláció az európai zsidók háború előtti életéről. Michal Rovner 10 perces munkája a mindennapokról szól, esküvőkről, mulatságokról, szerelemekről, utazásról, vásárlásról. Ezek után ugyanez a téma következik a tárlók segítségével, amelyben fotók, igazolványok, iskolai bizonyítványok és más „normál életet” mutató tárgyak sorakoznak.
A könyvégetéstől a tudományos rasszizmusig
A balra nyíló teremből kifelé át kell haladni a folyosón. Ott a könyvégetések eredeti felvételeit mutatja be néhány óriási LCD-képernyő, amelyek körül valódi könyvek halmozódnak. Freud, Marx, Kästner, Kaffka és a többiek művei. Kissé megborzongtató, hogy ma Magyarországon egyes politikai szerveződések és baráti médiájuk hasonló halmokat szeretnének összehozni. (Olvashatjuk is az „ellenséges érzelmű írók neveit” Faludytól Spiróig, Esterházytól Nádasig.) Már hallatszik a jól ismert őrült üvöltözés, nemsokára a fasizmus küszöbére érünk.
Képgaléria a múzeumról
A következő termet a nürnbergi náci gyűlésről készült óriásfotó uralja. A tárlókon a Mein Kampf eredeti kiadása, különböző zsidóellenes kiadványok, könyvek, köztük „jópofa” gyerekkönyvek. A monitorokon Hitler üvöltözik, s rajongói viszont. Odébb további „zsidó jellemrajzok” a világ uraitól a kommunista zsidó gólemig, s végül már csak egy a glóbuszon élőskedő féregig. (E lépcső szintén nem ismeretlen 2009 Magyarországán.) Csak néhány lépés, és eljutunk a „tudományos rasszizmusig”, a különböző nem árja orr, szem, bőrszín bemérésére „alkalmas” eszközökig, s azok használatát bemutató fotókig. Fejünk felett a hazafi németek a zsidótlan boltokat, vendéglőket hirdető önként kirakott táblái csüngenek.
Besült a germán precizitás
A tárlat szépen sorban, időrendben elvezet a zsidók megalázásán, jogainak szisztematikus megnyirbálásán át a tulajdonuk elkobzásáig. A halomban álló lefoglalt zsidó tárgyak után lassan a gettók termei következnek. Hitlerék tulajdonképpen először nem beszéltek emberek kiirtásáról, a végső megoldásról, csak a zsidóktól megtisztított Német Birodalomról, Európáról. A különböző tervek részleteit is áttanulmányozhatjuk, s megállapíthatjuk, a precíz német bürokráciának is beletört a bicskája a zsidók kitelepítésébe, például a Madagaszkár-tervbe. Az is világos, hogy a világ országainak bezárkózása szintén elősegítette, hogy nem tudtak kimenekülni a zsidó emberek idejekorán Európából. Érdekes történet a – Hitler tudtával – a Karib-tengeren hetekig köröző, zsidókkal zsúfolt hajó, amelyet egyik tengerentúli ország sem engedett kikötni. Visszatért hát Németországba, ezzel megpecsételve utasai sorsát.
A következő lépésben a nácik már a szabadságukat is elvették a zsidóknak. Több nagy gettót bemutat a tárlat. A legérdekesebb a „kirakatgettó”, a művészekkel telezsúfolt félig tábor, félig gettó, Terezienstadt, a legmegrázóbb pedig a varsói gettó terme. Ez utóbbiból kiderül, a falak mögött a – leginkább az élelemnélküliségre, betegségekre, depresszióra visszavezethető – halálozás nagyobb volt, mint – a gyilkosságokat leszámítva – Auschwitzban.
Csarnok a neveknek
Egyre komorabb termek jönnek, a folyosón áthaladva már a hírhedt vonatsíneket kerülgetjük, a helyiségekben pedig a haláltáborok mindennapjait bemutató installációk. Eredeti ruhák, „gulyáságyúk”, fotók, filmek, túlélők visszaemlékezései. Kis „terepasztal” mutatja be az auschwitzi megsemmisítőépületek működését. Ezt a termet egy üveglapon járva hagyhatjuk el, alant egy halom cipő.
A múzeum fináléja a Nevek csarnoka, ahol a meggyilkoltak fényképeit, személyes tárgyait mutatják be, amelyeket a Jad Vasem szisztematikusan gyűjt. Itt is az a fő cél, hogy ne csak az áldozatok számát ismerjük, hanem próbáljunk meg emberként, egyénként emlékezni rájuk. A csarnokban az örökmécsesek mellett sokszor kaddist is mondanak a hozzátartozók, imádkoznak az elhunytakért, hiszen sokak számára ez az egyetlen sírhely, ahol ezt megtehetik. A Nevek csarnoka falára eddig közel négymillió zsidó neve került fel.
Az Emlékezés Csarnoka
A Jad Vasem kapcsán ne számítsunk könnyű, kötelezően letudható turistalátványosságra. Az intézmény meglátogatására egy egész napot is érdemes rászánni. Kavargó érzelmekkel, megválaszolatlan – miért tették, miért hagyták, miért nem tettek ellene semmit, miért néztek félre?-típusú – kérdésekkel fogjuk elhagyni az Emlékhegyet.
Bárcsak azok a – nagyon is jelen idejű, valós – fegyveres katonák ne írnák felül a hatást.
