Vasárnap délután a Nyugatiban. Aluljáró, hét perc aggódás a metró érkezéséig. Megjön, nem időben. A cél Ferihegy II. Addig azonban még át kell szállnom egy repülőtéri járatra, közben pedig ott van Kőbánya-Kispest. Nem semmi látvány lesz… Ez az út összesen 380 forintba – 1 euró 40 centbe – kerül (a transfer ticket két oldalon lyukasztandó, és két járműre érvényes, egy átszállással).
Vasárnap este nyolc óra a Madridi metrón. Tisztaság, üres helyek, gyors közlekedés. Tizenegy vonal van. Piros, kék, sárga, lila, zöld és még, még színek és jelzések. Tíz menetre szóló jegyet veszek 6 euró 40 centért. Egy menet egy euróba sem kerül. A rendszer előnye és érdekessége, hogy ha átszállok egy csomópontban egy másik metróra, nem kell ismét lyukasztanom. Két járművel értem el a szállásomat, vagyis egy átszállással, egyetlen érvényesítéssel.
Játék a kilométerekkel
Egy menetjegy Madridban egy euró, nálunk, Budapesten 230 forint, azaz kilencven cent. Olcsóbb tíz centtel, ám Madrid mégiscsak Nyugat-Európa, és aki már közlekedett itt valamelyik tömegközlekedési eszközön, tudja mit kap a pénzéért: kellő tájékoztatást, udvarias kiszolgálást. Ellenőrt nem nagyon látni, de nincs is rá szükség, a beléptető-rendszernek köszönve, amit nálunk még csak terveznek a Millenniumi Földalatti vonalán. Amíg tervezik, itt Madridban a változások korát éljük. Hol egy új kocsi érkezik, hol fúrnak-faragnak: épül a jövő.
Vonalak kavalkádja
Nálunk három metróvonal van, Madridban tizenegy, amely praktikusan lefedi a négymilliós várost. Nálunk a négyes metróról álmodoznak még egy jó darabig, többen, mint kétmillióan. Érdekes, hogy a zöldre keresztelt négyest már 1978-ban el kellett volna kezdeni építenünk. És még mindig a számok bűvöletében maradva: 223, kilométerben – ennyi a madridi metróhálózat hossza (a londoni kétszer ilyen hosszú, a párizsi vonal 213 kilométeres, a mi büszkeségünk csupán 33 kilométert ért el).
Sok-sok Deák tér
Számtalan olyan csomópont van a spanyol fővárosban, ahol átszállhatunk egy másik járműre. Például ott van a Sol. Itt választhatjuk a sárga, kék és piros metrót. Ez akár a Deák tér is lehetne, de nem az. Az aluljáró tiszta és vidám, színes díszcsempékkel – azulejo – kirakott csarnok az érkezőknek, szimpatikus kávézó tejeskávéval – café con leche – és süteményekkel (a churros, azaz a hosszúkás, spanyol fánk belemártva a tejeskávéba maga a csoda). Itt nem ciki étkezni. Sőt! Jól esik két metrózás között a nyalakodás. Itt, a spanyol fővárosban van is rá lehetőség, hiszen minden sarkon van legalább két cafetería vagy egy sonkamúzeum, ahol aztán nem csupán tapasokat találhatunk.
Két perc múlva itt a következõ
Hajléktalanokkal találkoztam, de nem itt, és nem annyival, mint a mi fővárosunkban. Jó-jó, itt nincsenek is akkora mínuszok. Különleges élmény a metró világa, nemzetek bárkája ez, ahol kapaszkodik a mexikói, „20 percet” olvas – ez egy napilap – az afrikai, az ajtónak támaszkodik a kínai és fényképezget a magyar, mert ilyet nem nagyon látott még.
Öt perc és otthon vagyok!
Állok a Plaza de Espana megállójában. Mosolygok, mert vidám színek és még karakteresebb spanyolok vesznek körül. A metró idő előtt érkezik, helyem is akad, egy negyvenes háziasszony mellett. A táskámat lesi, én pedig a szemben utazó diáklányt, aki a megállóhelyeket ismertető táblát szemléli. Minden kocsiban ott van a 11 vonal útja, jól látható helyen. Ha mégsem látnám jól, bemondják – mindig időben – a következő állomás nevét: felváltva közli – inkább hadarja – egy kellemes női, majd egy férfi hang. Ez így stílusos. Jó hallgatni. A Puerta de Sol következik – kapom fel a fejem. Öt perc sem telt el, és a szállásomon vagyok.
Van még öt hely a tízes jegyemen – mutatja a beléptető kapu intelligens gépe. Ez a harmadik napom Madridban. Még van négy és 8 felfedezésre váró metróvonal. San Lorenzo, Alvarado, Estrella, El Capricho. Állomások és új élmények lent, majd fent. „Madrid-alatti” reggeltől hajnalig, minden nap.