Már a buszozás is jól indult. Kétszer kaptunk defektet. Először csak besétáltam a sivatagba körülnézni. Tíz méter után leesett, hogy ötven kilométerre is ugyanilyen, ez némiképp letörte a kalandvágyamat. A Lut-sivatag állítólag a föld egyik legszárazabb része.
Az iráni Zahedánban ültünk egy rettentően lepusztult, mocskos udvaron. A pakisztáni határtól úgy 100 kilométerre. Vécére akartam menni, de a helyiek lebeszéltek róla. Oda még ők sem mennek be. Inkább hallgattam rájuk. A város megtekintéséről már akkor letettem, amikor először hallottam róla, most, hogy a buszról láttam is belőle valamennyit, kifejezetten taszított. Eltökéltük, hogy a mocskos udvart nem hagyjuk el, legfeljebb akkor, ha a továbbjutásunkhoz elkerülhetetlen.
Az erkölcstelenség határán
Találkoztunk három koreaival. Egy fiú, a barátnője, meg a nő húga. Nagyszerű csapat. Nagy túlélő lehet a srác, ha két nővel elindult egy ilyen helyre. Ezzel természetesen nem az errefelé utazó lányokról mondok véleményt, mert elismerésem annak, aki ennyi kényelmetlenséget bevállal a megismerésért. Az viszont kétségtelen, hogy a muszlim országokban, különösen a radikális rendszerűekben, a férfi az, aki a nőkre „vigyáz”. Mert bármennyire is független nő valaki otthon, itt inkább valakinek a felesége, húga, lánya. Idegen nővel a férfiak lehetőleg egy másik, rokon férfin keresztül kommunikálnak. Nők a nőkkel utazhatnak csak, és kizárólag nők asztalához ülhetnek. Emiatt nőként sokkal nehezebb egyedül utazni.
A gyakorlatban ezek a normák kezdenek lazulni, amit a vallási vezetés természetesen az erkölcsök lazulásaként értelmez és igyekszik fellépni ellene. (2004 nyarán például betiltották a vízipipázást közterületen, parkokban. Az ok: a férfiaknak és a nőknek alkalmat adott egymás társaságának élvezetére, ami ugyebár társaságban csak beszélgetés lehet, de amivé fajulhat, az már erkölcstelen. Úgy látszik, felsőbb szinten beindultak a fantáziák… Ezzel a tiltással például a családi élménypipázást is beszüntették, pedig a zárt, nagycsaládos piknikeknél ártatlanabb dolgot még a Disney sem talált ki.) 
Minden értékes, ami ehetõ
A helyi „étteremben” megpróbáltunk valami ehető után nézni, de inkább az önként vállalt éhezés mellett döntöttünk. A koreaiak rántottával próbálkoztak. Már az elején tudtam, hogy bebukják. Még szóltam is. Éhesek a csajok, enni akarnak, mondta a fiú. Nekem mindegy. Kaja közben megbeszéltük, hogy bérelünk egy pickupot és azzal megyünk a határhoz. Bejáratott útvonal, egyből jelentkezett egy helyi fickó, hogy elvisz minket fejenként két dollárért. 100 kilométerre. Nem is alkudoztunk. Egy Mirjave nevű falunál rakott ki sofőrünk, pár száz méterre a paki határtól. Tovább nem jöhet, mondta.
Pénzváltók rohama
Pakisztán egy nagy VIII. kerület, legalábbis egyik értő barátom így jellemezte. Csak éppen száznegyvenmillió muszlim lakja. Meg pár százalék keresztény. Hajtott a kíváncsiság. Az iráni oldalról érkezve a határon még jól megnézték az útlevelet. Ritkán látnak ilyet. Igen, Magyarország. Nem, nem vagyunk benne a NATO-ban. (hátha ezzel javítom az esélyeket) Nem sokat foglalkoztak velünk. Átmentünk a túloldalra. A határ pont akkor zárt be, ott álltunk a két ország között. Persze, imatime. Meg ebéd. De egy óra múlva nyitva lesz. Aha, ezt már ismerem. 
Kissé barátságtalan táj, de focizásra jó
Addig, biztos, ami biztos, megrohantak minket a pénzváltók. Nagyjából harminc ember vett körbe egy pillanat alatt, mindenki azt akarta, hogy nála váltsunk. Kábé tíz számológépet nyomtak a szemem elé, más-más árfolyamokkal és mindenféle extrákkal. Komoly a konkurenciaharc. Végül abban maradtunk, hogy nincs pénzünk, nem váltunk. Utazási csekk van. Nyugi. Úgy egy órán át még próbálkoztak, aztán leültek mellénk cigizni. Az utolsó ember nagyon szívós volt. Bármi áron váltani akart. Fölajánlottam neki ötszáz magyar forintot. Meglepte a dolog, de hajlandó volt becserélni rúpiára. Alig bírtuk lebeszélni a számára előnytelen üzletről. Fél órával később kiszúrtunk egy kevésbé nyomulós embert. Csöndben félrehívtuk és nála váltottunk. Amikor ez kiderült, volt némi kiabálás, de inkább megszokásból csinálták, mint ellenségeskedésből. Tényleg van benne egy kis nyolckerérzés.
Ha másnak jó, az is jó
Korán rájöttünk, hogy ha az ember humorosan áll hozzá a legrosszabb dolgokhoz, akkor nemhogy elviselhető, hanem egyenesen kellemes kaland. Mire kinyitott a határ, addigra már buzgott bennem az optimizmus. Ehhez rá kellett jönni arra is, hogy az is humoros, ha nekem rossz, de mindenki nevet rajta és jól érzik magukat. Ezzel a technikával sikerült túlélni a legrosszabb részeket is. A határellenőrzés röhejes. Megnézték az útlevelet, levetették a hátizsákot, kicsit viccelődtek velünk és elengedtek. Ez volt délután egykor. Kettőkor indul a busz Kvetta felé. Legalábbis azt mondták. Hiszi a piszi.
Meglátogattuk a határváros Taftan legelőkelőbb éttermét. Először valami istállófélének néztem, de voltak benne szőnyegek, meg pár ember. Mivel ilyen helyen még egyikünk sem járt, megbeszéltük, hogy egy szolid körülnézéssel nem járhatunk rosszul. Szereztem útközben egy kockás pastu gyapjúkendőt. Fölraktam a fejemre, hogy védjen a naptól. Onnantól kezdve mindenki jött gratulálni nekem. Jól állt. Viccesek ezek a pakik. Mire visszaértünk az étterem-hotel-istállóba, már szép kis tömeg verődött össze.
Elkezdődött a szokásos teázás-beszélgetés. Kezdjük kiismerni a helyi szokásokat. Vagy tízen elkérték a címemet és a telefonszámomat. Gyűjtik őket. Egymásnak mutogatják, hogy milyen nemzetiségű emberekkel találkoztak, milyen barátaik vannak. A másik nagy mánia a fényképezkedés. Amint előveszem a gépet, mindenki odajön, hogy fotózzam le őket. Vagy valaki fotózza le őket úgy, hogy közéjük állok. Ez utóbbi mellett döntünk. Csak egy fejjel vagyok magasabb mindenkinél.
Indul a foci
Mivel mindenki ráért, kitaláltuk, hogy focizzunk. A pálya a sivatag volt. Az egyik kapu az iráni határ fala, a másik a vámiroda és egy zubbony. Két csapatkapitányt választottunk, aztán meg ők választották az embereket. Az egyik kapitány a vámtiszt volt, a másik egy pénzváltó. Mindenki kollégákat választott. Így érdekesebb lesz a mérkőzés. Vámosok kontra pénzváltók. A labdaszedők a katonák voltak. Nem játszhattak velünk, mert a nyakukban lógtak a fegyvereik. Befutott még két francia gyerek is. Mi négyen lettünk az idegenlégiósok. Koreai barátaink pedig a buszon ültek. Még 5 órát. Csak akkor még nem tudták.
A meccs őrületes hajrával kezdődött. Hiába, a helyiek jól bírják a klímát egy kis kora délutáni focihoz. A vámtiszt volt a kapusunk. A meccs idejére bezárta a határt, hogy ne zavarja senki sportolás közben. Páran már vártak rá… Minden gólnál iszonyatos veszekedés lett. Természetesen mindenki máshogy látta. Akkor most vezetünk? Egyik támadásnál egy hevesebb ember átrúgta a labdát Iránba. Gondoltam visszahozom, közben talán meg is tudok mosakodni egy csapnál. A határellenőrzés most kimaradt. Csak megkérdeztem egy határőrt, hogy nem baj-e, ha most belépek az országába, de csak egy percre, visszahozom a labdát és megmosakszom. És nem baj, hogy rövidnadrág van rajtam? És nincs nálam útlevél? És nincs vízumom sem? Nem baj. És vissza fog engedni? Persze. Remek. Így lehetne csempészni legközelebb…
Háromkor már arra gondoltam, lehet, hogy jó lenne fölszállni a buszra. Egy megy naponta, nem szeretnék még egy napot itt tölteni. Kérdezgettem embereket, hogy mikor indulunk. Focizz nyugodtan, még nem megyünk, válaszolta az egyik.
– Honnan tudod, hogy mikor indul?
– Én vezetem.
– Ja, az más.
Négykerekű egyéniségek
A pakisztáni buszok és teherautók mindannyian egyéniségek. Nincsenek jó állapotban, pár évtizede használják őket nem éppen városi közlekedésre. De ahogy kinéznek! Mindenki olyan szépre festi a sajátját, amilyenre csak tudja. Van, akinek többet ér a festés rajta, mint maga a járgány. És ráírnak angol szavakat is, mint coca-cola, deluxe, modell, pepsi, yapan, god meg body building. Divatos, és állítólag szerencsét hoz. De van, aki az élettörténetét festi föl. Kicsit barokkos az egész. És nagyon büszkék rá. Volt, aki a sivatag közepén képes volt megállni, hogy csillogóra zsírozza a festett felnit. 
A sivatagban szerencsére ritkán esik az esõ
A csomagoknak csak a tetőn van hely. Föladjuk a hátizsákokat, kötözzék rá a többire. Egyébként emiatt lassú a közlekedés. Mivel megállók nincsenek, a busz ott áll meg, ahol valaki le akar szállni. Ez kényelmes megoldás. Csak ha van fönt csomagja (általában van), akkor föl kell érte mászni, kikötözni az összeset, kiszedni az övét és visszakötni a többit.
Át a takaró alatt
Integet a vezető, lassan indulunk. De azért nem kell kapkodni. Még befutott valaki három nagy bálával meg egy csomagtartónyi mosóporral. Na, erre kíváncsi vagyok. A bálák mennek a tetőre. Ehhez ki kell oldozni a köteleket, le kell szedni egy csomó cuccot, át kell rendezni az egészet, hogy ne essen le, és vissza kell kötözni. A busz minden üres zugába mosóporokat dugnak. Éjjel a fejemre is esett egy egykilós.
Kezd alkonyodni, mire indulunk. Életem egyik leghosszabb napja. Elindul a busz. El sem hiszem. Megfordul a téren és megáll. Úgy ötven métert teszünk meg. Imatime (imaidő). Ehhez már nincs sok hozzáfűznivalóm. Azért leszállok megnézni megint az esti imát. Közben elszívok egy cigarettát. Ezzel is telik az idő. Már sötét van, mire indulunk. Tényleg nincs menetrend. Ha van, akkor indulásnál késtünk hat órát.
A határátlépés emlékezetes. A pakisztáni oldalon ki van feszítve egy lánc, azon lóg egy takaró. Időnként leveszik a láncról a takarót, a láncot meg leengedik a földig. Ilyen a hivatalos határátlépés.
