A hét filmjei: komolyra fordítva

Dolina

Szűk világ a Dolináé. Szűk és ijesztő, mint minden, terrortól – elnyomástól – fenyegetett makro- és mikrokörnyezeté. Kamondi Zoltán filmje poros, büdös városában, Bogdanski Dolinában (amit még a saját folyója is inkább elkerül, és ahová szüntelenül érkezik a szemét) például egy katonai szervezetre erősen emlékeztető szerzetesi szövetség gyakorolja a hatalmat, illetve Colentina Dunka (Molnár Piroska) az úr, pontosabban: úrnő.

Ide utazik atyja hamvaiért egy innen elszármazott fiú, Gabriel Ventuza (Giannino Giannini), aki annyira belegabalyodik a helyi viszonyokba, hogy nem tud elszakadni innen – soha többé.

Dolina

A Bodor Ádám-kisregényből (Az érsek látogatása) készült film olyan hangulatot, képeket, szituációkat teremt, hogy nehéz tőle szabadulni. Ráül a tüdőre, amin aztán semmilyen köhögés nem enyhít, jobb lenne elfordítani a fejünket, de nem megy. Kamondi filmje érdekes módon vonzza a tekintetet – nem utolsó sorban a zseniális Molnár Piroska alakításának köszönhetően –, és tudjuk, van abban valami perverzió, hogy innen nem futunk világgá, de azonnal, ám a rohadásban, az elszenvedett elnyomatásban és erőszakban mutatkozik valami megmagyarázhatatlanul vonzó és szép. A Dolina nagy film. Rangjához méltón elkísér egy életre.

Halloween

John Carpenter amerikai nemzeti kincs. Legalábbis a kurta történelemmel és tradíciókkal bíró újvilági népek szívesen alapoznak a Carpenter teremtette figurákra – lásd: Halloween – A rémület éjszakája kifejezéstelen fehér álarcos Mike Myerse és így tovább –, de említhetnénk másokat is (Wes Craven Rémálom az Elm utcában ollókezű Freddie Kruegerét, vagy Sean S. Cunningham Péntek 13. című opusának jéghoki-maszkos Jason Voorheesét stb.), és belőlük szőnek (városi) legendákat, mintsem valós históriás eseményekre emlékezzenek. Jobb, ha a maszkos Mike, Freddie vagy Jason kerül az előtérbe, mint, mondjuk, Ülő Bika. Merthogy neki arca van.

Halloween

No. Rob Zombie-nak (nevében végzete, hehe), a Robert Rodriguezféle Grindhouse – Terrorbolygó egyik társrendezőjének Halloweenje első ránézésre korántsem vágyik ennyire mélyen szántani (egy jó horror attól válik maradandóvá, hogy észrevétlenül mégis megteszi), csupán Carpenter mester harminc évvel korábbi alap-Halloweenjét kapja elő, és annak egyik szálát bontja ki és értelmezi újra. Nevezetesen, hogy Myers (Tyler Mane) miért vált emberi szörnyeteggé, ahhoz a gyerekkori múltba kell révednünk. Neki is, nekünk is. Persze a révedést sok vér, hörgés és ijedelem övezi, pláne, hogy a felnőtt „mészáros fiú” visszatérve ifjonti éveinek színhelyére, csinos főiskolás lányokat szabdal, így egykori orvosa (Malcolm McDowell) és a városka seriffje (Brad Dourif) szövetséget köt, hogy leszámoljon vele.

A Bourne-ultimátum

Horror ide, horror oda, a hét legizgalmasabb és szerintünk a legjobb mozija A Bourne-ultimátum. Abban az értelemben mindenképpen, ha a mozi igényesen szórakoztató voltát tekintjük. A 2002-es, észak-ír témájú Véres vasárnappal villantotta elő oroszlánkörmeit az angol Paul Greengrass rendező – amelyhez stílusában, kivitelezésében igen hasonlatos A United 93-as című filmje, ami, szerintünk, szeptember 11-e máig legjobb játékfilmes feldolgozása. A 2004-es A Bourne-csapdával lehelt új életet az amnéziás ügynök történetébe – és az akcióthriller műfajába. Hozzátesszük, a trilógia első darabja (A Bourne-rejtély) is tetszetősre sikeredett, amit még Doug Liman rendezett 2002-ben, de momentán a király a harmadik felvonás. Nem tagadjuk, ebben szerepet játszhat az egyik legősibb és legprimitívebb emberi érzés, a bosszúvágy. Mert Jason Bourne (Matt Damon) miután kioltották szerelme – Marie (Franka Potente) – életét, vérét akarja venni azoknak, akik ebbe az ügynöki világba szervezték. És hát „nevezetes” memória-kiesését is helyrehozná, ha megtudná végre, hogyan is kezdődött az egész. Tehát megtudja.




A nyugat- és kelet-európai nagyvárosokon (Párizs, London, Moszkva), egyéb metropoliszokon (New York, Tanger) átívelő, Robert Ludlum bestseller-szerző (lásd még: Az Osterman-hétvége) körmölte sztori lebilincselő. Olyan mozit láthatunk, ahol a féltucatnyi helyszín nem azért került bele a filmbe, mert a stáb potyán világot akart látni. A sok és igen tetszetős akciójelenet mellett azért ragad magával Greengrass filmje, mert szereplői arcáról árad a félelem, és hogy azért nem olyan klasz élet ám az ügynököké. Ahol, ugyebár, nem csupán a holnap bizonytalan, hanem a tegnap is.

—-Rántott hús, Prága és az amerikai egészségügy—-

Sicko

Régóta mondogatjuk, tényfeltáró újságírás nem létezik a világon, még a legelfogulatlanabb Amerikában is minimum az történik, hogy az adott anyagon átszüremlik a tudósító-cikkíró személye. Az elfogult dokumentumfilmek Oscar-díjas nagymestere, Michael Moore a Kóla, puska, sültkrumpli és a Fahrenheit 9/11 után ismét a fennálló Bush-adminisztrációnak ront. Persze első ránézésre a Sicko az egész „beteg” amerikai egészségügyi ellátás történetét kutatja – például „megszólal” benne a „vörös seggű ördög”, Nixon ex-elnök is –, és konkrét eseteken keresztül mutatja be az előre borítékolhatót: az egész szisztéma úgy szar, ahogy van. Moore – megint – karakteresen vádol és állít, miszerint a romlás első virágait a fentebbi, „Watergate-es” elnök és a túlhangsúlyos profitképzés nyitotta. Bezzeg Franciaország, Kanada (az örök pozitív példa-ország, konkrétan nem értjük, hogy Moore miért nem települ oda) és Nagy-Britannia.





A kampányfilm a magyar nézőknek – pártállástól függetlenül – nyilvánvalóan számos tanulsággal szolgál, már az átalakuló egészségbiztosítást illetően. Bár a film elfogult, mindenki megtalálja benne a szája íze szerint valót, miszerint a rendszer ezért rossz. Vagy azért.

Prágai történet

Halál és szerelem Prágában: Ole Christian Madsen (Angyalok pörgésben, Örök szerelem) rendező-forgatókönyvíró a cseh fővárosba visz drámázni. A dán filmesek konfliktusábrázolásban a legjobbak közé tartoznak (az oroszok mellett), most sincs másként. Madsen hőse, Christoffer (Mads Mikkelsen) apja meghal, és az ilyenkor szokásos ügyek intézése végett családjával, feleségével, Majával (Stine Stengade) és fiával Prágába készül.

Prágai történet

Szenvtelenül teszi a dolgát, majdnem érzéketlenül, de ez nem az északi ember idegensége – ahogy a közép-európai Móricka elképzeli –, hanem az, hogy semmilyen viszonya nem volt az elhunythoz. A papa ugyanis negyedszázada elhagyta őt és anyját, és Christoffer úgy ért felnőtté, hogy sohasem látta, semmit sem tudott róla. Mindez sokkal jobban terheli, mintsem gondolta volna, ugyanis amíg szembesül az atyai árnyékkal, maga is sötétséget vet saját családjára… És íme: a fiúk az apák örökébe lépnek.

Madsen filmje tulajdonképpen egy házasság felbomlásának története, amelynek során óhatatlanul eszünkbe idéződik Bergman mester (Jelenetek egy házasságból). És talán ez az első olyan prágai mozi, amikor a Hradzsin szürke háttéré halványul (a sör meg jellegtelenné válik), és Mikkelsen és Stengade játékára figyelünk. Mert érdemes.

Rántott hús

Íme, egy újabb „bevándorlós film”. A Rántott hús című opus a Kebab-kapcsolat romantikus viccelődéseit idézi, sűrűségében nem mérhető a Fallal szemben című sokkoló német–török filmdrámához, viszont kellően oldott – és jó értelemben fogyasztható. Az alap a különbözőségben az azonosság megmutatása, és hát ki tette volna mindezt jobban, mint anno egy albioni nagy ravasz, nevezetesen Shakespeare Vilmos. Mert az alapmatéria a Rómeó és Júlia, annyi aktualizállással, hogy itt egy konyhai „kisegítőrobot-fiú”, aki Nordip (Mourin Valentyn), bevándorló és csóró szeret „halálosan” bele Agnesbe (Bracha van Doesburgh), aki tősgyökeres, a szállodaigazgató kuzinja és tehetős. A szülők mindkét oldalról ellenzik a kapcsolatot – de hát minden jó, ha vége jó.

Rántott hús

Etnikai kérdésekben az élet még a viszonylag szabadelvű Hollandiában is erőteljesen behatárolt. Erről a film – jótékonyan – hallgat, és azt sulykolja a maga – alkalmasint olcsó és kissé unalmas – eszközeivel, hogy ember embernek testvére. Pedig nem. Tessék kimenni, mondjuk, Párizs külső kerületeibe, és átölelni az észak-afrikai testvéreket. Az intenzíven odakint jó az ellátás.