Perzselő forróság a Palaza Major közepén. Néhány fiatal sütteti magát a mediterrán tér kövezetén. A fehér kockák ontják magukból meleget. A madridiak jól viselik a kánikulát, hiszen itt eső havonta egyszer, ha esik.
Nézegetem az ittenieket. A kövön ücsörgő macsós férfiak mediterrán arcéle jól passzol a feketehajú nők finom vonásaihoz. Egy kávéház napernyője alól kémlelem őket. Vérbeli turistának érzem magamat közöttük. Hideg sangriát kóstolgatok, amelyben a rum íze verseng a gyümölcsök és a bor ízével. Néhány korty után érzem: a rum fog nyerni.
Ma rid a könyvön túl
Az asztalon egy szétesőben lévő kölcsön útikönyv. Viseletes borítóján a cím egyik betűje már lekopott: Ma rid. Elődeim, akik szintén ebből a műből kívánták megismerni a spanyol főváros titkait, valószínűleg izzadt tenyerükkel koptatták le. Pedig micsoda hiba néhány könyvoldalra hagyatkozni! Madrid éppen ott él, ahol egy útikönyv ritkán láthatja: a házak falaiban, a város levegőjében, a madridi nők szemében.
Várostörténet
A mai Madrid története 1561-gyel kezdődik – akkor 15 ezer lakosa lehetett a városkának -, amikor II. Fülöp ide helyezte át udvartartását, véglegesen azonban csak 1606-ban vált fővárossá. A következő évtizedekben gyors léptekkel, de igen rendezetlenül fejlődő város 4 négyzetkilométernyi területét IV. Fülöp idején, 1625 és 1635 között kerítették körül fallal, amely nem a védelem, hanem a vám miatt. Ezeket a falakat csak jó kétszáz évvel később, a XIX. század közepén ismét felgyorsuló fejlődés során nőtte ki a város. Madrid a II. világháború idején lépte át az 1 milliós, majd 1970-ben a 3 milliós határt. Napjainkban a főváros 530 négyzetkilométeres területén több mint négymillió ember él. Madrid a tengerparttól távol fekszik, és számottevő nyersanyaglelőhelyek sincsenek a közelében, mégis az agglomeráció üzemeire jut az ország ipari termelésének egynyolcada.
Még van egy fél órám a randevúig. Egy spanyol ismerőssel találkozom. Hősként él képzeletemben, pusztán azért, mert itteni. Gyorsan szedem a lábaim a Calle Mayor több száz éves kövezetén, hogy egy közeli téren találkozzam Joséval. Josét Franciaországban ismertem meg. Egy csoportos múzeumlátogatáson sodródtunk egymás mellé. Feltűnt, hogy feleségével ugyanolyan lelkesedéssel csodálnak meg egy gyönyörű festményt, mint a körülöttük zsibongó embereket.
Egy madridi José
Hozzájuk sodródtam és beszélgetni kezdtem velük. Emlékszem, José el volt ragadtatva a képektől, bár bevallása szerint nem ért a művészetekhez, „csak bolti eladó vagyok, de azért ezek a képek tetszenek” – mondta annak idején. „Meg az itteni nők” – tette hozzá fülig érő szájjal, amit felesége egy régen bevésődött grimasszal nyugtázott. Aztán megittunk egy kávét, és búcsúzáskor José lelkemre kötötte, hogy látogassam meg Madridban.
A történelmi város
Madrid szíve a Puerta del Sol, a Nap Kapuja tér. Középpontjában Madrid címerállata, egy eperfára mászó mackó látható. A térből indul ki a Calle Mayor, a középkori város főutcája, amelytől délre az óváros terül el. Az egykori főtérre, a téglalap alakú árkádos zárt Palaza Mayorra eretnekégetés, bikaviadal vonzotta hajdan a lakosságot, napjainkban vendéglők és nyári színielőadások jelentik a fő vonzerőt. Az innen nem messze lévő, XVII. századi Szent Izidor katedrális addig marad a város főtemploma, amíg a királyi palotával szemben lassan száz esztendeje épülő Almudenai Miasszonyunk katedrális el nem készül.
Spanyoltudásom hiányossága miatt gyakran kimarad néhány általa említett gondolat, de jól érzem magam vele. Ma rid útikönyvem a hátizsákom mélyébe rejtettem, talán most nem is látszik rajtam, hogy idegen vagyok. Mire ezt végiggondolnám, megállít egy indián koldus és vegyes spanyol-angolsággal mondja “Senior plísz!” Zavartan előrángatok néhány eurócentet zsebemből. José végignézi a jelenetet. Arca elkomorodik. „Sokan vannak szerencsétlenek” – magyarázza. Úgy van, mint a franciáknál – folytatja. A spanyoloknak is sok gondot okoz az egykori gyarmatokról beáramló bevándorlók problémája. Sok dél-amerikai érkezik évente, hogy szerencsét próbáljon. „Aztán így sikerül” – teszi hozzá szomorkásan, és szemével a csoportokban ácsorgó indiánok felé int.
Folytatjuk utunkat, lassan eljutunk a Retiro kerthez. Az óriási park hűsében sok száz madridi pihen. Van, aki olvas, távolabb barátnők trécselnek, egy másik padon gitáros gyakorol. Ezt a spanyolok számára szimbolikus hangszert a föníciaiak hozták be Európába, valamikor a XIII. század derekán guitarra espanola néven – világosít fel idegenvezetőm.
Hűsölés a Retiro kertben
Még a zene hullámain ringatózom, mikor rámkiált: „ezt nézd meg!” – és szélesre tárja karjait. A park közepén zöld vízű tó, olajfával, madarakkal, napszítta pázsittal és mögötte egy impozáns pálmaházzal. Ez a Retiro szíve – magyarázza. Letelepszünk a tó partján. José elemózsiával is készült. Miközben kezembe nyomja a hazai San Miguel sört már a mellettünk ülő srácokhoz beszél, akik irigykedve nézik dőzsölésünket. Fogalmam sincs, mit mondhatnak, mert nagyon gyorsan beszélnek madridi spanyolul, amit oly büszkén használnak a barcelonai spanyol ellenében. A szópárbaj végén José néhány sörösdobozt gurít a társaság felé, és együtt koccintunk.
A sör után két szendvicset húz elő reggelire. A leginkább croissant-hoz hasonlító kenyérnyi péksütemény két félbe vágott része közül piros füstöltsonka szélei lógnak ki. Tökéletesítettük a franciák ötletét – mondja mosolyogva José. Ez a spanyol szendvics pikáns és roppant laktató. A corissant nem hasonlít omlós-foszlós, kávéért kiáltó francia rokonára. Ehhez jól csúszik a hideg San Miguel. Teli hassal pillanatok alatt elszenderedem a Retiro gyepén. Zeneszóra ébredek, és látom, hogy José három ismeretlen lányt tanít harmonikázni. Nem túl boldogan konstatálja, hogy befejeztem sziesztámat. Máris talpra ugrik, és a nőknek búcsút intve folytatjuk a városnézést.
A Prado hatalmas épülete mellett csak legyint José, „ezt majd megnézed egyedül. Rámenne az egész napunk” – morogja. A múzeum melletti Real Jardin Botanicoban több száz pihegő turista fújja ki magát a múzeumlátogatás fáradalmai után.
A légkondicionált metróval átvágunk a városon, és elérkezünk a világ legnagyobb bikaviadal-arénájához. Az épület nagy, a neve hosszú: Plaza de Toros Monumental de las Ventas. Állítólag remek bikaviadalokat lehet itt látni. Én most inkább kihagyom.
Barangolásunk közben fetűnt, hogy nemcsak az épületeket érdemes megnézni, de a járókelők pillantásában is el lehet tölteni néhány kellemes másodpercet. Itt működik a szemkontaktus – mindenki örömére.
A jó sangria titka a finom dohány
José szíve megesik rajtam, és úgy dönt nem hajszol tovább a 37 fokban. Egy újabb sangriát fogyasztunk a Palazzo Reale közelében lévő kis bárban. Jólesik a pihenés. Meglepetésként José kubai szivart nyújt át. „Ez az igazi sangria titka” – és az orrom előtt kardoz a kövérkés, aranybarna dohányrúddal. „Nálunk a legolcsóbb az EU-ban” – hozza tudtomra büszkén és nagy műgonddal levágja a két szivar végét.
Egy óráig is eltart, míg végigszívjuk a fenséges dohányt. A terasz előtt emberek járnak fel-le. Ide vagy mindenki sétálni jött, vagy vége a munkaidőnek – gondolom a járókelők tempóját figyelve. Bódultan beszélgetek madridi ismerősömmel, és azt érzem, hogy talán még egyetlen helyre sem akartam annyira tartozni, mint ennek a kávéháznak a teraszára.
Az ország közepe
A több mint négymillió Madrid majdnem Spanyolország földrajzi középpontjában fekszik. A tengerszint felett 665 méter magasságban terül el, és ezzel Európa egyik legmagasabban fekvő fővárosa. A várostól északnyugatra emelkedik a Sierra de Guadarrama és a Sierra de Gredos, délen a Toledói-hegyek, délkeleten és keleten a La Mancha-fennsík határolja. A nyári kánikulában a hőmérséklet akár a 40-45 Celsius-fokot is eléri. Télen a hőmérséklet 2 és 8 Celsius-fok között ingadozik. Az éghajlat hasonlít a Riviériáéhoz, de télen még enyhébb is szokott lenni.
Háromnapos spanyolországi kiruccanásom végén José elkísért a buszpályaudvarra. Úgy éreztem, legalább három hetet töltöttem itt. Búcsúzás közben még lelkére kötöttem, hogy legközelebb ő jön Budapestre, aztán, ahogy láttam alakját távolodni a döcögő busz ablakából, azon törtem a fejem, vajon ő rejtegetné-e a Budapest útikönyvet zsákjában és akarna-e úgy a mi fővárosunkhoz tartozni, mint én az itteni kávéház teraszához.
Madrid, azt hiszem, hálásabb város. Forró utcái, színes parkjai, kávézói mind szívesen fogadják az embert, akár bennszülött, akár csak három napra vetődött ide. Megszerettem ezt a várost, és úgy érzem kezdeti vonzalmam nem vezetett félre. Lehet, hogy csak a sok gyümölcsbor mondatja velem, de úgy érzem, ezzel a várossal barátok lettünk.
