Az ókori Egyiptomban múmiákat készítettek az elhalálozottakból, természetesen mindenkinek rendje és méltósága szerint: hittek abban, hogy erre a testre valamikor még szükség lesz. Természetesen ez nem vonatkozik a rabszolgákra, akiket egyszerűen elhamvasztottak, és a Nílusba szórtak, de ha már baj volt, ha ezt név nélkül tették, mert akkor az örök életre nem számíthattak – mondta el a FigyelőNetnek Hargittai Emil, a budapesti Kegyeleti Múzeum igazgatója.
Élet a halál után
Hargittay Emil (fotó: FN)
A görögöknél és rómaiaknál hihetetlen nagy halottkultusz élt, isteneket teremtettek, és reménykedve hittek a túlvilágban. Itt Budapesten is őriznek egy olyan szarkofágot, amelyen egy házaspár látható: hittek abban, hogy amit ábrázolnak, az a túlvilágon be fog következni, a halál után is együtt fognak élni. A kereszténység is hitt abban, hogy miután elmennek, valami történni fog. Ez az öröklét, a feltámadás, amit dogmaként mondtak ki.
A fő cél tehát a halál utáni életre való felkészülés. A mottó e siralomvölgyről: bízzál benne, hogy bármilyen nehéz most a sorsod, jön utána egy boldog élet. Ha továbbmegyünk, a hihetetlen mértékű ókori keresztényüldözést másképp nem is lehetett volna kibírni, csak úgy, ha hisznek azt örök életben.
Háromszáz éve gyászol Szék
A mai temetések már inkább a búcsúról szólnak, arról, hogy valamit kapjunk még ettől a világtól. Ünnepeljenek minket, mert elmegyünk, többé vissza nem térünk – mondja Hargittai. Európában azonban nem volt mindig jellemző ez a komorság. A gyász színe sokáig az ünneplőruha fehérje volt, sok Kárpát-medencei népviselet ezt máig megőrizte. A teljes fehérgyász is Magyarországon maradt fenn a legtovább Európában, 1936-ban Csökölyön volt az utolsó ilyen temetés. A fekete valójában divatból alakult ki: II. Fülöp, spanyol király „vezette” be, és a kezdeti ellenkezés után az egész kontinens átvette.
Az egyik leghosszabb gyászt is az egykori Magyarországon tartják számon, az erdélyi Szék községben. 1714-ben ugyanis tatár horda pusztított a településen, a kishíjján mindenkit legyilkoltak. Az életbenmaradottak akkor megfogadták, hogy amíg világ a világ, a széki asszonyok 40 éves koruktól gyászruhát viselnek. És ezt a népviseletben a mai napig tartják.
Fehérgyász (forrás: Kegyeleti Múzeum)
Rettegés a korai feltámadástól
Ugyancsak érdekesek egyes „biztonsági intézkedések” a múltból, amellyel az élve eltemetést próbálták kikerülni, illetve túlélni. A XVIII-XIX. századi temetkezési szakkönyvek is beszámolnak arról, hogyan készítsenek légzőnyílást a sírba, ha az elhunytat netán tetszhalottként temették volna el, és később magához tér. Egyes sírhantok mellé állványzatra csengőt építettek, amit egy kötéllel lehetett megszólaltatni, a kötél végét pedig a halott kezébe adták.
Egyes esetekben – ha a sír túl messze esett a temetőgondnok bódéjához – egész kötélrendszer vezetett a koporsóból a temetőszolga őrhelyéhez telepített csengettyűig. El lehet képzelni, mekkora riadalmat okozott, ha a zsinórrendszerre rászállt egy madár – emeli ki a múzeum vezetője. Olyan esetre nem derült fény, hogy bárki is e praktikáknak köszönhetően „visszajött” volna a sírból. A korabeli marketing azonban már működött, több mendemonda, ellenőrizhetetlen eredetű hír számolt be exhumáláskor talált lekapart belsejű koporsókról, fulladás okozta görcsbe merevedett testről, tövig „kapart” körmökről, ujjakról.
Egy fiatal nő állítólag annyira küzdött a föld alatt, hogy amikor testét kiemelték, alkarján csontig lenyúzott húscafatok maradványait találták. Az ilyen történetek többsége bizonyára ügyes temetkezési vállalkozók által indított pletyka. Egyetlen feljegyzés sem szól arról, hogy valakit tetszhalálból eszmélve a fenti szerkezeteknek köszönhetően szabadítottak volna ki – emeli ki Hargittai Emil. Fennmaradt viszont egy osztrák mester története, aki meglovagolta volna a lehetőséget, de mindössze öt csengőszerkezetet adott el, mielőtt belebukott.
Nem mindenhol a fájdalom áll középpontban
A temetés, a halottak napja azonban Európán kívül a legtöbb kultúrkörben nem a „gyötrődésről”, a fájdalomról szól. Ilyenek például a nagy inka, azték kultúrából merítkező közép-amerikai országok. Ott úgy gondolkodnak, hogy a halál az élet része, de nem törvényszerű, hogy a súly alatt összeroppanjak: kigúnyollak, halál – mondják, és be is tartják. De ebben a gúnyban óriási lelki mélység van: csak az tud valamit kigúnyolni, aki belül erős – fogalmaz a szakember.
Tequilával ünnepelnek a halottak (fotó: FN)
A dél-amerikaiak pedig attól erősek, hogy együtt élnek az elhunytakkal, náluk a halottak napja is két napból áll. Először a gyermekekre emlékeznek, ekkor jelen van a játékoktól kezdve a csemegén keresztül a gyermekdalok, és a halott gyermek jelképes megvendégelése. Másnap kezdődik az „igazi halottak napja”: európai szemmel nézve egy hihetetlenül nagy örömmámor. A sírtól sárga virágszőnyeg vezet az ünnepi asztalig, ahol megvendégelik a holtakat. Együtt esznek, isznak, mulatnak sokszor a részegségig. Nem érzik fenyegetőnek a halált, mert hiszik, hogy a síron túl ugyanilyen vidám élet fogadja majd őket – zárja szavait Hargittai Emil.
Fehérneműt égetnek a nőknek
Japánban április közepére esik a halottak napja (Obon), ekkor térnek vissza az elhunytak, és meglátogatják az utódok házát. A halott ősök visszatérésekor együtt ünnepel a család. Mécsest és lámpásokat gyújtanak, hogy szelleme könnyebben visszataláljon a halotti oltárokhoz, és akár egy hónapig is maradhat. A családok ilyenkor felkeresik és megtisztítják a sírokat, füstölőt gyújtanak, ételt (gyümölcsöt, zöldséget, rizst) és italt ajánlanak fel nekik a halotti oltárnál, valamint tánccal szórakoztatják. Búcsúzáskor pedig mécseseket, lámpásokat bocsátanak a folyóra, hogy az elhunytak lelke az úszó fények vezetésével visszataláljanak oda, ahonnan jöttek.
Kínában tavasszal, április 4-én ünneplik a halottakat a qingming ünnepén. Ilyenkor a sírokat lesöprik, fákat ültetnek, élelmet visznek a sírokhoz, papírpénzt, papírból készült autót vagy házat égetnek a temetőben, abban bízva, hogy ettől megemelkedik a halott „életszínvonala”. Sőt, a legújabb divathullám nyomán már papírból készült szexi fehérneműket is égetnek női elhunytjaiknak.
Egyiptomban – ahogy más muzulmán vallású országban is – minden héten halottak napja van. Péntekenként ugyanis a halott lelke kijön a sírból, hogy a rokonaikkal legyen, és ezen a napon a nők és gyerekek kilátogatnak az elhunytjaik sírjához, ahol pálmaágat helyeznek el a sírra, és ott piknikeznek. A gyerekek játszanak, a rokonok körülülik a sírt, és ott fogyasztják el az „elhunyttal közösen” a magukkal hozott ételt (például narancsot).
