Egy a napokban született internetes felmérés szerint a legnépszerűbb filmes amerikai elnök Harrison Ford (Az elnök különgépe), harmadikként pedig Michael Douglas végzett (Szerelem a Fehér házban) – közéjük azonban egy „afromaerikai elnök” ékelődik: Morgan Freeman, aki a Deep Impact (1998) című sci-fi–akciófilm erős embere. Az Oscar-díjas afroamerikai színész ezzel filmtörténelmet írt.
A legnépszerűbb fekete elnök
Bár 1972-ben vizionálták vászonra az első színes bőrű elnököt, azonban Joseph Sargent The Man című filmje Magyarországon és szerte a nagyvilágban alig vagy egyáltalán nem ismert. Csak a filmfanatikusok tudják, hogy benne előbb a hivatalát töltő (természetesen fehér) elnököt éri halálos baleset, és miután a (szintén fehér) alelnök rejtélyes okokból visszalép, az „öröklésben” a szenátus (afroamerikai) korelnöke (James Earl Jones) következik. Ezért bátran megadhatjuk Freemannek ezt az elsőséget, még akkor is, ha egyfajta elnököt alakított már korábban fekete színész. Tommy „Tiny” Lister Az ötödik elem (1997) című Luc Besson-moziban (1997) galaktikus kormányfőként szerepelt.
Tommy „Tiny” Lister, a galaxis kormnyfője
Feketék fehéren
A Fehér Házban játszódó alkotásokban az afroamerikai elnökök még ma is a törpe kisebbséget képezik: a tengerentúli filmgyártás történetében közel négyszáz darabban kapott fő- vagy epizódszerepet a legfelsőbb politikai hatalom birtokosa, és ebből mindössze fél tucatban (valamint egy tévésorozatban) játssza színes bőrű színész az elnököt. A USA első emberét az utóbbi 15 évben játszotta már – többek között – Kevin Kline (Dave, 1993 és Wild Wild West – Vadiúj Vadnyugat, 1999), Michael Douglas (Szerelem a Fehér Házban, 1995), Jack Nicholson (Támad a Mars!, 1996), Bill Pullman (A függetlenség napja, 1996), Gene Hackman (Államérdek, 1997), Harrison Ford (Az elnök különgépe, 1997), John Travolta (A nemzet színe-java, 1998), Jeff Bridges (A manipulátor, 2000), Billy Bob Thornton (Igazából szerelem, 2003) és Bruce Greenwood (A nemzet aranya – Titkok könyve, 2007), illetve Martin Sheen Az elnök emberei című tévésorozatban. Fekete elnök csak elvétve akad, és akkor is többnyire szimpla „színes kellék” a fehér központú cselekményvezetésben. Még ma is.
Talán ezen változtathat Dennis Haysbert és a 24 című kultikus tiszteletnek örvendő tévésorozat. Haysbertet tekinthetjük Barack Obama közvetlen filmes előképének – már ha megválasztják kedden a demokrata jelöltet. Az általa megformált – kicsit azért elnagyolt rajzolatú – David Palmer elnök pozitív tulajdonságait legérzékletesebben maga a megszemélyesítője, Haysbert foglalta össze, amikor egy, a sorozat második évadját beharangozó werkfilmben úgy nyilatkozott, hogy karakterét Jimmy Carter, Bill Clinton exelnökök és Colin Powell egykori külügyminiszter legvonzóbb tulajdonságaiból gyúrták össze.
Jimmy Carter, Bill Clinton és Colin Powell egyben
A figurát nyugodtan nevezhetjük a filmtörténet eddigi legsikeresebb és egyben legszomorúbb véget ért színes bőrű államfőjének, aki négy évadon keresztül szerepel az idáig hatszor huszonnégy epizódot (azaz hat évadot) átfogó szériában, láthatjuk a megválasztását, a visszavonulását, illetőleg az ez után, ellene elkövetett merényletet, amiben az életét veszti.
Fekete-fehérben
Az álomgyár aranykorában, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben az egyébként nem rossz szándékú filmek (Elfújta a szél, 1939) nem szakadtak el a sztereotípiáktól, miszerint afroamerikait – szó szerint – színfoltként, afféle „colour locale”-ként kell megjeleníteni. A fekete szereplő nem bírt cselekményformáló erővel, csak a háttérben búgott mély hangon, az archaikusabb délen lakott, szedte a gyapotot, (vallásos) bluest, kicsit később: jazzt énekelt. Mindezt hasonlatosan képzelhetjük el a korabeli magyar filmekben felbukkanó cigányokhoz, akik furcsán „beszíltek” és leginkább: bazseváltak.
A sokáig érvényben lévő elképzeléseket a lázadós hetvenes esztendők úgynevezett blackplotation (a black = fekete és az explotation = robbanás szavak összevonásával) hulláma sem változtatta meg alapvetően, ellenkezőleg: inkább ráerősített, csak éppen a „másik oldalról”, a filmgyári producerek felfedezték, hogy a fekete moziközönségnek jegyárakban jól kifejezhető igényei vannak, afroamerikai hősöket akar látni, akikkel afroamerikai történetekben és miliőkben afroamerikai zenéktől kísérve történnek a dolgok.
Ezek persze nem valamiféle társadalomkritikus mélydrámák voltak, hanem hangsúlyos szexualitással borított, akciókban bővelkedő krimijellegű trashfilmek. Arra mindenképpen alkalmasak, hogy a színes bőrű színészeket (Pam Grier, Richard Roundtree) elfogadottá tették a fehér nézők köreiben is. Legnagyobb erejük az utóhatásukban nyilvánult meg, olyan filmesek „kinevelésével”, mint Spike Lee és John Singleton rendezők.
Oscar-díjas fekete színészek
A „blackpotation-mozgalom” 1990-es évek elejei újjáéledése és társadalmi tartalommal történő felturbózása tette simává az utat Oscarig. Amely ugyan nem értékmérő, de ebben az esetben azért mérce, mert az amerikai filmakadémia alapvetően konzervatív és prűd és hű keresztmetszetét adja a kinti szociális léleknek. A történeti hűség kedvéért nem árt megjegyeznünk, hogy színes bőrű színészek filmes fődíjának elsősége a hölgyeket illeti, Hattie McDonald már 1940-ben átvehette a szobrot az Elfújta a szél dadusának szakszerű megformálásáért. Persze „csak” a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscart vihette haza.
Afroamerikai színésznőként a hölgyek fődíját első ízben 2001-ben Halle Berry kapta (Szörnyek keringője). Tavaly újra egy színes bőrű színésznőnek kedvezett a szerencse: a legjobb női epizodistának az ex-„amerikai megasztárgyőztes” Jennifer Hudsont tüntették ki a Dreamgirlsben nyújtott alakításáért.
Trend lett a színes bőrű főszereplő
A filmakadémia hozzáállása a 2000-es évektől változott, tagjai veszik a bátorságot, és bátrabban adják a voksukat színes bőrű művészekre, mintegy trenddé téve az afroamerikai színészek honorálását. Denzel Washingtont 2001-ben a Kiképzésért jutalmazták a fődíjjal (nem mellékesen: az 1990-ben Az 54. hadtest epizódszereplőjeként kapott szobrával eleddig ő az egyedüli kétszeres színes bőrű Oscar-birtokos), 2005-ben Jamie Foxxot a Rayért, Morgan Freeman ugyanekkor a Millió dolláros bébivel a legjobb férfi mellékszereplő lett, 2007-ben pedig Forest Whitaker Az utolsó skót királyért kapott főszereplői Oscart.
Az egyetlen színes bőrű kétszeres Oscar-birtokos
Afroamerikai rendező még sohasem büszkélkedhetett Oscarral. Zenész ellenben igen, az idén augusztusban elhalálozott soul- és blueslegenda, Isaac Hayes – aki sokáig kölcsönözte a hangját a South Park-sorozat Séf bácsijának, és több filmben színészkedett is (Menekülés New Yorkból, Flipper, Hulla, hó, telizsák) – az első színes bőrű Oscar-tulajdonos volt a nem színészeknek kiírt kategóriákban, az originális Shaft filmzenéjéért kapta meg a szobrocskát, a „legjobb eredeti dal” kategóriájában még 1972-ben.
Sidney Poitier, az úttörő
A színes bőrű férfi színészek közül történelmet Sidney Poitier írt, az 1964-es díjátadón a Nézzétek a mező liliomait férfifőszereplő díját kapta. A színes bőrűek láttatását illetően egyébként is Poitier megjelenése hozott jelentős változást, A megbilincseltekben (1958) Tony Curtisszel rabláncra fűzve bujdosik, miközben kiderül, a néger is ember (ezt az összebilincselést karikírozza Woody Allen Fogd a pénzt, és fuss! című filmjében), az áttörő sikert az 1967-es Találd ki, ki jön ma vacsorára adta meg. Ez a film egy színes bőrű fiatalember és egy fehér lány kapcsolatáról szól, melyet mindkettőjük szülei elleneznek. A film elfogadásán nagyban emelt, hogy Poitier olyan nagy nevekkel játszhatott együtt, mint Katherine Hepburn és Spencer Tracy.
Az „egyenlő filmes jogokért” való harc, vagyis a küzdelem, hogy a színes bőrű színész nem a háttérdíszlet része, persze régebbi keletű. Némelyek arra „vetemedtek”, hogy a saját korukban, már a múlt század elején becsületesen és tisztességesen igyekeztek ábrázolni az afroamerikaiakat. Ilyen Oscar Micheaux, független afroamerikai rendező, és az ő munkássága, aki az 1910 és 1940 között készült filmjeiben, mint például a Közöttünk történt és a The Scar of Shame címűekben valóságos karaktereket vonultat fel. 1920 és 1940 között pedig olyan hollywoodi készítésű filmeket is ide sorolhatunk, mint a Cabin in the Sky, a Hallelujah és a Stormy Weather, amikben az afroamerikai színészek rendesen megmutathatták magukat.
Amerika ébredezett
Később, a Lorraine Hansbury afroamerikai írónő darabját adaptált A napfény nem eladó című film az ötvenes évek életét mutatja be, míg a hatvanas évek egy másik filmje, a Nothing But a Man (1964) egy olyan fiatalemberről szól, akinek egyszerre kell megküzdenie a rasszizmussal és saját démonaival (a főszereplő Ivan Dixon). Megemlíthetjük az odakint 1968 és 1971 közt sugárzott Julia című tévésorozatot is, amiben Diahann Carroll egy megözvegyült, gyermekeit egyedül nevelő anyát alakított.
Alex Haley 1977-es Gyökerek elnevezésű tévés szériáját (tudják, Kunta Kinte alias Toby és leszármazottainak a sorsát) viszont mi, magyarok is jól ismerhetjük, a korabeli hazai kultúrpolitika a sorozat Amerika-ellenességét csócsálta, azonban tagadhatatlan, hogy a Gyökerek értékes, és igen hű képet festett a rabszolgaságról, jelentősége, hogy először mutatta be a rabszolgaságot az afroamerikaiak szemszögéből. Amerika ébredezett.
Az 1962-es Ne bántsátok a feketerigót! (amiért Gregory Peck Oscart kapott) című filmmel Hollywood arra tett kísérletet, hogy „rendbe hozza a dolgokat”, és ez sikerült is: a mérföldkőnek számító alkotás hűen mutatta be az 1930-as évek rasszizmusát. Meg kell említenünk David Attenborough 1987-es filmjét, a Kiálts szabadságért címűt is, és az olyan újabb filmek, mint a fentebb már említett Az 54. hadtest (1989) már jóval árnyaltabb képet festenek az afroamerikaiakról, még ha történelmileg gyakran pontatlanok is. Hiszen az amerikai polgárháborúban (1861-1865) harcoló afroamerikai hadcsoport katonáinak bemutatása helyett a történet inkább a fehér parancsnokról (Matthew Broderick játssza) szól, azt a benyomást keltve és hangsúlyozva, hogy a feketék főleg Délről származtak, általában analfabéták voltak, holott ez koránt sincs így; a többségük szabad feketeként érkezett északról, és túlnyomórészt tisztességes műveltséggel rendelkezett.
Spielberg is beszállt
A filmes jogegyenlőség kivívásában hatásos állomás Steven Spielberg Amistadja (1997; a film afroamerikai színészei közül Morgan Freeman és Djimon Hounsou alakítását emelhetjük ki), ami egy rabszolgaszállító hajón történt lázadásról szól. Bár még nem került bemutatásra, ide sorolhatjuk Denzel Washington legújabb, The Great Debaters (2009) című filmjét szintén, ami egy texasi, afroamerikai főiskolán játszódik az 1930-as években, és a feketék oktatását boncolgatja, miközben sok különböző fekete karaktert vonultat fel.
A blackplotation-filmek ezerkilencszázkilencvenes évek eleji másodvirágzása adott visszafordíthatatlan lendületet annak, hogy az afroamerikai filmesek nagyobb elismerésnek örvendjenek. Köszönhetően ezen időszak olyan rendezőinek és filmjeinek, mint Mario Van Peebles (New Jack City, 1991), John Singleton (Fekete vidék, 1991) – és legfőképpen Spike Lee: Szemet szemért (1989), Mo’ Better Blues (1990), Dzsungelláz (1991) és Malcolm X (1992). Ezek a filmek olyan afroamerikai sztárokat indítottak az útjukra és emeltek be a filmköztudatba, mint Denzel Washington, Wesley Snipes, Samuel L. Jackson, Mario Van Peebles, Ice Cube, Ice-T, Cuba Gooding Jr., Laurence Fishburne, Delroy Lindo és Chris Rock, illetve Halle Berry, Angela Bassett és Nia Long.
Az „egyenjogúsítás kapcsán” meg kell említenünk Eddie Murphynek az 1980-as évek elejétől kezdődő és az 1990-es évek kezdetéig tartó „fénykorát”. Hozzátehetjük, a fekete srácokat erősen motiválta a sportolói karrierjét követően filmezésbe fogó O. J. Simpson is (Földi űrutazás, a Csupasz pisztoly-trilógia), aki aztán a legnagyobb nézettséget gyilkossági perének a közvetítésével érte el. Az egykori példakép most újabb erőszakos bűncselekmény vádjával került a bíróság elé.
A közönség igényli a fekete sztárokat
A közönség kedvelte ezeket a mozikat, megszerette és mintegy kikövetelte magának a fekete filmsztárokat. Ugyan államfői szerepben nem sokszor találkoztunk velük, de többször megmentették már az országot, a világot és az emberiséget. Will Smith (A függetlenség napja, Men In Black – Sötét zsaruk 1-2.) kapcsán érdemes megjegyeznünk, mára ő az első számú arfoamerikai férfisztár, ez a gázsijában is megmutatkozik. Legutóbb a Hancockért húszmillió dollárt kért – és kapott.
Többször megmentette a világot
Mára lassan az afroamerikaiak filmes hatalomátvételéről beszélhetünk, aminek érzékletes példája, hogy a Trópusi viharban a fehér bőrű színészt alakító Robert Downey jr. az ízesnek gondolt „fekaduma” elsajátítása és gyakorlása mellett még pigmentbeültetésre is hajlandó a siker érdekében, mert sikert – gondolja – csak afroamerikai hősként érhet el. Nem gondolja rosszul.
Szóval csak néhány napot kell aludnunk, hogy megtudjuk, vajon Amerika tényleg komolyan veszi-e a filmes álmait. Mondhatni, hogy felnőnek-e a „feladathoz”.
