Kádár Béla gazdaságpolitikai helyzetelemzése, a kibontakozás stratégiájának felvázolása azért volt rendkívül örvendetes számomra, mert az abban foglaltak igen szoros korrelációt mutatnak a Néppárt november 30-i küldöttgyűlésén elfogadott programtézisek gazdaságra vonatkozó fejezetében foglaltakkal. Ez pedig arra utal, hogy van együttműködési lehetőség konkrét programok mentén olyan politikai erők között is, amelyeket az – akarva-akaratlanul kormánypárti érdekeket szolgáló – közvélekedés érzelmi alapon egymással szembeállítva szokott megjeleníteni.
Annál sajnálatosabb, hogy a cikk befejező körülbelül egytizenkettedében Kádár Béla kilép a szilárd szakmai talajt jelentő területről a politológia sokkal ingoványosabb mezejére, és a közjog vonatkozásában téves következtetésekre jut. Jellemző módon a média éppen ezt az egytizenkettedet zenésítette meg, mondván: Kádár Béla nagykoalíciót hirdet.
A történet azonban nem erről szól! Ezért indokolt a súlyos és fontos gazdaságpolitikai mondanivaló érvényre jutásának esélye érdekében lehántani a cikk nem egyenszilárdságú, oda nem való részét az egészről.
Három kérdéskörben kívánom kifejteni álláspontomat Kádár Béla cikkének ürügyén.
Ad 1.: az 1998-as választásokat követően három vagy több párt fogja-e alkotni a koalíciót?
Ad 2.: jó helyen lenne-e a gazdaságpolitika centruma a Miniszterelnöki Hivatalban?
Ad 3.: milyen ismérvek jellemezzék a leendő miniszterelnököt (horribile dictu: miniszterelnök-helyettest)?
Másfél évvel az alkotmányos rend szerinti választások előtt tisztulni látszik a hazai politikai égbolt. Csak a fejét struccként homokba dugó elemző nem látja: tetszik, nem tetszik 1998-ban még hárompólusú lesz a magyar belpolitika. Ez esélyt adhat egy, a jelenlegitől eltérő, de törést és káoszt nem okozó kormányzati alternatíva megvalósítására. Keserű tényként kell tudomásul vennünk, hogy a populista, demagóg, retorikájában radikális jobboldal reménytelenül megosztja az ellenzéket, melynek józan, stabilitásra törekvő, középjobb vonulata a baloldal elsöprő győzelmének kockáztatása nélkül nem menetelhet együtt vele.
El kell fogadnunk és meg kell értenünk, hogy a magyarságnak a társadalmi lét peremére szorult tömegei kétségbeesésükben a radikalizmus szalmaszálába próbálnak kapaszkodni. A józan, mérsékelt közép-középjobb erőknek viszont felelősségükből fakadó kötelességük világossá tenni, hogy a radikális jobboldal útja nem vezet sehová. Nem vezet sehová egyrészt azért, mert verbális jobboldalúsága ultrabalos következtetésekbe torkollik. Kádár Béla gazdasági elemzésében finoman, de egyértelműen elutasítja ezeket – ez jó hír. De nem vezet sehova azért sem, mert nemzeti önazonosságunk, kulturális értékeink és a határon túli magyarság megőrzésének egyetlen reális esélye ma ugyanaz, mint Szent István idejében: szervesen illeszkedni Európa egészéhez. Ám nem kell ahhoz külpolitikai szakértőnek lenni, hogy egyértelmű legyen: az európai kereszténydemokrata és konzervatív pártpolitikai vezetőknek a Meciar-Funar-Haider-Le Pen szellemiségére építő populista jobboldal Magyarországon sem kívánatos, kormányra jutása legalább egy ciklusra megakasztaná hazánk integrációs törekvéseit. Behozhatatlanná váló leszakadásunk pedig Kelet felé sodorhatná az országot.
Ezért úgy vélem, nem annyira pártok, mint tömbök között lesz választási lehetőség 1998-ban. Ez persze lehet szövetség, lehet pártonkénti megmérettetés, a tét azonban a baloldal, a populista radikalizmus és a józan középerők közötti választás lesz. Ha a középerők nem tudják magukat a választásokig megszervezni, a választás egyesélyes lesz: marad minden a régiben. Ezért a cikk címe: páratlan esélyek!
Ami a gazdaságpolitikai irányítás központját illeti, több variáció lehetséges. Én nem sorolom ezek közé a Miniszterelnöki Hivatalt, mert ez nem illeszthető egy európai kereszténydemokrata vagy konzervatív eszmeiséghez. A miniszterelnök gazdaságirányító szerepe mögött mintha a tudatalattiban meghúzódó marxista filozófia negyvenéves sugallata volna felfedezhető: a gazdaság az alap, minden egyéb – a kultúra, a vallás, a tudomány, a művészet, a politika – ennek az alapnak a felépítménye.
Nem!
Éppúgy napjaink Magyarországának jövőkép-nélkülisége, pesszimizmusa és apátiája bizonyítja, hogy erkölcsi alapok, az élet egészét értelmezni és összefogni képes értékrend, a múltunkban felhalmozott szellemi és anyagi kincseink ismerete nélkül jövőképet felvázolni lehetetlen. Ebbe a rendszerbe ágyazva nyer értelmet a gazdaságpolitika, és éppen ezért abban értek egyet Kádár Bélával, hogy a gazdaságról vallott nézetek nagyon is pártspecifikusak. Ám akkor tessék ezt a gondolatot végigvinni!
Nem vitatom, hogy az élet minősége szempontjából kiemelkedő, de mégsem kizárólagos szerepe van a gazdaság állapotának. Elfogadom a népi bölcsességet, hogy “korgó gyomorral nem lehet himnuszokat énekelni”. Nem szeretnék azonban olyan társadalomban sem élni, melyben teli a hasam, ám az emberekből már a himnuszok iránti igény is kiveszett. Nem tehetek róla, Madách falansztere nem vonzó számomra.
A gazdasági, fiskális és monetáris politika szétválasztása viszont ésszerű dolog. A független Nemzeti Bank már ma is a monetáris politika letéteményese. A Pénzügyminisztériumban adottak a fiskális szakmapolitika (adó, vám, illeték, költségvetés, kincstár stb.) alapjai. Adósak vagyunk egy koncepcionálisan gazdálkodó Gazdasági Minisztérium kialakításával az osztrák, a német vagy akár a francia gyakorlat alapján. Ilyen, az államigazgatási három lábon álló árbocrendszerrel beevezhetünk az Európai Unió révébe, illeszkedve annak struktúrájához és gyakorlatához.
Végül néhány gondolat a miniszterelnökről és helyetteséről. Kádár Bélának sikerült úgy pozicionálnia e posztot (posztokat), mint annak idején, miniszter korában, egy vámkedvezményt biztosító haszongépjármű műszaki paramétereit: az egész világon kizárólag egyetlen egyedre illő kritériumként. Sokszor felteszik a kérdést, mit tekintünk mi megőrizendőnek az antalli örökségből. Nos, például a közjogi gondolkodásmódot. Antall József maga volt az élő közjog. Biztosan soha nem jutott volna eszébe az alkotmányos rendet, a kormány szerkezetét egy mégoly kiváló és elismert szaktekintély felbukkanása esetén sem hozzáigazítani. A gazdaság fontossága nem a miniszterelnök közgazdász volta révén nyer elismerést. A Magyar Köztársaság mindenkori miniszterelnöke több kell, hogy legyen, mint egy exportorientált vállalkozás igazgatótanácsának elnöke. Azt hiszem, a nyugatnémet gazdasági csoda, a szociális piacgazdaság sikeres valóraváltójánál elismertebb gazdaságpolitikust (Ludwig Erhardról van szó) keveset ismert a világ. Ám kancellárként nem tudta meghaladni Adenauer államférfiúi nagyságát. A miniszterelnök-helyettesi poszt térségünkben pedig gyanús. A szovjet kormányzati modell szerint volt funkcionális poszt a helyettesi szék, mely összefogott egy megadott szakterületet.
A funkcionális miniszterelnök-helyettes az európai jogrendben ismeretlen. Bevezetése a teljes jogú tagság előszobájába meglehetősen szerencsétlen lenne. Igaz, a német nyelvterületen (Ausztria, Németország) gyakorlat az alkancellári poszt. Ez azonban egy kétpárti koalícióra alkalmazható konstrukció, ahol a kisebbik kormánypárt legmagasabb rangú képviselője kapja ezt a címet, minden funkcionális felhang nélkül.
Az elmondottak alapján remélem, kellő fogadókészség marad Kádár Béla cikkének 90 százalékát kitevő gazdasági mondanivalója iránt. Kár, hogy cikke befejező részével módot adott arra, hogy az ország mást tudjon meg róla, mint amiért íródott.
Egy egész kicsit kevesebb ezért talán valóban több lett volna.
(A szerző a Magyar Demokrata Néppárt elnöke)
