Furcsa fintora a sorsnak, hogy miközben a nemzeti kereteken átlépô globalizáció esküdt ellenségei Seattle és Prága után Nizzában is rohamra indultak, az ostrom alá vett épületkomplexum mélyén tizenöt ország vezetôi éppen tárgyalóasztalhoz ültek, hogy legféltettebb nemzeti érdekeiket utolsó leheletükig védelmezzék.
A LEGFÔBB TÉT. Az egy évvel ezelôtt elindított kormányközi konferencia záróakkordjául szánt csúcstalálkozónak az Európai Unió (EU) tagállamai szempontjából az volt a legfôbb tétje, hogy a keleti bôvítés miatt kikényszerített intézményi reformok nyomán egyáltalán ne, vagy lehetôleg minél kevesebbet veszítsenek eddigi befolyásukból. Alistair Campbell, Tony Blair nyers modorú szóvivôje nem is rejtette véka alá: “Azért harcolunk, hogy Nagy-Britanniának nagyobb befolyása legyen a kibôvített unióban”. Ez a látszólag egyoldalú és egoista, ám belpolitikai szempontból tökéletesen érthetô hozzáállás hamar szertefoszlatta az Európai Bizottság és a közösségi gondolat más híveinek maradék reményét, hogy Nizzában olyan alku születik, amely a jelenleginél kétszer több taggal is garantálni fogja az EU hatékony működését. A közösségi szemlélet legfôbb letéteményesének számító végrehajtó testület ugyanis elôzôleg deklarálta: a belsô reformok sikerét azon fogja lemérni, hogy milyen mértékben sikerül visszaszorítani a kormányok utolsó mentsvárának számító vétójogot.
BIZOTTSÁGI KUDARC. A végeredményt elnézve a brüsszeli bizottság kudarcként könyvelheti el a nizzai szerzôdést, hiszen egyetlen kulcsfontosságú területre sem sikerült kiterjeszteni a minôsített többségi döntések elvét, amely a vétójoggal szemben egy bizonyos szavazati arány meglététôl teszi függôvé egy-egy EU-jogszabály elfogadását. Bár az unión belüli döntések 80 százalékát már ma is minôsített többségi szavazással hozzák, a fennmaradó 20 százalék olyan lényeges politikai területeket fed le, mint az adó, a kereskedelem, a szociális politika, a menekült és bevándorlási politika vagy a közösségi költségvetés egyharmadát kitevô kohéziós politika. A bizottság azt szerette volna, ha a tizenötök Nizzában ezen az öt területen legalább részlegesen lemondtak volna vétójogukról. Az egyhangúság elvének megtartása ugyanis közel 30 tag mellett sokak meggyôzôdése szerint a működésképtelenség határára sodorná az EU-t. Nizzában azonban hamar bebizonyosodott, hogy a kormányokat az unió jövôbeni működésére leselkedô elvont veszélynél sokkal jobban izgatja a hatalom és befolyás mércéjének számító szavazati arány (szavazataik száma, illetve annak a többi tag számára megállapított számhoz való viszonya), s valamivel kevésbé az Európai Bizottság összetételének kérdése.
ÁTSÚLYOZÁS. A tizenötök a három és fél évvel ezelôtti sikertelen amszterdami kísérlet után vezérlô elvként elfogadták, hogy miután a következô bôvítési hullámot követôen az EU-n belül még jobban eltolódik az arány a kisebb országok javára, a szavazati súlyokat a nagy tagállamok számára kedvezôen kell újrarendezni. Hogy ezt az általános elvet milyen iszonyúan nehéz mindenki számára elfogadtatni, működôképes szavazati rendszerbe önteni, azt a drámai fordulatokkal tarkított nizzai tárgyalási maraton is megmutatta.
A szavazási rendszer biztosítékai• A kis tagállamok megnyugtatására kikötötték, hogy a minősített többség nem tekinthető érvényesnek, ha a tagországok többsége ellenzi a döntést
• Az úgynevezett blokkoló kisebbséget úgy állapították meg, hogy három nagy ország összefogva szavazatai révén ne tudjon megtorpedózni egy döntést
• A demográfiai arányok tükröztetésére elfogadták, hogy csak olyan határozat mehet át, amely maga mögött tudja az unió lakosságának legalább 62 százalékát (ez azt jelenti, hogy Németország és két másik nagy tagország ellenében nem lehet keresztülvinni döntéseket)
Noha a csúcs elôtt a nemzetközi sajtó a francia-német konfliktustól visszhangzott, Nizza – az elôzetes Chirac-Schröder kompromisszumról szóló kósza híreket mintegy igazolva – feltűnô harmóniát mutatott a két partner között. A szavazati számháború ehelyett a nagyobb és a kisebb tagországokat állította szembe egymással. Az utóbbiak azzal vádolták meg az öt legnépesebb tagot, hogy az ô rovásukra próbálják meg növelni a befolyásukat.
A végül “befutott” sokadik verzió a szavazati súlyok újraelosztása mellett három biztosítékot is beépített a rendszerbe (lásd külön). A nagy kérdés, hogy ez az igencsak komplikált rendszer mennyiben szolgálja majd a hatékony döntéshozatalt. Egy másik forró témában, az Európai Bizottság összetételének kérdésében viszont a kis államok vitték keresztül az akaratukat. Az alku értelmében minden tagállamnak – így az idôközben újonnan csatlakozóknak is – egy képviselôje lesz a testületben, miután a nagyok 2005-tôl kezdôdôen lemondanak második biztosukról. A bizottság létszámának a testületben szövetségesüket látó kisebb országok óhajára csak akkor húznak majd határt, amikor az unió 27 tagúvá válik. Bár a Nizzában elfogadott reformokat a legnagyobb jóindulattal sem lehet ambiciózusnak nevezni, éppen az unió kapuja elôtt várakozó országoknak van a legkevesebb okuk a fanyalgásra. Az alku ugyanis, bármennyire is szerényebb a vártnál, elhárítja a legutolsó, tôlük független akadályt a bôvítés útjából.
A tagságra pályázó államok képviselôi kifejezetten kellemes élményekkel távozhattak a tengerparti városból. A tizenötök állam- és kormányfôi, felülmúlva a legoptimistább várakozásokat is, olyan tartalmú bôvítési dokumentumot fogadtak el, amelyet a vendégek nyugodt szívvel akár a karácsonyfa alá is betehetnek. Az Európai Tanács amellett, hogy megismételte a tavalyi helsinki formulát, miszerint az unió 2002 végétôl képes lesz új tagok felvételére, egy olasz-brit módosító indítványt elfogadva reményét fejezte ki, hogy a mostani tagjelöltek honatyái már részt vehetnek a következô, 2004-ben esedékes Európai parlamenti választásokon. Bár – mint utóbb Jacques Chirac is hangsúlyozta – ez semmire sem kötelezi az uniót, elôször fordult elô, hogy az EU legfelsô döntéshozó szerve idôhorizontot vázolt fel az elsô új tagok csatlakozására.
Újabb ösztönzô erôt adhat Magyarországnak és az élmezôny más tagjainak a felkészülésben a tizenötöknek az az ugyancsak Nizzában tett ígérete is, miszerint az EU-val a felvételi tárgyalásokat lezáró tagjelöltek már teljes joggal bekapcsolódhatnak a következô, 2004-ben kezdôdô kormányközi konferencia munkájába. Az új alkufolyamat már az unió jövôjével foglalkozik majd, egyebek mellett kísérletet tesz a közösségi, tagországi és regionális hatáskörök világos elkülönítésére. A belépésre pályázó országok bizonyára mindent elkövetnek majd, hogy hallathassák a hangjukat. Hiszen – mint azt a nizzai szerzôdés tárgyalása is megmutatta – nem túlzottan lélekmelengetô dolog, amikor valakinek a szavazatairól, vagy éppen parlamenti képviselôinek számáról a feje felett döntenek.
