„A végtörlesztéshez nyújtott vissza nem térítendő támogatást és munkáltatói kölcsönt legkésőbb 2011. december 31-ig folyósítani kell” – áll a kormány és a bankok közötti megállapodásban, s a kormány azt vállalta az egyezségben, hogy az erről szóló törvényjavaslatot december 21-ig (az eredeti szöveg szerint: december 15-ig) beterjeszti az Országgyűlésnek.
A Napi Gazdaság keddi számában azt veti föl, hogy elképzelhető, a kormány csak formálisan tesz eleget a megállapodásnak, hiszen a törvényjavaslatot ugyan határidőre beterjesztették, de Orbán Viktor közszolgáknak írt levelei, s a televíziócsatornákon futó reklámkampány szerint december 30-ig kell jelezni a munkaadónál a végtörlesztési szándékot, s szó nem esik a december 31-i folyósítási határidőről. Az ugyanis megkerülhető azzal – írja a lap – hogy a munkáltatói kölcsönről szóló megállapodásokat már december 30-án megkötik, így a később hatályba lépő törvény már nem vonatkozhat azokra.
Kérdéses egyelőre, hogyan reagálnak a bankok majd minderre – ha a feltevések beigazolódnak. Nem ez lenne az első hajszálrepedés a kormány és a Bankszövetség közötti megállapodáson. Az egyezség megszületése után nem sokkal a jegybank közleményt adott ki arról, akkor és csak akkor tudja segíteni a 90 napon túl nem fizető adósok devizahitelének forintra váltását, ha a kormány garanciát vállal a devizatartalékból erre a célra fölhasznált összeg visszapótlására. A jegybank számításai szerint az átváltandó hitelállomány – mint azt az inflációs jelentésben közölték – kb. 375 milliárd forint.
Egy ilyen állomány forintra váltásának – jegybanki támogatás nélkül – jelentős forintgyengítő hatása lehet. A megállapodás aláírása óta történt egy-két olyan esemény – az IMF-delegáció hirtelen távozása, Magyarország újabb leminősítése – amelyek fölvethetik egy tartósan gyenge forintárfolyam lehetőségét. Ez magasabb költséget jelent mind a bankoknak, mind az államnak a kedvezményes árfolyamrögzítésnél. Ha nagy a baj, akkor főleg az államnak, mivel 270 forintos frank, illetve 340 forintos euróárfolyam fölött már a további veszteségek 100 százaléka az államot terheli.
Ezek a fejlemények – különösen a gazdaságpolitika gyors fordulatainak tükrében – elültethetik a kételyt a gyanakvó természetű devizaadósok lelkében, megvalósul-e végül minden, amit a kormány és a bankok belefoglaltak megállapodásba. A kétely maga persze semmire sem bizonyíték, csak maguknak az adósoknak a létezésére. (Dubito ergo cogito ergo sum – kételkedem, tehát gondolkodom, tehát vagyok – Descartes).
Erős érvek szólnak viszont amellett, hogy a bankok lenyelik a „végtörlesztési békát”, mivel a megállapodásban foglaltak továbbra is sok tekintetben előnyösek rájuk nézve, mivel az útját állhatja a lakossági hitelportfolió további drasztikus romlásának.
Hogy pontosan mit hoz a jövő a megállapodással kapcsolatban, azt természetesen nem lehet tudni – különösen nem egy olyan országban, ahol a múltat is többszörösen újraírják, s olykor visszamenőleges hatállyal is törvényeket alkotnak.
