Cáfolható, hogy a Medgyessy-kormány (2002-2004) száznapos programja, közalkalmazotti béremelése hitelekből valósult volna meg. A 2002. szeptemberi 50 %-os közalkalmazotti béremelés 800 ezer munkavállalót érintett, és a magyar gazdaságtörténet legnagyobb egyszeri béremelése volt. Medgyessy átvette az inflációt 9,8 %-kal, átadta 2004 végén 4 %-kal. (2004 szeptemberében buktatták meg Medgyessy Pétert.) Kiderül a gyakorlatban is, amit Milton Friedman már elméleti úton korábban levezetett, hogy tudniillik nem létezik bérinfláció. Nem is létezhet, hiszen a globalizált világban a kereslet bármilyen bővülésére a kínálat (termelő és kereskedő) reagál és nem az ár.
Az államháztartás GDP-arányos hiányát Medgyessy 2002-ben 9,8 %-kal veszi át, átadja 5,8 %-kal, illetve ha az autópálya építés költségeit (ppp-konstrukció) ide vesszük, akkor 6,4 %-kal. Az igazi megugrás 2006-tól kezdődik, amikor három év alatt 80 %-ra emelkedik a GDP-arányos államadósság. 1993-ban volt e téren a csúcs, amikor a GDP-arányos államadósság 89 % volt. Ez ment le a Horn-kormány (1994-98) és az első Orbán-kormány (1998-2002) idején 2001 végére 53 %-ra. Arról viszont senki nem beszél, hogy ez a csökkentés miből valósult meg. Nos, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg, valamint az államháztartás deficites volt végig. A magyarázat egyértelmű: mindkét kormánynak privatizációs bevételekből sikerült csökkenteni az államadósságot, aminek viszont jelentős nemzeti vagyonvesztés volt az ára.
Medgyessy Péter kormányának már nem volt mit privatizálni. Az államadósság a béremelésektől teljesen függetlenül is nőni kezdett, a kamatos kamat törvényei szerint.
A minimálbéremelés nem volt baj?
És itt álljunk meg egy pillanatra: az Orbán-kormány 1999-2001 között, három lépésben 19 600 Ft-ról 50 000 forintra növelte a minimálbért. Erről ma miért nem beszélünk? Az egyik béremelés jó, a másik meg rossz, aszerint, hogy melyik kormány hajtja végre? Az egyik béremelés eladósít, a másik meg nem?
Az első Orbán-kormány és a Medgyessy-kormány egymást követő nagyarányú béremelései után a hazai reálbérszínvonal az EU-15 átlag 40 %-ára javult, miközben az egy főre jutó GDP terén a 65 %-on álltunk.
Ma az egy főre jutó GDP terén az EU-27-ek átlagának 62 %-át produkáljuk (tehát romlott a mutató, pedig 12 szegényebb ország csatlakozott azóta az EU-15-ökhöz), miközben az egy főre jutó reálbér terén az EU-27-ek átlagának 22 %-ára csúsztunk vissza.
Értelmetlen osztogatásról beszélni
Innentől kezdve mi értelme van a „lakossági túlfogyasztásra”, az „osztogató kormányokra”, a Medgyessy-kormány 100 napos programjára mutogatni? Még egy megjegyzés: az 50 %-os közalkalmazotti béremelés után megállt, sőt visszafordult egy pár évre az orvosok, ápolónők, mérnökök, stb. külföldre áramlása, illetve pályaelhagyása. E nélkül az egészségügy már összeomlott volna az orvos- és nővérhiány miatt. (Most persze megint közel járunk ehhez…)
A béremelések után megnő a költségvetés áfa- és szja-bevétele, a nyugdíjalap bevétele, valamint nő a lakossági megtakarítás, ami a bankokon keresztül beruházási forrás. Ezért alapvető tévedés a bérnövekményt, ezen belül akár a közalkalmazotti bérnövekményt is, teljes egészében „költségként”, pluszkiadásként kezelni. A jelentős része a bérnövekménynek visszaforog a költségvetésbe, illetve a gazdaságba.
Friedman alapszabálya: a pénzkiáramlásnak szorosan kell kapcsolódnia a GDP alakulásához, és a bérjövedelmeken keresztül kell megvalósulnia, nem közvetlenül a vállalkozói oldalon keresztül, pl. adócsökkentés révén.
A kádári életszínvonal-politika a hibás?
Hasonlóan cáfolható a Kádár-korszak életszínvonal-politikájának és az eladósodásnak a vélt összefüggése. 1970-ben nagyjából félmilliárd dollár volt az ország nyugati adósságállománya. Az 1970-es évek első felében (nagyjából tehát 1975-ig) összesen 3,8 milliárd dollár hitelt folyósítottak számunkra a nyugati kormányok, vagyis ezek kormányhitelek voltak, és nem közvetlen bankhitelek, mégpedig célhitelek, vagyis konkrét beruházásokra adták. Eszük ágában sem lett volna fogyasztásra hitelt folyósítani saját polgáraik adófizetői pénzéből.
A fölvett 3,8 milliárd dollár nagy része rossz beruházásra, az elavult gazdaságszerkezet megőrzésére lett fordítva: a kohászat, a textilipar rekonstrukciója, az olajválság után a szénbányászat újraindítására, bővítésére.
Volt egy kisebb tétel, kb. 800 millió dollár, amely a mezőgazdaság technikai fejlesztésére lett fordítva a termelési rendszereken keresztül, ez a része megtérült, visszafizettük többlettermésből, tehát rentábilisnak bizonyult. Exportárualap-bővítő hitelnek nevezték, a termelési rendszerek szervezésében vették föl a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok, főként gépberuházásra költötték, és a többlettermésből kellett visszafizetni. Miután a korszerű nyugati technika és technológia rendkívül hatékonyan működött a magyar nagyüzemi keretek között, 4-6-szor magasabb gépkihasználtsági mutatókkal, mint a jóval kisebb, specializált nyugati farmokon, a termésátlagok pár év alatt megtöbbszöröződtek, így az üzemek viszonylag könnyen vissza tudták fizetni.
Segített ezen az 1972 nyarán, tehát még az olajválság előtt megkezdődött árrobbanás az agrártermékek világpiacán, főként a nagyarányú szovjet gabonavásárlások (40 millió tonna/év) miatt. Bizonyos megfontolások alapján azt is meg merem kockáztatni, hogy az olajárrobbanás valódi kiváltó oka az élelmiszerár-robbanás volt, hiszen az arab államok nagy része (sivatagi országok) komoly élelmiszerimportőr. A jom kippuri háború csak az ürügyet szolgáltatta.
1980-tól kezdve megszűnt a kormányhitel-felvételi lehetőség, hiszen épp elég bajban voltak a nyugati kormányok az olajválság miatt, ekkortól a Világbanktól kaptunk hiteleket, de ugyancsak beruházásokra, és nem fogyasztásra. A Világbank nem is adhatott volna fogyasztásra kölcsönt. Mire költöttük a világbanki hiteleket a nyolcvanas években? Nos, liászprogramra, eocénprogramra, Bős-Nagymarosra, stb., vagyis megint az elavult gazdaságszerkezet konzerválására: a túlzottan energiaigényes gazdaság hazai, drága energetikai bázisának kiépítésére.
Az önkizsákmányolás volt a jólét alapja
Ha ez így van, akkor mi volt a Kádár-rendszer relatíve magas jólétének (gulyáskommunizmus, fridzsiderszocializmus, a láger legvidámabb barakkja) valós anyagi alapja? A válasz egyértelmű: az 1968-as reform után általánossá váló önkizsákmányoló életmód. A reform felszabadította az egyéni és a csoportérdek hatalmas hajtóerőit. Háztáji gazdaság és melléküzemág a termelőszövetkezetben, gmk (gazdasági munkaközösség) az iparban, másodállás, házépítés kalákában, stb. Ekkor költözött át a magyar falu a vályogházból a kétszintes téglaházba, a kiskertben, maszek szőlőben, a hétvégi nyaraló körül mindenki kapált, kaszált, stb., ebből lett autó, tv, mélyhűtő vagy éppen drága kripta, ha már kifogyott a fantázia. Ezért az önkizsákmányoló életmódért fizet ma az 50-es, 60-asok nemzedéke a katasztrofális halálozási és egészségügyi mutatókkal. Ez a nemzedék évtizedeken át nem ismerte a nyaralás, szabadság, szabad szombat és vasárnap fogalmát, mert dolgozott a szabadidejében is.
Mennyire igazságtalan most ezt a nemzedéket afféle „tücsöknemzedékké” nyilvánítva eladósodásunk okának, bűnbaknak kikiáltani. Márpedig erről van szó, amikor azt halljuk, hogy a Kádár-rendszer idején a magas életszínvonal az eladósodás terhére valósult meg.
Eladósodásunk „menetrendje”
1970-ben az adósságállományunk 500 millió dollár volt a nyugati országok felé. 1978-ra ez hatmilliárd dollárra nőtt, de mint említettem, a tényleges hitelfelvétel abban az évtizedben 3,8 milliárd $ volt összesen, vagyis ennyit költöttünk el, többnyire rossz beruházásokra. Az olajválság utáni kamatemelkedés már követhetetlen volt a magyar gazdaság teljesítőképessége számára, ezért szaladt föl az eredeti 3,8 milliárd dollár hatmilliárd dollárra.
1979-81 között a magyar gazdaságpolitika, teljesen tévesen az első megszorító csomaggal válaszolt, aminek eredménye egy átmeneti csalóka egyensúlyjavulás lett, 1984-ig az adósságállomány 6 milliárd dollárról mindössze hétmilliárdra nőtt, vagyis az ütem mérséklődött.
Ezután következett a dinamizálás, és 1985-87 között megduplázódott az adósság: 14 milliárd dollárra emelkedett. Újabb megszorító csomag 1987-89 között, de ez már eredménytelen, 1989-re az adósságállomány eléri a 20 milliárd dollárt.
1993: 31 milliárd dollár, a GDP 89 %-a. 1997-ig sikerül csökkenteni privatizációs bevételekből 22 milliárd dollárra. 1998-2001 között ugyan nő a bruttó adósságállomány, de a GDP gyorsabban nő, így megy le 53 %-ra.
2011-ben újra 80 % a GDP-arányos államadósság, eléri a 20 000 milliárd forintot. Ebből azonban csak 5000 milliárd forint a devizaadósság, a nagyobbik része már belföldi forintadósság, kötvénykibocsátás révén.
A gazdaságszerkezet az igazi ok
Az eddig leírtakból következik, hogy megszorításokkal nem lehet az adósságállományt csökkenteni. Az alapvető ok ugyanis éppen a humán tényező tragikus alulértékeltsége (és ebből következő alulteljesítése), illetve az elavult, túlzottan energia- és nyersanyagigényes gazdaságszerkezet változatlan továbbcipelése. Exportunk importtartalma 80-82 %, vagyis alacsony a hozzáadottérték-tartalom. Ez az eladósodás oka, és nem a „túlfogyasztás” meg az „osztogató kormányok”.
Sajnos az Orbán-kormány elképzelései között nem látom a gazdasági makroszerkezet tudatos átalakításának, a világgazdasági korszakváltás végrehajtásának programját. A döntések nem a „mélyáramot”, a gazdaság makroszerkezetét érintik, hanem továbbra is az elosztás és fogyasztás felszíni szféráit. (Ne feledjük: ide tartozik az adórendszer is.)
És végezetül: igenis szükséges lenne adósságszolgálatunk könnyítéséről, mérsékléséről tárgyalásokat kezdeni az IMF-fel. Ha már elmulasztottuk a kedvező történelmi pillanatban, a rendszerváltás idején, húsz évvel ezelőtt. Az elmúlt húsz évben 70 ország kapott jelentős adósságelengedést, átütemezést, stb., például Lengyelországnak hétmilliárd dollárnyi adósságát írták le. Persze ma az adósságszerkezet miatt nehéz helyzetben vagyunk, de az IMF-et többek közt éppen ilyen problémák megoldására (kormányok átmeneti likviditási gondjainak áthidalására) hozták létre 1944 októberében Bretton Woodsban…
(A szerző közgazdász, egyetemi docens.)