Magától értetődően, a kereskedelmi és tőkepiaci nyitás előnyei mellett nem ritkán kellemetlen mellékhatások is fellépnek.#<#
Nem következne mindebből, hogy a nemzetközi kereskedelmi megállapodásoknak ki kellene térniük az esőerdők letarolásának, a gyermekek rabszolgasorba döntésének, az áldatlan munkakörülmények ellen szakszervezet alakításával védekezni igyekvő munkások bebörtönzésének az ügyére? A környezetvédelmi és emberi jogi aktivisták beszámolói szerint a multilaterális intézmények semmit nem tesznek e visszaélések megakadályozása végett.
Ezek a vádak azonban egyre kevésbé állják meg a helyüket. Több ilyen intézménynél – például a Világbanknál és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetnél (OECD) – szinte észrevétlenül átbillent a mérleg, s ma már egyáltalán nem mennek el a munkajogi és környezetvédelmi visszásságok, a korrupció mellett. Immár az Egyesült Államok is beépít ilyen biztosítékokat az újonnan kötött kereskedelmi egyezményeibe, miként az Kambodzsa és Jordánia esetében is megtörtént. Előfordul, hogy azok az aktivisták, akik korábban a tiltakozó megmozdulásokat szervezték, most részt vesznek az elvárt magatartás szabályainak kidolgozásában, illetve az egyezmények alapján kereskedő vállalatok ellenőrzésében. Ahhoz, hogy a munkaügyi és környezetvédelmi standardok világszerte érvényesüljenek, a fejlődő országok képviselőinek is rendre ott kellene ülniük annál az asztalnál. Márpedig ez nem szokott összejönni. A harmadik világ államai a burkolt protekcionizmus eszközének tekintik a szociális pontok beiktatását a kereskedelmi szerződésekbe. Az eltérő álláspontoknak pedig az a következménye, hogy a fejlett és a fejlődő világ nem tudott megállapodni a globális kereskedelmi tárgyalások következő fordulójának megtartásáról.
ELLENVETÉSEK. A Nyugat okosan tenné, ha komolyan venné a másik oldal ellenvetéseit. A harmadik világ részéről az elmúlt évtized kereskedelmi egyezményeit nem teljesen alaptalanul tekintették egyirányú utcának, amelyek lehetővé tették a gazdag államok számára, hogy nyomást gyakoroljanak az exportcikkeikre kivetett vámok leszállítása érdekében, illetve fokozzák a szellemi termékek védelmét, fordítva azonban ritkán szolgálták az élelmiszerek és a ruházati cikkek könnyebb bejutását a nyugati piacokra. A fejlődők keserű tapasztalatokat szereztek a kilencvenes évek során a tőkepiaci liberalizációval is: engedték a pénzek beözönlését, amikor azután a folyamat megfordult, akkor tehetetlenül szemlélhették gazdaságaik összeomlását. Most pedig a Nyugat olyan társadalmi jellegű követelésekkel áll elő, amelyek némelyike lefaragja azt a kis versenyelőnyt is, ami a fejlődőknél még fellelhető.
Miként lehetne elmozdulni erről a holtpontról? Először is, a fejlett világnak nem szabad becsuknia a fülét. Meg kell hallaniuk, hogy a nyugati prédikációk leghangosabb fejlődő világbeli kritikusai maguk is demokratikus berendezkedésű államok, mint például India vagy Mexikó. Nem arról van szó, hogy ezekben az országokban büszkék lennének az embertelen munkakörülményekre és a környezetet pusztító olajszennyezésekre. Ellenkezőleg, belülről is elég nagy nyomás nehezedik vezetőikre, hogy változtassanak ezeken a dolgokon. Nem véletlen, hogy a legtöbb harmadik világbeli ország már aláírta azokat a nemzetközi egyezményeket, amelyek tiltják a védett fajok, a csempészáruk és a rabok által készített termékek kereskedelmét. Hasonlóképpen, támogatják az alkalmazottak jogainak erősítését.
ÖSZTÖNZŐK. A harmadik világ gazdaságpolitikusainak azonban nem kezelhetik a valós társadalmi közegből kiszakítva ezeket az ügyeket, nekik egyúttal munkahelyeket is biztosítaniuk kell az esetek többségében rohamosan növekvő népesség számára, ellenkező esetben ugyanis elkerülhetetlenné válik a robbanás. Azaz, a szegény országok részéről akkor várható el a foglalkoztatási és környezeti reformok követése, ha ezért kézzelfogható előnyöket kapnak cserébe. Ezek egyike lehet termékeik fokozott piacra segítése a nyugati világban. Segíthet továbbá, ha a fejlődők felismerik: jobban járnak, ha globálisan egységes szabályok vannak érvényben, mintha mindig a pillanatnyi erőviszonyok érvényesülnek.
A harmadik világ országai nem zárkóznak el mindig a megegyezés elől, de fontos, hogy ne olyan szervezetekkel találják szembe magukat, amelyeket egyértelműen a washingtoni politika fedőszervének tartanak. Problematikus az is, amikor az új célok beiktatásával próbálnak kiterjeszteni olyan egyezményeket, amelyekhez korábban már az érintettek többsége csatlakozott. Ilyenkor rendszerint nincs mód egyértelműen szankcionálni az előírások megsértését, ehelyett “lelkiismereti nyomással”, a vétkes vállalatok egyedi megbüntetésével igyekeznek mindenkit beállítani a sorba. E fenyegetések azonban hatástalanokká válnak, amennyiben az érintettek között nem teljes az egyetértés.
Ha azonban a világ országainak kormányai elkötelezik magukat bizonyos közösen megállapított szabályok betartása iránt, úgy javulna az esélye annak, hogy a XXI. század globális kapitalizmusa minden érintett számára meghozza a prosperitást.
