Szemben az eredeti várakozásokkal, mégsem Orbán Viktor adta át a millenniumi zászlót október 6-án Villánynak a várossá avatási ünnepségen. Egyesek szerint a borkedvelő hírében álló miniszterelnök jól teszi, hogy elkerüli a magyar mediterránnak nevezett borvidéket, ott ugyanis igencsak felforrósodtak az indulatok a jövedéki törvény augusztus 1-je óta hatályban lévő módosításához kapcsolódó végrehajtási utasítás megismerése után.
A bort jövedéki termékké minősítő törvény nyomán kiadott rendelkezésekről szinte az egész magyar borásztársadalomnak lesújtó a véleménye. Nem önmagában a bor jövedéki termékké nyilvánítását kifogásolják, hanem azt, hogy ezzel olyan adminisztrációs többletmunkára kényszerülnek, ami rendkívül megdrágítja az éppen felfutó családi pincészetek termelését, ugyanakkor nem járul hozzá a bor minőségvédelméhez, a borkultúra fejlesztéséhez, sőt megnehezíti a borturizmust.
A borászat egyik fellegvárának számító Itáliában egyszerűbb és lényegesen hatékonyabb a rendszer. Olaszországban több mint 25 éve működik a bor jövedéki szabályozása – magyarázza Gál Tibor, aki a kilencvenes évek elején Itália egyik legelismertebb pincészetében dolgozott, mára pedig az egyik legnevesebb egri borásszá vált -, ott a miénknél szigorúbb rendszerhez azonban lépésről lépésre, hosszú évek alatt jutottak el, s mindehhez szorosan kapcsolódik a borok eredetvédelme. A minőség biztosítását ez utóbbival együtt hivatott ellátni a jövedéki törvény, amely a borok vásárlóit (az éttermeket) inkább egyéb adótechnikai eszközökkel, a magyarországinál kevesebb adminisztrációval ellenőrzi. Az eredetvédelem és a jövedéki szabályozás a szőlőültetvények terhelésének, azaz a termés mennyiségének szabályozására és annak ismeretére épül. A borászoknak a termelés folyamatához szervesen illeszkedő hármas tagolású regisztrációt kell vezetniük. Ennek első része a december 15-ével záruló, a (szőlő) eredetvédelmi rendszeréhez kapcsolódó szőlőfeldolgozási regiszter, amellyel az új borok hitelesített tartályba töltéséig kell nyomon követni a szőlő útját. A második regiszter a pinceműveletek és az érlelés alatt lévő bor nyilvántartására, valamint a kereskedelmi forgalomba kerülő mennyiségek kivezetésére szolgál. A harmadik a palackozási regiszter. A palackos borok zárjegye a kapszulába van építve, a borásznak az adóhivatal közbeiktatásával kell megadnia a kapszulákra szóló megrendelését. Olaszországban a kereskedelmen belül a magyarországihoz hasonlóan magas a kimért borok aránya, de ezeket is csak zárjeggyel lehet értékesíteni. A jövedéki adó kulcsa Olaszországban 0 százalék, és a borokat terhelő áfa is alacsonyabb kulcsú, mint Magyarországon – hívja fel a figyelmet Gál Tibor.
Ausztriától is lehetett volna tanulni. A nyolcvanas évek súlyos borcsalási válsága hatalmas sokkot okozott nyugati szomszédunknál, de azt követően igen gyorsan életbe lépett a világ legszigorúbb bortörvénye. Ausztriában minden minőségi bor ellenőrzésköteles, a kizárólag ezzel foglalkozó állami hatósági intézmény nemcsak a számára eljuttatott palackokban lévő bort vizsgálja, de a helyszínre küldi kóstolóit is, akik akkurátusan minden egyes hordót ellenőriznek. Egy gazdaság csak akkor kapja meg egy-egy fajtára a minősítési számot – amely nélkül minőségi bora nem forgalmazható -, ha a hét szakember közül öt véleménye pozitív.
A követelmények szigorú ellenőrzése mára szinte teljesen átrendezte a piacot. A melléküzemágként bort termelő gazdák nagy része tönkrement, nem tudott lépést tartani a versennyel, a megmaradt gazdaságokban pedig végbement a nemzedékváltás. A fiatal gazdák számára már természetes ez a rendszer. A szőlőtermelők közül csak azok maradhatnak hosszú távon életben, akiknek állandó átvevőik vannak – ez utóbbiak viszont a stabil kapcsolatok révén számíthatnak a megbízható, kiegyensúlyozott minőségre. A szőlősgazdák új termesztési technológiákat alkalmaznak, s egyre többen engedhetik meg maguknak a kisebb mennyiséget: ha egy-egy tőkén kevesebb fürt van, a minőség lényegesen jobb. Ma a 32 ezer szőlőgazdaságból 6 ezer büszkélkedhet az állami minősítési pecséttel. Körülbelül ötszázra tehető azoknak a csúcson lévő borászoknak a száma, akiknek termékei világszerte ismertek és kedveltek: a tokaji aszúhoz hasonló ruszti aszút termelő Alois Kracher például New York 400 vendéglőjébe szállít.
Bár az idei – a tavalyinál 15 százalékkal kevesebb, 2, 4 millió hektoliter – termés különösen jónak ígérkezik, az Österreichische Weinmarketingservicegesellschaft (ÖWM) nem pihen a babérjain: merész tervei vannak az új marketingstratégiát illetően. Olasz, spanyol és francia mintára a származási hely lenne az azonosítási alap, s a marketing összekapcsolná a régiót és az ott termelt borfajtát. A cél egy idő után e kettő automatikus társítása lenne, ami rendet tehetne a jelenlegi teljes zűrzavarban. A 16 különböző borvidékről ugyanis ma egyenként 16-20 fajta kerül ki, s az összesen 7000 ausztriai palackozóüzem különféle jelölései tovább fokozzák a zűrzavart. Ha a terv megvalósul, az eredetorientált jelölés egyértelmű és könnyen kezelhető helyzetet teremt majd – véli az ÖWM vezetője, akinek megbízásából a szakemberek már megkezdték a munkát. Első lépésként az egyes területekre jellemző szőlőfajtákat listázzák.
Az osztrák gyakorlattal szemben a hazai nagyon bonyolult. Az új magyar előírások értelmében ugyanis a bortermelőknek a szőlő leszüretelésétől fogva valamennyi műveletet bizonylatolnia kell. Takler Ferenc szekszárdi borász így fogalmazott: “ahhoz, hogy megfeleljek a törvénynek, egy könyvelőnek kellene folyamatosan a hátam mögött állnia, s írnia amit csinálok”.
Sokak szerint az új hazai rendelkezés készítői nem az európai országok fentebb bemutatott, s már évtizedek óta működő gyakorlatát vették figyelembe, hanem a fináncok által ellenőrzött szeszfőzdék mintájára kívánták végigkövetni a nedű útját a beszállított szőlőtől a palackozott borokig. Figyelmen kívül hagyva, hogy a borászat nem leplombált csővezetékekkel dolgozik. Azt, hogy a rendelkezés mennyire túlszabályozó és mégis könnyűszerrel kijátszható, jól mutatja egy kiragadott példa: a “lényeredék”, azaz a szőlőből kinyerhető must mennyiségének meghatározása. Elvileg a beszállított szőlőt le kellene mérni. Erre azonban pillanatnyilag nem csak a családi pincészetek nem képesek, de még a saját birtokon gazdálkodó nagyok sem, hiszen mindeddig erre nekik sem volt szükségük. Ugyanakkor a végrehajtási utasítás előírja, hogy egy kilogramm szőlőből 0,7 liter must nyerhető. Ez azonban így nem igaz, mert a kapott must mennyisége függ a szőlő fajtájától és attól is, hogy a milyen erősen préselik a szőlőt. (A jobb minőség érdekében kisebb nyomáson préselnek, így egy kiló szőlőből sokszor csak fél liter mustot nyernek.) A borászok jellemzően visszafelé számolnak a folyamat lekönyvelése során, amit bátran megtehetnek, hiszen azt, hogy az adott területen valójában mennyi szőlő termett, lényegében nem ellenőrzi senki. Hasonlóan részletekbe menő, ugyanakkor a szakmai szempontokat figyelmen kívül hagyja a borászati folyamatok során keletkező mennyiségcsökkenések (párolgási, fejtési veszteség) elszámolásának szabályozása. Nagymértékben megnőttek az értékesítés adminisztratív terhei is, miközben a kormányzati szinten is támogatott borturizmus – a pincében történő borkimérés megnehezítése miatt – szinte lehetetlen feltételek közé került. A helyzet ellentmondásos voltát jelzi, hogy például Wunderlich Alajos villányi borász nem folytathat borkimérést abban a pincében, amelyet nemrégiben a falusi turizmus fejlesztésére elnyert támogatásból éppen erre a célra alakítottak át. Wunderlichék – mint a legtöbb hasonló családi borászat – szőlőtermelőkre és bortermelőkre osztották a családot. Az előbbiek őstermelőként kedvezőbben adóznak, ráadásul 10 hektoliterig saját használatra adómentesen állíthatnak elő bort. Hivatalosan azonban bort csak egyszerűsített adóraktárak értékesíthetnek (ez a család másik ága), akiknek persze a vámhivatal felé pontosan el kell számolniuk minden literrel. Amennyiben azonban kimérve is kívánnak bort értékesíteni a pincében, további engedélyek beszerzése szükséges.
A szőlőtermelők és egyszerűsített borraktárak számára egyaránt kötelező – gyakorlatilag egy raktárkészlet-nyilvántartásnak megfelelő – pincekönyv vezetésére már készültek számítógépes programok, amelyek könnyíthetik az adminisztrációt. De előfordulhat, hogy sok idős ember – akik eddig a családi pincék szőlőbeszállítóiként szerepeltek – megriadva a számukra átláthatatlan adminisztrációs kötelezettségektől, inkább felhagynak a szőlőtermeléssel – véli Takler Ferenc. Az pedig egyelőre kérdéses, hogy az éppen fejlődésnek indult családi pincészetek képesek lesznek-e integrálni ezeket a területeket, különösen hogy a szigorúbb elszámoltatás következtében adóterheik várhatóan növekedni fognak. Így még az sem látható tisztán, hogy a folyamat a szőlők elhagyásához és további parlagosodáshoz vezet-e majd, avagy birtokkoncentrációhoz.
Külső tőke – olyan, amelyet nem a borászok forgatnak vissza – kevés érkezik ugyanis. Leszámítva a külföldi befektetőket, erre alig néhány példa akad Magyarországon. A borkereskedelmi vállalkozásként indult Hilltop Neszmély mellett talán a legjelentősebb külső tőkéből építkező borászati vállalkozás a Villányhoz közeli Kisharsányban gazdálkodó Vylyan. Ipacs Szabó István, a hazai családi pincészetektől jócskán eltérő üzemszervezéssel működő cég főborásza elmondta, hogy a borászati műveletekről ők eddig is nyilvántartást vezettek, így a pincekönyv vezetése számukra nem újdonság, igaz az előírás számos ponton eltér az eddigi gyakorlatuktól.
A nagyok számára a szóban forgó rendelkezések betartása minden bizonnyal kevesebb nehézséget okoz majd, mint a családi pincészeteknek, ennek ellenére a jelentős részben külföldi tulajdonban lévő, és nagynak számító tokaji pincéket is képviselő egyesület, a Tokaj Renaissance terjedelmes listát állított össze a túlságos adminisztrációt kritizáló észrevételeiből. Legfontosabbakként – a rendszer zártabbá tétele érdekében – a szőlő származási bizonyítványi rendszerének szigorítását és a hegyközségi rendszer ennek megfelelő átalakítását említette Egyedi András, a Tokaj Renaissance főtitkára. Szerinte a szőlőmennyiség ellenőrzésére a Vám- és Pénzügyőrség amúgy sem lesz képes.
Kérdés persze, hogy mi volt a törvényalkotók szándéka. A hamisítás kiszűrésére egyrészt az új szabályozás sem alkalmas – szakértők szerint ugyanis ezzel csak annyi változott, hogy a hamisított borok az 5 forintos literenkénti jövedéki adó és az általános forgalmi adó megfizetése után a szükséges okmányokkal ellátva kerülnek a piacra. A hamisítók egy része ugyanis rendelkezik szőlőültetvényként nyilvántartott területtel, amelyek terméséről valós felmérés amúgy sem készül. Amennyiben pedig ez nyilvánvalóan kevés lenne az általuk előállítani szándékozott lőréhez, úgy papíron további vásárlásokra is lehetőségük nyílik. Borászok elmondása szerint már az idei szüretkor is lehetett hallani olyan ügyletekről, amikor csak papíron létező szőlőmennyiségek cseréltek gazdát.
A hamisítás kiszűrése egyébként sokkal egyszerűbb eszközökkel is megvalósítható lenne, hiszen az annak során felhasznált fő alapanyag, a cukor így elegendő lenne a nagytételű cukorvásárlók ellenőrzése. Emiatt többen a cukor jövedéki termékké nyilvánítását sürgetik.
A törvényhozók egyik célja minden bizonnyal az volt, hogy növeljék a nem hamisító, de adó fizetése nélkül kannában bort árusító kistermelőktől származó adóbevételeket. A jelenlegi rendszerben háztartásonként 1000 liter bort előállítóknak, illetve szőlőt kizárólag eladásra termelőknek csak szőlőtermelőként kell regisztráltatniuk magukat, így azonban borukat hivatalosan nem adhatják el. Az 1500 négyzetméternél kisebb területen gazdálkodóknak nem is kell regisztráltatniuk magukat, így a háznál történő boreladás továbbra sem lehetetlen. Az is elgondolkodtató, hogy az 1000 literes adómentes mennyiség átlagosan háromfős háztartással számolva napi egyliteres fejenkénti fogyasztásnak felel meg, ami saját fogyasztásra már nem éppen egészséges mennyiség.
Nemcsak Ausztriában és Olaszországban, de az Európai Unió országainak többségében szintén jövedéki termék a bor, mégpedig évtizedek óta. Ez ott szervesen kapcsolódik a borok eredetvédelmi rendszeréhez, ami a szőlő kataszterekre épül. Vannak borvidékek, ahol dűlőkre lebontva meghatározzák, hogy azokon mekkora mennyiségű szőlő termelhető maximálisan (Franciaországban például az eredetvédelmi rendszerek több mint száz éve léteznek). Ha tehát a törvény célja a jogharmonizáció volt, akkor – mint a szakértők egy része rámutat – jobban is lehetett volna támaszkodni a külföldi tapasztalatokra.
Minthogy azonban nem ez történt, megállapítható: a jelenlegi szabályozás nemcsak hogy nem a legszebb darabja a borhoz kötődő, s nagy múltú magyarországi törvénykezési munkának, de várhatóan nem is lesz hosszú életű.
