Szinte észrevehetetlen maradt a szerbiai változáisok és a közel-keleti válság drámájára szegeződő figyelem árnyékában az Európai Unió (EU) október derekán Biarritz fürdővárosban tartott informális csúcsértekezlete. Előtte hasonló sorsa jutottak a rendkívül fontos francia alkotmányos változások, valamint a Chirac elnök tekintélyét megingató botrányok. Pedig ezek az események, ha formailag nem is, a valóságban komolyan hatnak egymásra.
ELAKADT REFORMOK. Franciaország az európai kontinens talán legérettebb demokráciája és az EU egyik kulcsországa. Ráadásul most éppen betölti az unió soros elnöki tisztét is. A decemberi nizzai csúcsig vezetése alatt kellene döntésre jutni a közösség belső reformjai körül dúló vitákban, s megjelölni végre a keleti kiterjesztés reális menetrendjét.
Biarritzban ehelyett – a Szerbia és a Közel-Kelet jövőjét illető jámbor óhajok árnyékában – az unió reformfolyamata gyakorlatilag alig haladt előre. A hangulatot a kis tagállamok elégedetlen kórusa határozta meg. Tiltakoztak a nagyok szervezeti túlsúlya ellen, élesen bírálták a francia elnökség tevékenységét. Volt egy másik negatív hangulati tényező is: Védrine francia külügyminiszter (félreérthetetlenül Berlinnek üzenve) demagógiának bélyegzett minden olyan kísérletet, amely arra irányulna, hogy most határozzák meg a keleti bővítés időhatárait.
Biarritz semmitmondása kérdésessé teszi az alig két és fél hónap múlva esedékes nizzai csúcs eredményességét. Méltánytalan lenne ezért egyedül a franciákat és Chirac elnököt hibáztatni. Ám az aligha kétséges, hogy a párizsi politika belső viharai csökkentették a francia elnökség hatékonyságát.
Az első vihargóc már akkor kialakult, amikor a népszavazás azt az eredményt hozta, hogy rövidítsék le a köztársasági elnök hivatali idejét. (Még De Gaulle tábornok fogadtatott el egy olyan alkotmányt, amely szerint a köztársaság elnökét hét, míg a parlamentet csak legfeljebb öt évre választják. Ez párosult egy sor más felhatalmazással. Így az európai demokráciák közül a franciában alakult ki az elnök kezében összpontosuló legerősebb végrehajtó hatalom. Ezzel a parlament politikai súlya értelemszerűen összezsugorodott.)
Az Ötödik Köztársaság alkotmányának ezt az abszolutista értelmezését De Gaulle alakjára szabták. Utána az események fokozatosan “ellágyították”. Három ízben is előfordult azóta, hogy az elnöknek egy vele szemben ellenzéki párt vezetése alatt álló kormánnyal kellett együttműködnie. Ma is ez a helyzet: a gaulle-ista párti Chirac elnök mellett a kabinetet a szocialista Jospin vezeti.
A mostani népszavazás eredményeképpen az államfő mandátuma öt évre szól, annyira, mint a parlamenté. Azt nem lehet tudni, hogy ez az Ötödik Köztársaság végének kezdetét jelenti-e. Az bizonyos, hogy megváltoztathatja a francia belpolitika stílusát, csökkenti az elnöki hatalom szinte “monarchikus” jellegét és némileg kiegyensúlyozza a törvényhozó és a végrehajtó hatalom közötti erőviszonyokat.
A népszavazással egy időben robbant ki egy azóta is gyűrűző korrupciós botrány. A sokágú ügy lényege, hogy napvilágra került egy 1996-ban készült videokazetta. Azon Chirac egyik – azóta meghalt – bizalmasa előad egy tizennégy esztendős korrupciós történetet. Eszerint Chirac megbízásából a pártjának juttatott kenőpénz ellenében adtak volna szerződéseket különböző építőipari cégeknek. Chirac 1977 és 1995 között Párizs főpolgármestere volt, 1986 őszétől pedig egyben (a szocialista Mitterrand elnöksége alatti “együttélés” során) miniszterelnök is. A kazettán mellékesen az is szerepel, hogy e “pártfinanszírozási” pénzekből a szocialisták, sőt a kommunisták is részesültek. A kazettaügy körüli forgatagba így a korrupciós gyanú miatt lemondatott Strauss-Kahn, volt szocialista pénzügyminiszter, Jospin miniszterelnök hajdani tanácsadója és rajta keresztül a kormányfő is belesodródott.
DÖNTÉS TAVASSZAL? A botrány mára valóságos Chirac-Jospin-párbajjá fajult. Éppen Biarritz napjaiban jelentette ki Forni, a nemzetgyűlés szocialista elnöke, hogy Chiracnak “vagy a bíróság, vagy a francia nép előtt kell tisztáznia magát.” Egyre valószínűbb, hogy az elnök az eredetileg 1992 márciusára tervezett parlamenti és ugyanazon év májusában esedékes elnökválasztás helyett már jövő tavasszal előrehozott választások kiírására kényszerül. Biarritz bénultságának egyik oka nyilván az volt, hogy Chirac “falhoz szorítva” volt kénytelen levezényelni a csúcsot.
Franciaország egyik legtekintélyesebb politológusa, Dominique Moisi, a nemzetközi kapcsolatok intézetének (IFRI) igazgatóhelyettese mindezt azzal magyarázta hogy “a közvéleményt elsősorban az egész francia politikai elit átláthatósága és becsületessége érdekli. Annak hiánya ugyanis minden demokratikus rendszer létét súlyosan fenyegeti.”
Sapienti sat. Ugyebár “a bölcsnek ennyi is elég”. –
