Már megint szavaznak a dánok. Ötödször az európai integráció tárgykörében, és csak Maastrichttal összefüggésben is harmadszor. Ez az ötmillió ember a háromszázmilliós Európában elég sok hűhót produkál.
Valójában csak látszat, hogy a dánok az európai átlagnál sokkal szkeptikusabbak lennének az eurót illetően. Politikai rendszerük azonban lehetővé teszi, hogy a közvélemény – akár a teljes politikai, gazdasági és médiaelit ellenében – befolyásolja a döntéseket. A társadalmi kontroll ott létező dolog: a világ legkevésbé korrupt országáról van szó. Nagyon meg kell indokolni, ha valaki fel akarja forgatni a status quót. Nehéz gazdasági reformokat keresztülvinni ott, ahol nincsenek különösebb problémák. A dánok pedig jól élnek, mondhatni: nagyon jól.
A Gazdasági és Pénzügyi Unióhoz (EMU) való csatlakozást kitartóan ellenző dánok (továbbá svédek és norvégok) elsősorban saját szociális és környezetvédelmi vívmányaikat féltik. Attól tartanak, hogy az euró bevezetésével nemcsak monetáris szuverenitásuk maradványáról mondanának le, hanem költségvetési politikájukat is alárendelnék a frankfurti direktíváknak. Innentől kezdve pedig oda az összes dán sajátosság a társadalmi és gazdasági berendezkedésben. Nem másról van tehát szó, mint az úgynevezett skandináv modell utóvédharcáról. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a népszavazást napirendre tűző szociáldemokrata pártvezetés a saját párttagságát is mintegy ötven százalékban tudhatja csak az EMU-csatlakozás zászlaja alatt.
KOCKÁZATOS HÚZÁS. Mindezek miatt Rasmussen kormányfő döntése a népszavazás kitűzéséről kockázatosnak értékelhető. Habár a miniszterelnök logikája is érthető: a népszavazás eszköz lehet arra, hogy a szocdem közvéleményt egyesítse az európai ügyek tekintetében, mint ahogy az 1975-ös nagy-britanniai népszavazás döntötte el az EK-hoz való viszonyról folyó vitát a Labour sorain belül.
Miközben tehát a nemzeti valuta sorsa döntően közgazdasági kérdés, az állásfoglalásokat egy sor más megfontolás is befolyásolja. Dániában most nagyon sokan szavaznak az euróra, akik korábban ellene foglaltak állást. Egyszerűen azért, mert elegük van a huzavonából. Nem várnak ugyan semmi pozitív változást, de nem akarnak Európa renitensének mutatkozni, és főleg nem hiányzik nekik még egy népszavazás, amire öt-hat év múlva kellene számítani, ha most esetleg megint nemleges lesz a válasz.
Nem lehet kérdés, hogy Magyarországon is sor kerül majd egy európai népszavazásra, ha már lesz miről szavazni. Az is valószínű, hogy nálunk sem csak egy kérdés lesz napirenden az uniós csatlakozással kapcsolatban, hanem legalább kettő. Három évvel ezelőtt, 1997 őszén már egyszer közel jutottunk ahhoz, hogy a földforgalom liberalizálásáról rendezzünk népszavazást, ami közvetve mindenképpen az Európai Unióval (EU) összefüggő kérdés. Aztán ez is az elvetélt népszavazási kezdeményezések sorát gyarapította csak, sőt magát az intézményt kezdték megint bírálni sokan.
SÚLYOZÁSI KÉNYSZER. A közvetlen demokrácia elkötelezett hívei sem gondolják, hogy bármilyen ügyben érdemes népszavazást rendezni. Hogy lehet azonban meghatározni, hogy milyen esetekben tekinthetjük ezt indokoltnak? Röviden azt mondhatjuk, hogy az állami szuverenitást érintő kérdésekről. Ilyen kérdés pedig nem sok van. A katonai szövetségi rendszerhez való tartozás ilyen volt, de – mivel nem élünk már a középkorban -, a földkérdést nem igazán sorolhatjuk ide. A nemzeti valuta megszüntetését azonban mindenképp.
A két kérdést párosító szavazócédula – könnyen elképzelhető – fele annyira lenne csak bonyolult, mint az 1989. novemberi. Volt példa hasonlóra a közelmúltban: pár évvel ezelőtt Skóciában rendeztek kétkérdéses népszavazást, mégpedig arról, hogy létrejöjjön-e a skót parlament, s hogy legyen-e annak adókivetési joga.
Úgy tűnik tehát, a népszavazás intézménye kezd polgárjogot nyerni olyan országokban is, ahol ezt eddig a politikai rendszertől idegennek tartották. Nagy-Britanniában például a szuverenitás letéteményese a parlament, a miniszterelnök mégis népszavazáshoz kötötte az euró bevezetését. Az EMU mellett igen nagy ellenszélben kampányoló britek dolgát hallatlanul meg is könnyítené, ha addigra mind Dánia, mind Svédország döntene az euró bevezetéséről.
Néhány héttel ezelőtt Günter Verhaugen EU-bővítési biztos pedig azzal lopta be magát a közép- és kelet-európai politikai osztályok szívébe, hogy felvetette egy németországi népszavazás lehetőségét az unió bővítéséről. Aztán kimagyarázta magát. Az elbizonytalanodott biztos végül is nem alaptalanul vetette fel a népszavazás ötletét, hiszen eddig a németeket soha semmiről nem kérdezték meg közvetlenül: se E(G)K-ról, se NATO-ról (furcsa is lett volna), se Maastrichtról, sőt saját maguk újraegyesítéséről sem. Nos, egyszer el kell kezdeni nekik is.
Bárcsak ott tartanánk, hogy már népszavazásokat lehetne rendezni az EU-bővítési megállapodások jóváhagyására! Akár Németországban például. Csak előbb rendezzenek egyet a német márka megszüntetéséről is… –
