Meglehetősen régre nyúlnak vissza a magyar gyártók és a multikká terebélyesedett külföldi cégek kapcsolatai. A ma Coats Viyella Plc. névre hallgató brit társaság például 1923-ban jelent meg Újpesten az Első Angol-Magyar Cérnagyár létrehozásával. A német Triumph International AG. pedig 1966 óta – a közép- és kelet-európai régióban először – egy kőszegi kisipari szövetkezetben alakított ki bérmunkakapcsolatot. Vannak olyan cégek, amelyek korábbi tapasztalataikat gyümölcsöztetve vegyes vállalatot alapítottak és a rendszerváltás kezdetén szereztek többségi tulajdont, mint a német Bäumler GmbH. Az ingolstadti társasággal szinte azonos időben jött a Mustang, és legutóbb az olasz Benetton – hogy csak néhányat említsünk a legismertebbek közül. Az olcsó, jó szaktudású és a régió többi országában “kaphatónál” fegyelmezettebb munkaerő jelentette a multiknak a legfőbb vonzerőt Magyarországon.
Még nem fejeződött be az újpesti Coatsnál a közép- és kelet-európai piaci hálózat kiépítése, amely ha teljessé válik (a tervezett menetrend szerint hamarosan), magában foglalja majd Finnországtól Görögországig a volt KGSTövezet egészét is. Az újpestiekre osztott központi szerep olyannyira bevált, hogy – a Lengyelországban és a szovjet utódállamokban működő vállalatok kivételével – a térségben lévő többi érdekeltség is az itteni leányvállalat fennhatósága alá került. Az angol tulajdonosok – a második világháború utáni kitérőt követően – 1990-ben tértek vissza Magyarországra. Akkor a Masterfil vegyes vállalatot alapított a külföldi céggel, amely 60 százalékos többségben volt az indulásnál, majd később – a folyamatos beruházásokkal – 100 százalékot szerzett. Először új fonodát építettek 10 millió dollárért, később felújították a festő és a kiszerelő részleget, 1994-ben pedig létrehozták a cipzárüzemet. Ez utóbbiak évi egymillió dolláros fejlesztések voltak. Aztán a Coats Hungary 1997-ben megvette a Nagyatádi Cérnagyárat, ahol 3-4 millió dollárnyi fejlesztést hajtottak végre. Azóta évi 500-700 ezer dollárt invesztál az anyavállalat itteni termelőegységeibe. Ivády István ügyvezető igazgató úgy fogalmaz, hogy a regionális célok mellett a tulajdonosok egyre jobban odafigyelnek a belföldi forgalmazásra is. Kiadták a jelszót: arccal a magyar piac felé. Az eredmény sem maradt el, hiszen ma a hazai ipari cérnapiacon közel 50, a lakosságin pedig 80 százalékos a részesedése a Coats Kft.-nek.
A világ legnagyobb farmergyártójaként számon tartott San Franciscó-i székhelyű Levi Strauss&Co. 1988-ban jelent meg nálunk kereskedelmi tevékenységgel és kezdetben licencalapú termeléssel. Akkor még vegyes vállalati formában működött a cég – 49 százalékot a hazai nagykereskedők tartottak a kezükben. Az anyacég 100 százalékos tulajdonába 1994 elején került az érdekeltség. Rozsnyai Zoltán, a Levi Strauss Magyarország Kft. értékesítési igazgatója úgy tudja, hogy a több mint 500 embert foglalkoztató és évente csaknem 2,5 millió nadrágot előállító kiskunhalasi üzemben a leghatékonyabb a termelés és a költséggazdálkodás a Levi’s birodalomban. Idővel ez lett a regionális kereskedelmi központ is. Tavaly óta az amerikai piacra is szállítanak. A gyártáshoz az alapanyag importból jön, a csomagolóanyag nagy része magyar.
A napokban jött a hír, hogy a Levi Strauss 22 észak-amerikai üzemének felét kívánja bezárni az idén. Arról nincsenek információk, milyen lépés következik ezután. Az viszont biztos, hogy Európában egyáltalán nem ritka jelenség manapság a fejlett országok textil- és textilruházati iparában a termelés egy részének keletre helyezése.
Valószínűleg ebbe a folyamatba illeszthető a Mustang vezetésének döntése is, hogy ez év január elsejétől megszüntették a künzelsaui anyagyárban a termelést, s azt Marcaliba helyezték át. A Mustang 1991-ben vált résztulajdonossá az itteni vállalatban, ahol 1996 óta már 99 százalékban tulajdonos. Baranyai Ákos, a marcali részvénytársaság vezérigazgatója örül is, meg nem is annak, hogy az anyacég ezt az érdekeltségét szemelte ki az új technológiák, eljárások kipróbálására. A minőség – ami a márkanevet használó multiknál a kiemelt szempontok közé tartozik – Marcaliban adott, hiszen az elmúlt három évben egymilliárd forintot költöttek a tulajdonosok a termelés fejlesztésére, s márciusban újabb 100 milliós beruházásról döntenek. A termelés értéke a fejlesztési program végrehajtásával csaknem megkétszereződött, az idén várhatóan 2 milliárd forint körüli lesz. Mindezek tudatában nem meglepő, hogy a német tulajdonosok a marketingre is egyre többet költenek annak érdekében, hogy marcali “élüzemük” valódi termelési – és a jövőben esetleg értékesítési – központ legyen a térségben.
Pierre Cardin, Louis Feraud, Yves Saint Laurent, Bäumler – ezek a szombathelyi Styl Rt. legfőbb márkacímkés termékei, de akad még számos más, valamivel kevésbé előkelő márkanév is a listán. E partnerek zömét az ingolstadti többségi tulajdonos, a Bäumler GmbH hozta, amely 1989-ben még 30 százalékos részesedéssel alapított vegyes vállalatot az akkori állami céggel, a Styl Ruházati Vállalattal, majd 1991-ben – a tőzsdei bevezetéssel párhuzamosan – 66,1 százalékot szerzett. A jelenleg 2100 embert foglalkoztató cég tulajdonosai Podlozsánszky László gazdasági igazgató szerint nem ragaszkodnak ehhez az arányhoz, ezért valószínűnek látszik, hogy a közeli jövőben nőni fog a 30 százalékos külföldi pénzügyi intézményi befektetői tulajdonrész. A gazdasági igazgató pozitívan értékeli a német tulajdonosok hozzáállását, mert az a meghatározó többség megtartása mellett a magyar társaság önálló fejlődésének lehetőségét is megadja. Jelenleg a férfi ruházati termékek 70 százaléka német bérmunka, vagyis ők rendelkeznek az értékesítés felett. A termelés többi része belföldre kerül; elsősorban a szombathelyi társaság által tavaly 74 százalék erejéig megvásárolt Kleider Bauer bolthálózaton keresztül jutnak a termékek – főleg a férfi öltönyök – a fogyasztókhoz. A cég egyre több energiát és pénzt fektet a saját modellekbe. Van erre alkalmas műszaki előkészítő gárdájuk, s – a német fejlesztések jóvoltából – megfelelő mintagyártási képességük is. Ahhoz persze, hogy saját modelljeikkel önállóan és versenyképesen meg is tudjanak jelenni a külföldi piacokon, még nincsenek felvértezve a Styl Rt.-ben. Ám ennek a csírája megvan; ha ezt az uniós csatlakozásig sikerülne kellőképpen felfejleszteni, akkor – független szakértők szerint – a szombathelyiek megmutathatják a többi ágazatbélinek a követendő utat. Vagyis azt, miként lehet a lényegében bérmunka jellegű tevékenységi körből kilépni és – a külföldi szakmai tulajdonos oldalán és a tőzsdei jelenlét folytán külföldi pénzügyi befektetőkkel megerősítve – egyenrangú partnerré felnőni, önállóan is piacképessé válni.
Valószínűleg ez az út járhatatlan lesz például a Triumph beszállítói számára, mert a németeknek – bevallottan – nem is áll más szándékukban, mint termeltetni Magyarországon. Ők azonban bizonyosan nem tartoznak majd azon kevés itteni gyártató közé, amelyek a bérköltségek esetleges növekedésekor odébbállnak. A Triumph tulajdonosait ugyanis erős, szinte “ősinek” nevezhető szálak fűzik magyar partnereikhez. Az 1902-ben védetté nyilvánított márkanevet megtestesítő termékeket ugyanis már több évtizede készítik – a megrendelő megelégedésére – nálunk. Jelenleg hét – jobbára egykori szövetkezeti formában működő – kisüzemben gyártanak szinte kizárólag női alsóneműket, fürdőruhákat. Ezek sorába tartozik a Kőszegi Ruhaipari Rt., amely 1966-ban kötötte sorsát a német céghez. Tizenöt esztendeje már a Triumph osztrák érdekeltségéhez is szoros szálak fűzik a társaságot, amelynek üzemébe a legkorszerűbb technológiát telepítette az anyacég. A másik nagyobb hazai Triumph termékgyártó bázis a Kapuvári Diadal Rt., amely a soproni Ciklámen Ruhaipari Szövetkezet zöldmezős beruházásaként jött létre, hogy aztán 1971 tavaszától a Triumph szakembereinek segítségével betanított varrónők német megrendelésre és a tőlük bérelt gépeken bérmunkát végezhessenek.
Az évekig üresen álló nagykállói posztógyárba települt és azt újította – újítja – fel félmilliárd forintos beruházással az olasz világcég, a Benetton. Máig 11 ezer négyzetméterrel készültek el; a teljes felújítás után 15 ezer négyzetméteres lesz az üzemcsarnok, amelyben ruházati cikkeket és sportcipőket állít majd elő a 140 helybéli alkalmazott. Az ott folyó termelés lényegében tisztán bérmunka lesz, ám a létbizonytalansággal küszködő szabolcsiaknak valódi áldás a Benetton Ungheria Kft. megalakulása. A román, szlovák és ukrán piac közelsége okán odatelepített korszerű gyártás az első lépés a helybélieknek az európai csatlakozás – számukra eddig elérhetetlennek tűnő – útján.
Ugyancsak a helyi hagyományokra épített vertikális jellegű, de külföldi márkanevek alatt indult termelés 1992-ben a piac nélkül maradt bajai kötöttárugyárban. Akkor kezdték el – folyamatos korszerűsítéssel – az egyesült államokbeli márkás termékeket gyártani. Eddig 17 millió dollárt költöttek az új tulajdonosok a Duna Kötöttárugyár Kft. fejlesztésére; a céljuk eredetileg az volt, hogy a Baján előállított pólókat a tengerentúlra visszaszállítsák. Ám a kilencvenes évek derekán stratégiát váltottak: a nagy amerikai márkák európai elosztóinak kezdtek szállítani. Most az az érdekes fordulat következik be, hogy a kft. saját márkanevén – Danube Knitwear – kezd piacra lépni és ismertté válni. Farkas János humánpolitikai és külkapcsolati igazgató ma már arról számolhat be, hogy a cég termékeinek csupán 10 százaléka kerül az Egyesült Államokba, 90 százalékát az európai disztribútorokhoz, illetve kiskereskedőkhöz szállítják az 1700 ember foglalkoztató bajai központból, illetve a romániai Lugosról, ahol három éve szintén termelnek – hamarosan pedig Temesváron is üzemet nyitnak. Az érdekeltség tehát maga terjeszkedik, készül a tőzsdére – és ez évtől már belföldön is értékesíti termékeit.
A különböző márkanevet viselő világcégek magyarországi tevékenységét, fejlődését mérlegelve nehéz lenne egységes képet alkotni. Egy biztos: nélkülük nehezebben jutna az ágazat Európába.
