Nagyságra ítélve

– Ön fogja vezetni a Világgazdasági Fórum jövő heti davosi csúcstalálkozóján azt a kerekasztal-beszélgetést, amely azt boncolgatja, hogy a természeti katasztrófákhoz milyen üzleti kockázatot kötődnek. Ilyen fontos lett ez a téma?

– Még ha nem is beszélünk nagy természeti katasztrófákról, általános jelenség, hogy a vállalati vezetők ma sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a kockázatok kezelésére, mint korábban. Ez természetesen a mi szakmánkban is lecsapódik, egyre több kockázatelemzéshez kapcsolódó feladatot kapunk az ügyfeleinktől. Ez nem nagy újdonság, de az például már igen, hogy mondjuk a HSBC svájci pénzintézet globális forgatókönyvet dolgoz ki a madárinfluenza és hasonló járványok esetére.

Paul J. Ostling, az Ernst & Young működési igazgatója.

Nálunk, az Ernst & Youngnál is létezik egy speciális csapat, amely a természeti katasztrófák várható üzleti hatásaira próbálja előre felkészíteni a céget. Öt évvel ezelőtt ez egyáltalán nem volt jellemző, tehát valami megváltozott, a természeti katasztrófák a nagyvállalatoknál bekerültek a legfontosabb kockázati tényezők közé. A davosi program erre a változásra reagál. Láttuk, hogy például az ázsiai cunami milyen pusztítást végzett, és a borzasztó emberi áldozatok felmérése után ma már azt is elemezzük, milyen hatalmas volt a gazdasági kár. Amikor több neves cégvezetővel és a Világgazdasági Fórum képviselőivel arról gondolkodtunk, melyek legyenek az idei találkozó fő témái, az ilyen kockázatok kezelése egyértelműen elvitte a pálmát. 

– Sokan „katasztrófának” nevezték a könyvvizsgáló és tanácsadó cégek piacán a híres Sarbanes-Oxley törvényt is, amely az amerikai piacot újraszabályozta, hogy ne fordulhassanak elő az Enronéhoz hasonló botrányok. Most, már kissé történelmi távlatból nézve, hogyan változtatta meg az üzletmenetet ez az új szabályozás?

– Az Ernst & Young még a kérdéses törvény elfogadása előtt, 2000-ben eladta a tanácsadó üzletágát, ezzel mintegy elébe menve a tanácsadás és a könyvvizsgálat kötelező szétválasztásának. Az ezt előíró törvényre 50 év múlva nem úgy tekintünk majd, mint egy piaci földrengésre, hanem mint egy természetes következményre. Szükség volt a nagyobb fokú szabályozottságra. Az Egyesült Államokban a tőkepiacok nagy gazdasági előnyt biztosítanak, ezért ezt akár erős kézzel is védeni kell, ez teljesen logikus. Amikor az Enron, a WorldCom és a hasonló ügyek ezt a gazdasági előnyt veszélyeztették, a törvényhozás reakciója teljesen természetes volt. Úgy gondolom, jót tett ez a törvény a szakmánknak, nagyobb önismeretre késztette a szereplőket, és arra ösztökélt, hogy a szolgáltatásunk minőségét javítsuk. Nem véletlen egyébként, hogy Amerikán kívül is hasonló szabályozásokat vezettek be. Ezek mind a tevékenységünk átláthatóságát, végső soron a minőség javulását célozzák. Ezekkel lehet a befektetők bizalmát helyreállítani, illetve megtartani.

– Itt van például az Európai Unió úgynevezett nyolcas irányelve, amely harmonizálná az európai szakmai szabványokat. El tudja képzelni, hogy ez sikerülhet, miközben országonként eltérnek a hagyományok és a törvényi háttér? Ez egy álom, vagy lehet belőle valóság?

– Ennek muszáj valósággá válnia. Szeretjük állandóan a konvergencia szót használni, általában a könyvvizsgálat elveinek és szabályainak harmonizációjáról beszélünk. Én egy harmadik szempontot is legalább ennyire fontosnak tartok: a hatóságok működésének harmonizációját.

Az országhatárokon átnyúló gazdasági tevékenység, vagyis a globalizáció ma már olyan mértékű, hogy a nagyvállalatokat már nem is multinacionálisnak, hanem globálisnak nevezzük. Ezeknek egységes hatósági, szabályozói háttérre van szükségük a működésükhöz, ezért a nyolcas irányelvhez hasonló intézkedések a piaci szükségszerűség miatt egyszerűen nem maradhatnak csak törvényhozói álmok. Nem kérdés, hogy ennek meg kell történnie.

– Természetesen ugyanilyen globális cég a négy nagy vezető könyvvizsgáló társaság, köztük az Ernst & Young is. Ön szerint lehet-e a piacnak ez a felső szegmense ennél is koncentráltabb, vagy további konszolidáció már nem valószínű?

– Ebben a kérdésben a személyes véleményem és a cég üzleti álláspontja tökéletesen megegyezik, vagyis borzasztó lenne, ha a nagyok száma háromra szűkülne. Ahhoz, hogy a világ legnagyobb cégeinek igényeit ki tudjuk elégíteni, gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy mi is nagyok legyünk. Évente több százmillió dollárt kell befektetnünk az embereink képzésébe, hogy megfeleljünk a globális vállalatok elvárásainak. Mindenre kiterjedő szolgáltatást kérnek tőlünk állandóan magas minőségen, ezt másképpen nem lehet elérni. Gondoljon bele, hogy a globális vállalkozások bevétele gyakran nagyobb, mint egyes országok nemzeti összterméke. Emlékszünk, hogy az Enron-botrány után, az Arthur Andersen megszűnésével lettünk öt helyett négyen, de ez nem csak az Enron miatt történt így, hanem azért is, mert csak a megfelelő mérettel és minőséggel egyaránt rendelkezők tudnak alkalmazkodni ehhez a globalizációs folyamathoz. Az ötszereplős piac szerintem jó volt, még a négyszereplős is rendben van, de a három már problémás lenne.